„Ez ad erőt, a szabadság” – Kubiszyn Viktor a Mandinernek

Tíz éve nem használtál kábítószereket. Függő vagy?

Felépülő függő vagyok, aki megszabadult a szerfüggőségből és tünetmentesen él. Ez azt jelenti, hogy nem használok szereket, de

és folyamatosan figyelnem kell magamra, önreflektíven kell élnem, célokat kitűzni és értelmet találni a józanságban.  Az a sodródás, amit toltam még kezdő szerhasználóként, aztán függőként is, hogy „szarok bele mindenbe, aztán lesz, ami lesz”, ezt nem lehet hosszan csinálni, mert az ember kiég. És egy csomó emberen látom, mármint aki nem függő, hogy azért józanul is lehet így élni, hogy szarok bele mindenbe, és csak sodródom. De én ezt 39 évesen nem engedhetem meg magamnak.

Az írásnak van számodra terápiás jellege? Előtte is írtál?

Az írás maga, meg bármilyen kreatív, alkotó tevékenység, mint a zene, horgolás, festés egy módosult tudatállapot, az ember elhangolódik a valóságtól tudati és lelki szinten. Tök erős fless van az alkotásban, attól függetlenül, hogy az alkotó kész terméket megjelenésre szánja-e, vagy csak a saját örömére. Ha másokat is szórakoztat, az egy plusz. De nem feltétlenül kell megjelenésre írni, mert maga az aktus hihetetlen erős lelki ajándékokat tud adni. Az én viszonyom az íráshoz elég paradox, mert én 14 évesen kezdtem el írni, mint minden kamasz. Volt bennem egy erős önkifejezési vágy. Szeretem a magyar nyelvet, hogy ilyen gazdag, iszonyú hajlékony, dallamos, sok mindent ki lehet rajta fejezni, szóval nagyon szép nyelvünk van. De ez akkor nem volt szempont, nem tudatosítottam. Aztán abbahagytam az írást. Tizennégy éves koromtól elkezdtem intenzíven szívni, az akkori bázisdrogom a fű volt, a klasszikus marihuána.

Jól el lehet vele lenni – legalábbis érzés szintjén –, látszólag semmiféle problémát nem okoz az ember életében, még annyi sincs, mint a piánál, hogy másnapos vagy. Nálam 14-15 évesen napi szintűvé vált a szmókolás, és tizenhat évesen már állandóan be voltam szívva, mert úgy éreztem, hogy ez jó nekem. A fű kiölt bennem mindenfajta más motivációt, magát az írást is. Az alkotás és a kreatív tevékenység nem adott akkora flesseket, mint korábban, meg egyszerűen nem is érdekelt már annyira: leginkább az érdekelt, hogy be legyek állva, és jól érezzem magam. Bejártam a fű mellett suliba, viszont volt egy hártya köztem és a valóság között, ami se ki, se be nem engedett semmit. Így szűnt meg az érdeklődésem az alkotás, de minden más iránt is. Aztán később már a függőségem során előjött, hogy az írásban ki lehet és muszáj is kipörgetni érzéseket, és dokumentálni dolgokat. Folyamatosan írtam a függőségem alatt huszonkét éves koromig – akkor hagytam abba először a szerhasználatot –, de azok ilyen töredékek voltak, elsősorban naplójellegű feljegyzések, hogy ne őrüljek meg.

Mit hozott a fiatal felnőttkor?

Utána az írás egybe tartozott a munkamániával, professzionális újságíró lettem. Filmszakra jártam az egyetemen, otthagytam az egyetemet és főállásban kezdtem el dolgozni. Akkor az írásból való megélés lett a függőségem. Rengeteg helyre írtam, online lapokba meg a Filmvilág című folyóirathoz. Lehetőséget adtak arra, hogy a filmekről való írás önkifejezés legyen: komolyabb írásokat, esszéket vártak, nem lakossági kritikákat. Abban jól elvoltam, amíg vissza nem estem. Egy idő után se a filmek nem érdekeltek, se az írás, se a pénz, amit kerestem velük. Aztán

A rehabon – ahol egy évet töltöttem el –, ami egy kommunaszerű közösség volt vidéken, az írás feladat volt. Nem csak nekem, hanem mindenkinek. Voltak ott nyolc osztályt nem végzett emberek is, akiknek ugyanúgy írniuk kellett. Mindenki más feladatot kapott, de a múltfeltárás és az érzések feldolgozása volt főleg a téma, aztán a leírtakról beszélni kellett. A terápia semmi másból nem állt, mint folyamatos dumából, együttlétből, írásból.

