És Hollandia szembenézett a holokauszttal?

Nyitókép: Nemzeti Emlékmű az amszterdami Dam téren

Az európai országok történeti emlékezetében és közbeszédében érdekes jelenség a második világháborús bűnök egyfajta egymásra kenése, annak bizonygatása, hogy „bezzeg nálunk”, míg másoknál „sokkal inkább”.

A huszadik századi tragédiák közül a holokausztra koncentrálva elmondható, hogy effajta fitogtatásra talán egyedül Dániának és Bulgáriának lenne lehetősége, noha a legfrissebb szakirodalom szerint ezen országok zsidóságukat megóvó intézkedései kapcsán is bőven van még helye a vitának és az árnyalásnak.

Ennek ellenére érdekes látni, hogy a nemzetközi szakirodalom két negatív végletet szokott említeni azon országok kapcsán, ahol a zsidóságot többségében külföldre való deportáláson keresztül pusztították el: Nyugat-Európa kapcsán Hollandiát, Kelet-Közép-Európa kapcsán pedig Magyarországot.

a zsidóság halálozási aránya mind a két országban kiemelkedően nagy volt. A holland zsidóság 75%-a elhalálozott, Magyarországon átlagosan – nem csak a vidéki zsidóságra koncentrálva – 82,5% ez a szám. (Abszolút számokban a magyar szám nyilván nagyobb, körülbelül négyszer annyi zsidó élt Magyarországon, mint Hollandiában). Nem sok oka lenne a két országnak egymásra mutogatni, nem is érdemes ilyen sárdobálásba belemenni. 

Ennek tükrében érdekes, hogy nemrég egy nyilvános eseményen Hollandia-kutató egyetemi tanár oktatta ki a magyar kormány egyik képviselőjét, miszerint „Magyarországon olyan emlékmű állhat, amin gyilkosok és áldozatok nevei egymás mellett szerepelnek, miközben nyílt antiszemita kampány zajlik Soros György nevének felhasználásávall és ebből a légkörből fakad az is, hogy korábban egy hallgatója komolyan elgondolkodott azon, Anne Frank nem élhette-e túl valójában a háborút. És ne feledjük azt sem, hogy Hollandiában sokkal kiterjedtebb volt az ellenállás, mint Magyarországon”.

A kritika tehát három ponton foglalható össze: 1) Hollandia valamilyen módon „előbbre jár” a holokausztra való megemlékezés terén, 2) Magyarországon komolyabb gondot jelent az antiszemitizmus, mint Hollandiában, elsősorban a Sorossal kapcsolatos kormányzati kampány miatt, és 3) a holland ellenállás valamilyen módon „túltett” a magyaron. 

Az első pontra reflektálva érdemes kiemelni, hogy

(Itt érdemes egy futó gondolat erejéig hozzátenni, hogy a holokausztra egyetemes emberi értékek, a civil kurázsi és a demokrácia egészségének óvása céljából emlékezünk, nem valami „skálán mérendő” megfelelési kényszerből).

Míg Magyarországon a rendszerváltást követően szocialista és konzervatív részről is több kormányfő bocsánatot kért a holokausztért, illetve köztársasági elnöki szinten is többször megtörtént már ez, addig Hollandiában Mark Rutte liberális miniszterelnök volt az első regnáló holland miniszterelnök, aki idén januárban elnézést kért a holokausztért. A holland királyi ház ezzel máig adós. 

Állami holokauszt-múzeum nincsen Hollandiában. Az amszterdami Plantage Middenlaanon található Nemzeti Holokausztmúzeumnak (Hervormde Kweekschool épülete) nevezett két-három szobás tárlat egy kiállításnak is alig nevezhető valami, ami a holland állam és közigazgatás holokausztban való súlyos részességéről nem beszél. Bár bevezetőjében a múzeum azt ígéri, hogy a „deportálás és kollaboráció emlékezetével” fog foglalkozni, röviddel utána egyértelművé teszi, hogy „70 évvel ezelőtt 104 ezer férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg a nácik”. Hogy a holland kollaboráns államtitkárok, polgármesterek, rendőrök és csendőrök mit csináltak, nem derül ki. Beszél helyette a tárlat arról, hogy 1933-tól a holland kormány befogadta a németországi zsidó menekülteket. Érdekes megfogalmazása ez annak, hogy a Hollandiába érkező németországi zsidó menekültekért a holland állam semmilyen kezességet nem volt hajlandó vállalni: számukra gyűjtőtábort állítottak fel Westerborkban (mely tábornak később áldatlan szerepe volt a hollandiai holokausztban), és a zsidó közösségre bízták ellátásukat.

