„Önsorsrontás nagyon jobbra tolni a rendszert” – vallja Prőhle Gergely. A Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója, korábbi PIM-főigazgató, államtitkár és diplomata szerint a nemzet- és rendszerépítés csak kellő nagyvonalúsággal lehetséges, a polgári politizálásnak pedig tekintettel kell lenni a mérsékelt konzervatív körök elvárásaira is. Interjúnk!
Prőhle Gergely (1965) tanulmányait a jénai Friedrich Schiller Egyetemen, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetem végezte. 1992-től 1998-ig a Friedrich Naumann Alapítvány igazgatója. 1998-tól 2000-ig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában közigazgatási államtitkár, majd 2000-től Magyarország Berlinbe, 2003–2005 között Bernbe akkreditált nagykövete volt.
2010-től a Külügyminisztérium EU kétoldalú kapcsolatokért, sajtóért és kulturális diplomáciáért felelős helyettes államtitkára lett, 2014-től az Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkáraként dolgozott. 2017-2018-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója volt, majd a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója lett.
2006-tól a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője.
***
Politikai értelemben hogyan definiálná önmagát?
Onnantól kezdve, hogy az ember egy évszázadokra visszamenőleg többnyire adó, produkáló evangélikus családba születik, ráadásul a belbudai Szentimrevárosban, az jó eséllyel meghatározza a neveltetését, az egész szocializációját, világnézetét,
Ez egy olyan adottság, amivel amióta az eszemet tudom együtt élek, és voltaképp mindig is azt néztem, hogy ehhez a polgári konzervatív háttérhez képest az adott politikai palettán ki az, aki közelebb áll, és ki az, aki távolabb. Azt gondolom tehát, hogy az ember politikai öndefiníciójának korántsem egyetlen lehetséges formája a pártszimpátia, bár kétségtelen, hogy négyévente elhozza az Isten azt a pillanatot, amikor dönteni kell.
Mégis érdekes a helyzete, mert a Habsburg Ottó Alapítvány, amelynek az igazgatója, és a Közszolgálati Egyetem, ahol szintén vannak feladatai, a Miniszterelnökség alá tartozik.
Távolabbról indítanék. A múlt század kilencvenes éveinek elejétől a német FDP-hez közel álló liberális Friedrich Naumann Alapítvány magyarországi vezetője voltam, egyébként erre az állásra pályázva ismertem meg Orbán Viktort, mint ahogy sok más rendszerváltó politikust is. Én már akkor is a bevezető kérdésre adott válaszban leírt politikai öndefiníciót tartottam érvényesnek, ezért is volt rám nagy hatással Otto Graf Lambsdorff, az alapítvány akkori elnöke, korábbi német gazdasági miniszter, amúgy evangélikus zsinati tag, akivel beszélgetve nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az általa képviselt konzervatív liberális álláspont mennyire közel áll a kereszténydemokráciához – nem véletlen, hogy Lambsdorff volt Helmut Kohl kancellárrá választásának egyik kulcsfigurája. És hát persze azt se felejtsük el, hogy néhai Tőkéczki tanár úr szerkesztette még a Századvég kiadónál a Magyar liberalizmus kötetet, benne a magyar politika- és eszmetörténet klasszikusaival.
De a kérdésére válaszolva: ha az ember kormánytisztviselő vagy akár csak egy kormányzati fenntartású intézmény vezetője, a lojalitása egyértelmű, ami ugyanakkor nem egy kritikátlan áhítat. Ahogy az előbb is mondtam, teljesen nyilvánvaló, hogy az alapvető értékrendemhez sokkal közelebb áll a jelenlegi kormány politikája, mint bármi más a pártpolitikai palettán. Ha valamiről esetleg mást gondolok, mint amit a Kossuth Rádió mond, vagy akár a Mandiner ír, ezekről nyilvánosan nem beszélek, mivel nincsenek személyes politikai ambícióim. Az ország és a polgári oldal hosszútávú sorsa persze foglalkoztat. Az evangélikus egyház immáron 3. ciklusban megválasztott világi vezetőjeként pedig kötelességem is nyomon követni a közéleti eseményeket.
Tudatosan húzódott vissza azok után, ami történt?