Mit adott akkor az írás?

Az írás egy életmentő mankó volt mindenkinek: miután kijöttem a rehabról, újra elkezdtem filmekről írni, de az nem ment, pont azért, mert nagyon terhelt volt a munkamánia miatt. Aztán jött egy megkeresés az egyik irodalmi portáltól, hogy írjak pár posztot a függőségről, utána pedig megkeresett egy kiadó, hogy írjak könyvet ebből a sztoriból, és így született meg a Drognapló, az első regényem. Nem az volt a cél, hogy irodalmat vagy magas irodalmat írjak, hanem az, hogy írjam meg a sztorit abban a formában, amiben meg tudom. Nagyon sok olyan írást felhasználtam benne, ami nem megjelenésre íródott, hanem konkrét terápiás szövegeket vagy régi töredékeket. Aztán az történt, hogy eléggé felkapta az elit kulturális kör ezt a könyvet és bekerült a kánonba, sokan bátorítottak, hogy írjak még irodalmi jellegű szövegeket, azóta pedig irodalmi jellegű szövegeket írok, és megjelent négy kötetem.

Szmókolás, junkie, fless. Milyen gazdag a drogos szleng?

Szubkultúrák vagy zárt csoportok szoktak szlenget létrehozni hogy a kívülállók ne feltétlen értsék, hogy miről van szó. Kábítószeres szubkultúrában a felhasznált szerek 90%-a illegális, ezért termelte ki a saját nyelvét a drogos szubkultúra minden nyelvterületen, és ez a nyelv meglepően állandó.

Vannak új kifejezések a fűre és a beszívásra, de az alapok máig ugyanazok, a heroinos szleng abszolút nem változott – ez a közösség sokkal zártabb, és hála Istennek sokkal kevesebb embert érint. A junkie függőt jelent, a heroinfüggők használják magukra és egymásra, meg az orvosok. A kilencvenes években már a szleng része volt.

A Drognaplóban rengeteg történetet leírsz, amelyek téged nem feltétlen a legjobb színben tüntetnek fel – transzvesztiták, lopás, és így tovább. Mennyire volt nehéz kitárulkozni úgy, hogy ezt majd emberek fogják olvasni?

A Drognapló elég nyers, és definíciója szerint dokumentumregény, ott minden megtörtént, csak irodalmi formában van megírva, különböző szövegtípusok vannak benne, meg vendégszövegek. Maga az írás nem volt nehéz, meg fel sem merült bennem, hogy lesz majd olvasó. Nem voltam dialógusban elképzelt olvasóval, ami a megjelenésre szánt írás egyik alapfeltétele. Akár újságcikket, akár irodalmi szöveget ír az ember, ez egy láthatatlan dialógus a másikkal. Én a kiadóval voltam konkrét dialógusban, és ennyi. Azért sem okozott nehézséget, mert amiket megírtam, azokkal nem először szembesültem és nem először kellett megfogalmaznom őket, hanem ez a terápián már megtörtént. Terápián – zárt közegben, ahonnan az ember hat hónapig ki sem mehetett – folyamatosan beszéltünk jelenlegi és múltbeli dolgokról, tervekről, akkor nagyon nehéz volt. Ha bekerült oda valaki, akkor hetekig, de lehet, hogy hónapokig csak hallgatott.

nem is nagyon tudtam megszólalni, vagy ha megszólaltam, összevissza beszéltem.

De ahogy a többiek beszéltek a saját múltjukról, bűneikről, hibáikról, elszalasztott lehetőségeikről, jó vagy rossz döntéseikről, érzéseikről – őszintén, és ez nem csak választható döntés volt, hanem elvárás, mert más esély nem volt, mert annyira zárt volt a közösség, annyira kiismertük a másikat, hogy ha hazudni kezdett valaki, vagy falsulni, az elég hamar kiderült. Nagyon durva sztorikat hallottam, és ez adott nekem erőt ahhoz, hogy én is feltárulkozzam. Ezzel el tudtam kezdeni feldolgozni a saját történetemet, a múltamat, a döntéseimet, problémáimat, amiket hoztam otthonról, akár a családból. Igazából ez egy pszichoterápia is volt, csak nem egy fehér köpenyes pszichológusnak beszéltem a díványról, hanem harminc másik függőnek. Ezeken az aktusokon keresztül tudtam megnyílni. Amikor írtam a Drognaplót, csak írásos formába kellett töltenem. Emiatt nem okozott akkora problémát megírni vagy felvállalni azokat a dolgokat. Persze voltak részek, amik terápián nem kerültek szóba. Terápián az is fontos volt, hogy nemcsak feltárulkozzunk, beszéljünk a múltról, hanem meg is kellett értenünk magunkat. Az egész egy tükör volt, ami segít az embernek, hogy találkozzon magával. Voltak részek, amiket az írás során fogalmaztam meg először. Minden olyan dolog, ami nehézséget okoz meg félelemmel tölt el, szorongással, és mégis megcsináljuk, az iszonyú építő tud lenni, meg az én esetemben máig erősíti a józanságomat is.