Alig egy év alatt, 1934-re

és 1934 januárja és februárja során megkezdték a német diákok felvételének korlátozását a holland egyetemeken, illetve megkezdték a német menekültek kiutasítását az országból. A „német” itt természetesen a németországi zsidóra utalt. De erről a múzeum nem beszél, és Hollandiában ez a zsidó közösség néhány szószólóján kívül senkit sem zavar.

Van helyette nem sokkal odébb Ellenállásmúzeum (Verzetsmuseum), mely a sokszorosan felnagyított (lásd lentebb) holland ellenállásról szól, ismét hallgatva a holokausztban való holland állami részességről. A kedélyes hangulatú múzeumon könnyedén végighalad úgy az egyszeri látogató, hogy egy szót sem tud meg a holland állam holokausztban való szerepéről. A kiállítás például közli a látogatókkal, hogy a holland nemzetiszocialisták (Nationaal-Socialistische Beweging in Nederland, NSB) voltak „a megszálló csapatok egyedüli hű támogatói” – az nem derül ki, hogy akkor a közigazgatás mi volt –, és „a holland nép erősen gyűlölte ezt a pártot”.

Talán hozzá kellett volna tennie a kiállításnak, hogy az 1940 májusi német megszállás után egy évvel már 80 ezer fő volt a holland náci párt tagja, s olyan sokan jelentkeztek, hogy a továbbiakban próbaidőt kellett bevezetniük. A holland nácikat „cserebogárnak” (meikever, „májusi bogár”), mondván: úgy rajzottak ki a megszállás után, mind a bogarak. Az Ellenállásmúzeum továbbiakban az amszterdami zsidó tanácsot is kontextus nélkül okolja a deportálásokért („bizonyos szintig maga [a tanács] felelt [a zsidóellenes] intézkedések lebonyolításáért”), illetve közli, hogy „a megszállók 107 ezer zsidót deportáltak”. Ismét mindenkiről esik szó – zsidók, németek –, csak a holland államról nem.

A holland fővárosban ezen felül van még Zsidó Múzeum, ami nem holokauszt-múzeum, és létezik a teljesen üres Anne Frank Ház, ami egyetlen család történetére fókuszál kiállítás nélkül. Igen silány felhozatal ez egy olyan országban, amely a történelemkönyvekben a kollaboráció sötét foltjaként szerepel. De Hollandia emlékművek terén sem teljesít jobban. Nincsen holokauszt-emlékmű Amszterdamban, van helyette emlékmű a zsidó ellenállóknak (méltatandó, nem holokauszt-emlékmű), van szobra Anne Franknak, és van melegholokauszt-emlékmű. A város főterén, a Dam téren továbbá áll egy hatalmas, 1956-os építésű obeliszk, a Nemzeti Emlékmű.

A szobor előtt május 4-ék rendszeresen megtartják a Halottak Emléknapját (Dodenherdenking), melyen a királyi család is részt vesz.

Álljunk meg egy pillanatra: Hollandia „a halottakra” emlékezik a második világháború kapcsán? Nincsen külön emléknapja a holokausztnak? Egybemossák a holland kollaboránsokat és a zsidó áldozatokat, „holland áldozatokká” gyúrva őket? Így van, Hollandiában nincsen holokauszt-emléknap, helyette a holokausztért soha elnézést nem kérő királyi család megemlékezik az összes holland halottra az emlékmű előtt, mely súlyosabb önfelmentő-szobor, mint a Szabadság téri emlékmű. (A katolikus teológiában az angyalok legalább még tudnak bűnt elkövetni, de Jézus, akivel a holland állam azonosulni gondol, nem). 