Tudatosan és átgondolt koncepcióval pályáztam Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatóságára, az viszont váratlanul ért, hogy ott szorgalmas publicisták célkeresztjébe kerültem. Az pedig különösen váratlanul, hogy olyan kormánytag is akadt, aki hitelt adott a vádaskodásnak. Sajnálatos módon pont az, amelyik a múzeum fenntartója. Azt nem hittem volna, hogy egyszer majd olyanok fognak engem jobbról előzni, akik annak idején igen távol álltak a polgári-konzervatív gondolattól, a kereszténységről nem is beszélve. Annak pedig megvan a különös bája, amikor egykori párt- vagy KISZ-titkárok bennem próbálják felfedezni a Tanácsköztársaság apologétáját és a liberális elhajlót. Történt, ami történt,
Ami viszont fontos, hogy a PIM-es eset kapcsán volt egy magasrangú kormányzati szereplő, aki végig, nyilvánosan kiállt mellettem, és azt mondta, hogy méltatlan, ami velem történik, Gulyás Gergelynek hívják. Ő vezeti most azt a minisztériumot, ami fenntartóként mind a Habsburg Ottó Alapítvány, mind a Közszolgálati Egyetem felett áll. Ha a sokat emlegetett bajtársiasság valahol megmutatkozott, akkor az az ő akkori nyilatkozataiban történt. Tehát van egy ilyen értelemben személyes lojalitás is felé. Egyébként nagyon érdekes dolgokat csinálok mindkét helyen, ami kevésbé van reflektorfényben, de talán fontos. Az amúgy nagyon nemes államtitkári és nagyköveti feladatok után tudom értékelni ezt a fajta intellektuális izgalmat, ami ezekben a feladatokban van.
És milyen feladatok ezek?
A Habsburg Ottó Alapítvány kezelésében vannak azok a dokumentumok, amelyek egy közel évszázados élet után Habsburg Ottó életének lenyomataiként megmaradtak. Hogy csak egy két releváns érdekességet említsek: az egykori trónörökösnek az ’56-os magyar forradalom kapcsán zajlott levélváltásai nemrég kerültek elő. Az Európai Parlamentben a CSU képviselőjeként sokáig ő volt az egyetlen, aki magyarul szólalt fel, ezeknek a felszólalásoknak a háttér dokumentumai is feldolgozásra várnak. Tehát rengeteg olyan szakasza van az életének, ahol azt bizonyította, hogy az elveszett hatalmat, ugye mégiscsak egy trónfosztott királyfiról van szó, hogyan lehet szellemi autonómiává alakítani. Ennek jegyében olyan ügyek mellett is kiállt, amelyek Magyarországnak és a magyaroknak fontosak voltak. Tehát van egyfelől ez a dokumentumtömeg, amit föl kell dolgoznunk, illetve az is az alapítvány feladata, hogy igyekezzünk Ottó szellemi örökségének aktualitását a mai világban bemutatni, érvényre juttatni. Habsburg Ottó a birodalmi gondolatból egy olyan történelmi tapasztalatot szűrt le, amelyből kirajzolódik egy ma is nagyon releváns európai politika, a nemzetek Európájának gondolata, amely a szubszidiaritás fontosságát hangsúlyozza. Ezzel voltaképp összecseng a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen zajló tevékenységem, hiszen a Stratégiai Tanulmányok Intézeténél az Igazságügyi Minisztériummal együttműködve most indul a Nemzetek Európája Program, ami az európai intézményekben feladatot vállalni szándékozó fiatalok képzésére jött létre. A fel-felbukkanó „brüsszelezés” nyilván a politikai kommunikáció szempontjából hasznos lehet, de nemzetközi szinten aligha segít. Ha minőségi embereket képezünk, akik az európai intézményrendszerben a magyar nemzeti érdek tudatában vállalnak majd munkát, akkor nagyobb esélye van annak, hogy hatékonyan tudjuk a hangunkat hallatni abban a szervezetben, aminek önszántunkból vagyunk tagjai, és aminek a sikeréhez komoly érdekeink fűződnek. Fontos személyes tapasztalat húzódik meg e mögött: külügyi, majd EMMI-s helyettes államtitkárként számos esetben volt alkalmam Európa-szerte csatákat vívni, elég pontosan tudom tehát, hogy
Nagyon fontosnak tartom, hogy a közép- és nyugat-európai diskurzus aktív résztvevői legyünk, ahol közösen lehet gondolkodni a minket körülvevő világról. Ennek jegyében alakul az egyetemen egy, a visegrádi együttműködés fiataljait megszólító College of Visegrád fórum, és ezért rendeztünk tavaly Németországgal kapcsolatban több nemzetközi konferenciát. Idén Franciaország következett volna, de közbeszólt a járvány.