Így kiélem azt a sóvárgást, ami folyamatosan bennem van a heroin és más szerek iránt. A sóvárgás előjön íráskor, illetve egyúttal ki is tudom írni magamból, szóval az írás mindenképpen terápia. Azonban ez az, ami az olvasó számára teljesen irreleváns, hogy az író miként érzi magát, miközben írja a szöveget. Amikor az olvasó a szöveggel találkozik, csak a szöveg számít. A szöveg minőségéhez ez nem tesz hozzá, és el sem vesz belőle.

Szerhasználóként voltak társaid, barátaid. Milyen érzés volt lejönni a szerről úgy, hogy rajtuk nem tudtál vagy nem lehetett segíteni?

Maga a szabadulás egy folyamat az életemben, és úgy gondolom, hogy minden más szerhasználó életében, és lehet egy pont, amit eufóriának hívunk, de utána folyamatos meló. Nem úgy vagyok vele, hogy egyszer megszabadultam, és aztán pá. Az utóbbi tíz évben sok szerhasználót láttam. Nem csak függőket, de bulihasználókat; vagy olyan problémás szerhasználókat, akik még nem voltak függők, vagy olyan függőket, akik éppen más szerre váltottak a keményebb drogokról. Próbáltak társadalmilag elfogadottabb szert találni: olyan heroinfüggő, aki hétvégente belövi magát, nem nagyon van; viszont olyan ember, aki hétvégente berúg, az elég gyakori, és belőlük lesznek a problémás piások később, akik napi szinten isznak.

Szóval elég sokfajta szerhasználóval találkoztam, és főként egy érzésem volt velük kapcsolatban, amilyen másoknak lehetett velem az évek folyamán, és ez a tehetetlenség.

És ritka, hogy egy szerhasználó vagy egy függő akarjon változtatni, mert minek? Amíg fenn tudja tartani azt az állapotot, addig fenn is fogja. Nekem ez volt és máig ez a legintenzívebb érzésem. Nem tudok más helyett döntéseket hozni, helyette nem tudok nem anyagozni. A cuccozás egy önző és egyszemélyes dolog, mert az ember önmaga használja: lehet, hogy társaságban, vagy a társaság kedvéért, de akkor is, ez csak róla szól. Mert ő érzi a pozitívnak tűnő hatást az elején, meg amikor már nagyon szar, azt is csak ő érzi, bár a környezet is bele tud pusztulni ebbe bizonyos szinten. Akiket ismertem és függők voltak, pontosan tudták, hogy hol kérhetnek segítséget: nyilván ha nem mentek el, akkor nem akarnak. Aki tőlem konkrétan segítséget kér, annak igyekszem segíteni egy bizonyos pontig. Ezen a ponton túl pedig kilépek a helyzetből. Minden drogosnak és úgy általában az életnek alapja a játszmázás. Folyamatosan játszmában vagyunk önmagunkkal és a környezetünkkel. Rengeteg függőjátszma van, amivel a szerhasználó telerakja a környezetét. Tipikus játszma a társfüggőség, amikor egy szerhasználónak olyan társa van, aki nem szerhasználó vagy nem függő, és ilyenkor vele folyamatos a játszmázás. A barátnőim hol áldozatszerepben voltak, mert átvertem őket, hol pedig megmentő szerepben, mert próbáltak megmenteni. De ez nem csak a párkapcsolatokra vonatkozik. Ha engem megkeres egy cuccos, sokszor alapból belerak egy megmentő szerepbe, hogy én mentsem meg és én csináljak helyette dolgokat. Ez lehetetlen. A lényeg az, hogy az ember tudatosan átlássa, hogy mit miért csinál, és mit miért csinálhat a másik. Mostanra oda jutottam, hogy

mert önmagamra emlékeztetnek, és önmagamat unom már bennük. És azt a tehetetlenséget, amit érzek velük kapcsolatban, hogy mindig ugyanazokat a játszmákat kell lefutni, de van, amikor sikeresen le tudnak jönni – segítséggel. Ezért gondolom azt, hogy mindenkinek érdemes esélyt adni. Az elmúlt tíz évben rengeteg ismerősöm, vagy barátom, akikkel együtt cuccoztam, meghalt, róluk is szól az új könyvem, az Árnyékvilág.