A nemrég nyilvánosan megfogalmazott kritika második pontját röviden el lehet intézni: Hollandiában tavaly harminc éve nem látott csúcsra jutott az antiszemita atrocitások száma, 182 ilyen eset történt, de a felmérő szervezet, a CIDI szerint „ez csak a jéghegy csúcsa”, hiszen az esetek többségét nem jelentik be. A 2019-es számok még nem nyilvánosak, de 2018-ban Magyarországon 32 antiszemita incidens történt, ebből három volt fizikai inzultus. A Soros-kampány és az antiszemitizmus kapcsolatáról is érdemes közölni a Tett és Védelem Alapítvány számára készített Medián-kutatás adatait: „a teljes népesség 2 százaléka asszociált Soros Györgyről a zsidóságra, az antiszemita válaszadók között 4–6 százalék volt ez az arány”.

A harmadik érv ismét történelmi: e szerint a holland ellenállás „kiterjedtebb” volt, mint a magyar. Érdemes hozzátenni, hogy Hollandiát szinte napra pontosan öt éven át tartotta megszállva a náci Németország, Magyarországot pedig egy éven át, így az ellenállás kialakulására kevesebb idő volt Magyarországon. (Súlyosabb viszont a magyar közigazgatás felelőssége, hiszen jóval kevesebb idő alatt deportált több zsidót, mint a holland).

Az összehasonlítást nehezíti még, hogy a magyarországi ellenállás története kevéssé kutatott jelenség. Valóban

Ám korai és tisztán zsidóbarát holland nemzeti ellenállás kialakulása igenis mítosz. Máig állítják holland történészek, hogy 1941 februárjában már fegyveres, illetve széleskörű civil ellenállás kezdődött. Az első ellenállási kísérlet dátuma valóban 1941 februárja, ám ez zsidó ellenállási kísérlet volt utcai verekedés keretében. Ezt követte az 1941-es februári sztrájk, melyet Louis de Jong történész „a civil bátorság csodálatos megmutatkozásaként” emlegetett 1977-es jeruzsálemi előadásában. A sztrájk során 1941 februárjában több százezer közlekedési alkalmazott és egyéb munkás szüntette be a munkát két napra. Azonban Selma Leydesdorff és Hans Blom kutatási szerint a tüntetés során történt antiszemita incidenseket elhallgatták, és elsősorban kommunista, semmint filoszemita vagy nemzeti tüntetésről volt szó. 

És itt következik a komparatív szempont: Hollandiával összehasonlítva feltűnő a magyarországi ellenállás korai kifejlődése, hiszen ha nem számítjuk a sátoraljaújhelyi börtönkitörést, esetleg azt a megszálást követő káosz számlájára írjuk, akkor is körülbelül egy hónap alatt már fegyveres események szerepelnek német jelentésekben. A fenti holland példa – 1941 februárja – és az ország német megszállás – 1940 májusa – között pedig majdnem egy év telt el. Mint Leni Jachil izraeli történész rámutatott, a tényleges holland fegyveres társadalmi ellenállás 1943 második felében indult be – ekkor a németek már három éve megszállva tartották Hollandiát. Becsületére legyen szólva napjaink nemzetközi holokauszt-kutató szakirodalmának, hogy a korán kialakuló és filoszemita jelzőkkel illetett holland ellenállást mára nagyrészt „mítoszként” kezelik. Holland ellenállás természetesen volt, de nem volt gyors, és filoszemita sem volt. 

Összességében tehát nem állják meg a helyüket a magyar kormánnyal szemben nyilvánosan megfogalmazott érvek. A magyar állam holokauszt-emlékezet terén természetesen nem tökéletes, de éppen a pocsékul teljesítő Hollandiával kioktatni teljesen meddő próbálkozás.

a hazai zsidó közösség fizikai biztonságban él, szemben a hollandiaival. Az ellenállás története pedig mind a két országban összetett és árnyalt kérdés, egyszerűen lenullázni a magyarországi eseményeket, és felülni az önfelmentő holland nemzeti narratívának történelmietlen és szakmaiatlan eljárás.