Ezért ösztönzi egy korábbi publicisztikájában is a Néppárthoz való visszatérést?
Ezért is. Amikor az európai integráció létrejött a Jean Monnet által írt Schuman-tervvel, ami ugye mégiscsak három kereszténydemokrata politikus együttműködését alapozta meg – Adenauer, Schuman és De Gasperi –, annak volt egy nagyon jelentős szellemi, civilizációs alapja, háttere, ami képes volt a katolikus univerzalizmust egy erős nemzeti érdekérvényesítéssel összekapcsolni. Ezért zavar mostanság, amikor az egyik oldal azt próbálja bebizonyítani, hogy az eurokraták voltaképp hazátlan, elvtelen figurák gyülekezete. A másik oldal pedig azon igyekszik, hogy bármiféle Európa-kritikát a vad nacionalisták ármánykodásaként láttasson. A két szélsőség politikai kommunikációs szempontból persze egymás kezére játszik, holott
mégis tudták: létfontosságú az európai integráció intézményesülése. Egyébként ebbe a kereszténydemokrata szellemi körbe tartozik a páneurópai mozgalmat tető alá hozó Habsburg Ottó is. Azt gondolom, hogy ezek jó orientációs pontok, világítótornyok ebben a zűrzavaros vitában. A Néppárt – bár ez valóban olykor alig-alig látszik rajta – a nevezett alapító atyák politikai családja, tehát az a fórum, ahol az ezzel kapcsolatos vitákat meg kell vívni. Orbán Viktor Európa egyik legbefolyásosabb politikusa és a legsikeresebb politikai formáció vezetője. Kishitűség lenne azt gondolni, hogy a néppárti körben való érvelés esélytelen.
A Fideszt is gyakran aposztrofálják „néppártként”. Ön szerint ott is meg kell férnie a radikálisabb szárnynak és a visszafogottabbnak is?
Mint mondtam, óvakodom a pártpolitikai állásfoglalásoktól, ugyanakkor annak a politikai közösségnek a sorsa, amihez „von Haus aus” tartozom, nagyon is foglalkoztat. Sokszor hallom, olvasom mostanság a Wass Albert által fordított amerikai szállóigét, mely szerint „Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”, de hát ismerjük Tompa Mihály látomását is, mely szerint „mint oldott kéve, széthull nemzetünk”. Jól emlékszem az 1998 előtti és a 2002-től 2010-ig terjedő időszakra, ezért még irodalmi idézetre vagy amerikai bölcsességre sincs szükségem ahhoz, hogy tudjam: életveszélyes a táboron belüli marakodás. A Pesti Srácok vagy a Magyar Nemzet publicisztikai rovatának fanklubja meg kell, hogy próbáljon egy gyékényen árulni a Mandiner, de még a Válasz Online olvasóival is ahhoz, hogy a polgári politika Magyarországon tartósan sikeres legyen, nemcsak mint politikai erő, hanem mint szellemi műhely is.
Önsorsrontás nagyon jobbra tolni a rendszert.
Tegyük fel, hogy az lenne az ideális a polgári jobboldal számára, hogy ilyen széles körben egyesítse a szavazókat. Lenne erre fogadókészség bármelyik fél részéről? Szerintem inkább távolodnak ezek az álláspontok.
Lehet, hogy most épp távolodnak, vagy legalábbis nem közelednek, de abban biztos vagyok, hogy politikusi gesztusokkal lehetne ezt a folyamatot alakítani. Nyilván
ő a kulcsfigura. Mindig volt egy radikális része a magyar jobboldalnak, viszont azt a taktikai hibát ritkán követték el, hogy a mérsékelt jobboldalba haraptak bele ahelyett, hogy a baloldalon keresnék az ellenségét. Ha elkövették, rossz vége lett.