A szerhasználat megöli a családot – és a család megöli a szerhasználatot?

Nekem problémás volt a családom, a szerhasználat már a szerhasználatom előtt megölte a családomat. Édesapám félig lengyel volt és alkoholista, és anyám családjában is voltak alkoholproblémás férfiak. Hatéves koromig az alapvető érzésem a szorongás volt. Hatéves koromban lépett le anyám apámtól, és azóta élünk Pesten. Ennek akkor csak a következményeit éreztem, a tüneteit nem, azokat inkább hordoztam magamban. A tizennégy éves koromban kezdődő szerhasználatom ugyanúgy pusztította és roncsolta a környezetemet először láthatatlanul, aztán egyre láthatóbban – mint minden függő esetében. Nem is alakult ki normális személyiségem, mert elég korán kezdtem el a szerhasználatot, egy drogos személyiségem alakult ki, ami abban mutatkozott meg, hogy bármilyen szinten képtelen voltam az őszinteségre, képtelen voltam felvállalni az érzéseimet bárki felé, folyamatosan eltitkoltam és elfojtottam azokat, vagy betéptem inkább.

Erkölcsi értékrendem ki se alakult, mert – mint minden szerhasználó – egoista és önző voltam, és nem volt bennem empátia és objektivitás sem. Nem érdekelt senki a környezetemben, hogy mit érezhetnek, csak megfelelés szintjén. Akitől akartam valakit, annak próbáltam megfelelni. (Ön)pusztító, ha valaki pszichopata módon működik. Onnantól kezdve, hogy szükségem volt pénzre és elkezdtem lopni, elkezdtem egyre durvább dolgokba keveredni, akkor a szűkebb környezetem – ami az anyámat jelentette, a nem szerhasználó barátaimat és a barátnőmet – a saját bőrükön tapasztalták meg, hogy milyen az, amikor van mellettük egy ember, akit szeretnek, erre ő megbízhatatlan, folyamatosan átveri őket, hazudik, lop, csal, kihasználja őket. Az a legdurvább, hogy mindig olyan embereket próbáltam kihasználni meg átverni, akiket a legkönnyebb volt – akik szerettek. Nehéz volt ezt feldolgozni, még folyamatban is van, de a környezetnek még nehezebb, hiszen tehetetlennek érzik magukat. Beengedek valakit a lakásba és kipakolja a lakást minden egyes alkalommal – ezt csináltam az anyámékkal. A végén rám hívta a rendőröket, elvitetett. Eljutott egy olyan pontig, hogy önmagát védje.

Mikor volt az a pont az életedben, amikor azt mondtad, hogy elég, nem cuccozok többet?

Rengetegszer döntöttem úgy, hogy abbahagyom a szerhasználatot. Tizenhat évesen váltam politoxikománná – több szer használójává, függőjévé –, többször is volt ilyen pont. Ekkor a bázisdrogom a fű volt, de minden mást toltam mellette – partydrogok, szipuztam, ittam – és ekkor is voltak olyan pillanatok, amikor azt mondtam, hogy nem szívok többet. Egyszer lent voltam az arabok által működtetett Kőműves nevű helyen az Oktogon mellett, ami köztudottan tele volt dílerrel. Volt egy razzia, tizenhét évesen belecsöppentem, ráadásul be voltam szívva. Akkor úgy döntöttem, hogy én soha többé nem megyek oda és nem is tépek többet. Egy nagyon komoly döntést hoztam, ami két napig tartott. Jó, egy hétig nem mentem oda, mert máshonnan szereztem. Egyébként érzés és döntés szintjén ugyanolyan mély volt az akkori, mint amikor húsz évvel később a nyolcadik kerület mélyén fel akartam kötni magam, és leszakadt a cső, amire próbáltam. Akkor is ugyanazt éreztem, hogy jó, ebből elég. A döntés ugyanolyan szintű.

Hogy ezek a döntések és az érzések mikor válnak tettekké – megfoghatatlan, még a saját életemben is. Első alkalommal a félelem motivált, nem pedig az, hogy változtatni szeretnék az életemen. Ráadásul bezárultak azok a kapuk, amikkel fent tudtam tartani a szerhasználatomat

Minden reggel úgy kelsz fel, hogy életed végéig nem használsz szert. Hogy éled meg?