Nem lehetséges, hogy azzal kalkulálnak, hogy ha egy kicsit is konzervatív beállítottságú valaki, akkor nem fog leszavazni az ellenzékre?
Lehet, hogy vannak, akik így kalkulálnak, de a mérsékelt jobboldali választói tábor lelkesedésének csökkenése elég nyilvánvaló, Gyurcsány Ferenc rémképe pedig nem biztos, hogy elegendő a lelkesedés visszaszerzéséhez. Megdöbbenve olvasom némely radikális jobboldali publicisták lesajnáló írásait a fanyalgó mérsékelt konzervatív értelmiségiekről, vagy látom az akadémiai közeg iránti bizalmatlanságot. Azt a vak is látja, sőt, nemzetközi konferenciákon egy vörösbor után legádázabb ellenségei is elismerik, hogy a magyar miniszterelnök stratégiai érzéke, helyzetfelismerési képessége és persze hatalmi ösztöne messze az európai politikusi átlag fölé emeli, a hazairól nem is beszélve. Elég jól emlékszem, hogy a kilencvenes évek közepén a korábban Antall-párti értelmiség ezt hogyan ismerte fel. Azóta persze sokminden történt, de azt állítom és persze remélem, hogy – csakúgy, mint az Európai Néppártban – okos diskurzussal a hazai közegben is lehetőség lenne az itt-ott felfeslett polgári szövet befoltozására. Ennek részeként a jövő szempontjából még fontosabb lenne a fiatal generációval megértetni, hogy a mérsékelt konzervatív, transzparens kereszténydemokrata politika, a klasszikus szociális piacgazdaság módszere képes leginkább választ adni korunk nagy kérdéseire. A radikális odamondogatás lehet nagyon lelkesítő egy szűk körnek,
Mit gondol Németországról, ahol a CDU-t nem jobbra, hanem éppen balra tolják?
Ennek komoly kockázata van, ugyanakkor abból indulok ki, hogy ott sem az önsorsrontás a cél, hanem a múlt árnyaival folyik egy egészen sajátos küzdelem. Látniuk kell, hogy az AfD mennyit szakít le belőlük, ha ezt a karakter nélküli, nagykoalíciós irányt folytatják tovább. Ráadásul eközben a kommunista utódpárt Linke szövetségi szinten is szalonképessé válik, míg a szélsőjobboldaliként aposztrofált AfD még jó ideig politikai karanténban marad. Így még ha a CDU kapja is a legtöbb szavazatot, képtelen lesz kormányzati többséget szerezni, vagy csak óriási kompromisszumok árán. Mindeközben bőven lehetséges, hogy egy vörös-vörös-zöld koalíció kormányképes csoportosulás lesz. Vagyis a CDU-nak is az az érdeke, hogy igyekezzen jobbra húzni, s ez a CDU közelgő elnökválasztásánál is éreztesse hatását. A járványhelyzetben nagy kihívásokkal szembenéző, de amúgy gazdaságilag azért alapvetően jó állapotban lévő Németország számára egy baloldali kormánykoalíció komoly veszélyt jelentene, aminek súlyos európai következményei is lennének.
erőnkhöz mérten támogatni kell őket, hogy ők is megtalálják a különböző konzervatív, kereszténydemokrata csoportok egysége felé vezető utat. Ezért is bízom benne, hogy mindenki belátja: a FIDESZ néppárti tagságának fenntartása s egyúttal a kereszténydemokrácia hagyományos értékeihez való visszatérés Németországban és európai szinten is a tartós néppárti politikai siker záloga.
Sokak szerint nem csak a politika tolódik liberális, baloldali irányba, hanem a mainstream kultúra is. Létezik liberális elnyomás a magyar kultúrában? Emlékszem egy interjújára, ahol ezt emelték ki: „elnyomásról nincs szó”.
Minden bizonnyal a korommal jár, hogy egyre gyakrabban és erősebben merül fel a beszélgetés elején is emlegetett családi szocializációm. A szüleim könyvespolcán, vagy a nemrég meghalt édesanyám gondolatvilágában minden további nélkül megfért egymás mellett Herczeg Ferenc és Esterházy Péter. Anyám hosszú oldalakat tudott idézni a Gyurkovics fiúkból, de mindez nem gátolta meg abban, hogy a kortárs magyar irodalmat, Nádas Pétert, Eszterházyt és Térey Jánost is ugyanilyen lelkesedéssel olvassa. Pedig nehezen tudok elképzelni nála virtiglibb budai úriasszonyt. Ez neki soha semmiféle ellentmondást nem jelentett, mint ahogy nekem sem.
amire igazából csak azoknak van szüksége, akiknek – mindkét politikai oldalon – egyébként bizonytalan a kulturális iránytűje és ezért félnek valamitől, vagy egyszerűen csak politikai tőkét akarnak a szembeállításból kovácsolni.
És mi a helyzet akkor, amikor bekerül egy egyébként konzervatív háttérből érkező fiatal egy budapesti egyetem bölcsészkarára, és pár év alatt a szöges ellentétét gondolja a világról, mint előtte. A felkapott kortárs szerzők egy jelentős része pedig minden alkalmat megragad arra, hogy politizáljon és tekintélyként lépjen fel egy olyan területen, ahol semmivel sem kompetensebb bárki másnál. Ilyen helyzetben sincs ok radikálisabb változásokra?
Már bocsánat, de lassan évtizedek óta működik a Pázmány és a Károli bölcsészkara, kiváló konzervatív, és minden bizonnyal hívő irodalmárokkal, történészekkel, filozófusokkal, és az ELTE-n is vannak ilyen meg olyan meggyőződésű előadók is. Azon kívül vajon melyik történelmi korszakban viselkedett másként az okkal vagy ok nélkül vátesz-tudattal rendelkező „kortárs szerző”? De nagyon pragmatikusan azt is kérdezhetném, hogy vajon nem ebben a kritikus hangulatban tudott választást nyerni többször a jobboldal, mint a bal a rendszerváltás utáni Magyarországon? Persze, értem én a kultúrpolitikai szándékot, de ha valaki tartós és hatékony változást akar, akkor ilyen helyzetekben nem egy intézményi bedarálást akaró radikális forradalmár attitűddel cselekszik.
Hadd említsek egy történelmi példát: nagyon helyes, hogy Herczeg Ferenc életműve bekerült a Nemzeti Alaptantervbe, de korántsem azért, mert bármelyik műve jobb lenne mondjuk Ottlik Géza Iskola a határon című regényénél. Herczeg Ferencről mint jelenségről viszont beszélni kell, éppen rendszeralkotó fontossága miatt. Mindig elfelejtik, hogy a mélyen konzervatív Herczeg, Tisza István legfontosabb kulturális, ideológiai támasza a nagyon népszerű folyóirat, az Új idők szerkesztőjeként több mint húszszor szerepeltette azt a Kassák Lajost a lapban, akit amúgy mindenféle kommunistának kiáltottak ki. A nemzet- és rendszerépítés csak kellő nagyvonalúsággal lehetséges, ennek volt nagyszerű példája Herczeg Ferenc. Valóban érdemes rá odafigyelni – és nem csak a gimnáziumi magyarórákon.
Fotók: Ficsor Márton
A felhasználók nem győznek köszönetet mondani a szervezőknek és a beszélgetésben résztvevőknek, hogy mertek vitázni Európa békéjéről.
Szerintem Észak-Korea elkezdhetné a felkészülést Orbán Viktor fogadására. Vagy várható baráti gesztusainak viszonzására, ha mégsem látogat oda személyesen.
A svájci Weltwoche szervezésében Bécsben beszélgetett egymással az európai politika két legnevesebb békepártija: Gerhard Schröder német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök.
Amíg ez nem történik meg, mi minden nap el fogjuk mondani a magyar embereknek, hogy Önnek a lopás fontosabb Magyarországnál.
Hogyan lehetséges, hogy az egykori szociáldemokrata kancellár, a konzervatív Orbán Viktor és a liberális Die Welt egykori főszerkesztője Bécsben egy beszélgetésen vesznek részt?
A Renitens csatorna riportere Bayer Zsolt műsorában kijelentette, hogy ideje befejezni az áldozathibáztatást, „aminek Pottyondy az élharcosa”.
A belga Thales vállalat együttműködési megállapodást kötött egy ukrán védelmi céggel, így Ukrajna hamarosan megkezdheti a külföldi rakéták gyártását.