Úgy nem lehetne bírni, hogy az ember így kel fel. Mindig vannak helyzetek, és adott helyzetben dönthetek. Ezt jelenti a szabadság és a megszabadulás is. Úgy kelek fel az utóbbi tíz évben, hogy dönthetek, hogy vagy használok, vagy nem. Dönthetek úgy, hogy iszok egy sört, vagy nem iszok egy sört. Heroinnál ugyanez a helyzet. Ez a szabadság a drogkarrier elején még megvan. Problémás használóként, amikor még nem voltam függő sem fizikailag, sem mentálisan, még volt döntési szabadságom, de akkor inkább afelé tendáltam, hogy inkább cuccozom, minthogy nem. Viszont függőként – folyamatos elvonási tünetek mellett – elvész ez a szabadság, a döntés szabadsága. Ott csak az van, hogy használnom kell.

Sokkal könnyebb úgy tisztának maradni, hogy tudatában vagyok annak, hogy úgy is dönthetek, hogy anyagozhatok. Nem tiltja meg nekem senki. A választási szabadságom megvan, és én máshogy döntök. Ez ad erőt, a szabadság és a tudat. Nem állok úgy hozzá, hogy soha többé nem anyagozhatok, mert anyagozhatok, csak ismerem a következményeit a saját életemre nézve, és ezért döntök úgy mindig, hogy nem cuccozom. Van egyébként olyan terápia, ami az anonim alkoholistáktól ered, ami ma már közhelynek hat: csak a mai nap nem. Ezt azért is csinálják, hogy ne legyen annyira frusztráló, hogy soha többé nem. Azt mondják, nem érdekel, hogy mi lesz holnap vagy a jövő héten, én csak ma nem akarok inni. Lelki szinten egyébként ez sokkal kezelhetőbb. Gondoljunk csak bele, itt vagyok húsz vagy negyvenöt évesen, és azt mondom, hogy életem végéig soha többé nem baszhatok be. Egyszerűbb azt mondani, hogy csak ma nem. Ez is hatékony módszer. Változó, hogy kinek mi segít. Nekem a szabadság segít, meg a kapcsolat Istennel, és ez kilövi az egész szerhasználatot.

Isten egy drog?

A hit flesst nem feltétlen morális szabályok mentén élem meg, hanem ajándékként. Mindenkiben van egy istenalapú hiány, amit csak az Isten tud kitölteni. Ezt a hiányt azért mindenki próbálja kitölteni – nem csak a szerhasználók –, akiknek nincs kapcsolatuk Istennel. Legyen az munka, család, pénz, illetve akár más, értéknek mondott dolgokkal. Biztos vagyok benne, hogy cuccosként ezt a hiányt is próbáltam betölteni a bázisdrogjaimmal. Azon túl, hogy rengeteg lelki problémám volt, például a szorongás, ami nem volt látható kifelé, mert tudtam képmutatóan működni. A szorongás nem csak mindennapos szorongás volt, hanem az emberi létnek a szorongása, ami ha máshol nem, a halálos ágyán mindenkit elkap.

Nem érzem azt a hatását, amit minden kábítószernél éreztem, hogy vannak szar részei. Például minden kábítószernél már az elején előjön a szar része: elmúlik a hatása. Már ez egy rossz dolog volt, mert jól éreztem magam a szertől – amitől rosszul éreztem magam, azt nem használtam többé –, és miután elmúlt, újra meg újra meg akartam ismételni. Istennél nincs ez a pusztítás. Másik érték pedig az, hogy nem eufórikus flesseket ad, és aztán hiányt hagy, hanem egy állandó biztonságot ad mind lelki, mind mentális szinten. Ez az állandó biztonságérzés sokkal erősebb mindenféle eufóriánál. Általános minta egyébként, hogy sok függő megtér és valamilyen módon istenhívő lesz. Az anonim alkoholistáknál és anonim narkósoknál is van egy olyan kifejezés, hogy felsőbb erő – ők nem nevesítik. Azt a hiányt, amit egy szerhasználat hagy maga után, semmi emberi dolog nem tudja kitölteni, pláne azt az űrt, amit a heroin hagy maga után, de ez áll bármilyen függőségnél. Ezért is mintaszerű, hogy sokan kapaszkodnak az istenhitbe. Az én megtérésemben nagy szerepet játszott, hogy nekem ez jó. Annyi maradt cuccos korszakomból, hogy önző vagyok és próbálom megtartani azokat a dolgokat, amik számomra jók, és ami gazdagít. És az istenhit engem gazdagít.

Fotók: Ficsor Márton