Nem érdemes hamis mítoszokat gyártani a Nemzeti Hadsereg erejéről

100 év múltán nem tudható teljes bizonyossággal, hogy Horthy Miklós július 12-én vagy július 13-án vette át a Nemzeti Hadsereg irányítását, az viszont meglehetős biztonsággal kijelenthető, hogy – dacára az ellenkormányban viselt hadügyminiszteri tisztségének – valódi politikai karrierje ekkor vette kezdetét.

Jelen írás témája elsősorban nem az, hogy a Nemzeti Hadsereg lépéseiről a budapesti bevonulásig vagy éppen Horthy kormányzóvá választásáig képet adjon, mindössze arra vállalkozik, hogy pár jellemző momentumot megragadjon abból az időszakból, amikor az állam területén már de facto szabályozatlan interregnum állapot volt jellemző.

Ezalatt azt értem, hogy miközben az ország jelentős részén a Tanácsköztársaság még tartotta magát, addig a délnyugati részt a szerbek szállták meg, hogy aztán 1921-ig ki se vonuljanak Csonka-Magyarország területéről, a délkeleti régióban pedig – Szeged vezetésével – nagyjából kialakulni sem tudott bolsevista szervezkedés a francia erők megszállása miatt.

Kis színes, hogy az a Móra Ferenc, akit egyébként okkal kedvelnek ifjúsági művei miatt, már április elsején arra figyelmeztetett, hogy a franciák eltűrik az ellenforradalmi erők szervezkedését, ami a munkásokat különösen aggasztja, és ennek köszönhetően

A helyzet tehát meglehetősen ambivalens, ugyanis Szeged azon megszálló csapatoknak hála mentesül a vörösterror alól, akiknek a későbbiekben igen jelentős mértékben köszönhető az ország megcsonkítása is.

Sőt, a franciák később is rendkívül pozitívan tűnnek fel, ami a szegedi gondolat megszületését és beinduását illeti: Clemenceau április 14-én engedélyezi a lefegyverzett magyar csapatok francia vonalakon való áthaladását, és a franciák az elé sem gördítettek akadályt, hogy az Antibolsevista Comité programot hirdessen, majd Károlyi Gyula megalakítsa ellenforradalmi kormányát.

A nyár folyamán a franciák a Nemzeti Hadsereg felfegyverzésére 10 ezer darab fegyvert és félmillió töltényt adtak át. Egyebekben is elmondható, hogy a franciák meglehetős szigorral léptek fel a bolsevista felforgatók ellen, sok letartóztatást eszközöltek, a KMP egyik szegedi vezetőjét, ifj. Kovács Pétert egyenesen Cayenne-ra deportálták egy fegyenctelepre, itt is halt meg 1925-ben.

Ez történelmi felelősségükből, ami az Osztrák-Magyar Monarchia totálisan aránytalan mértékű szétzúzását illeti, egy cseppet sem von le, de érdemes minden eseményt objektíven látnunk.

Horthy a nyár folyamán érkezett Szegedre. Jó kérdés, hogy a flotta jugoszlávoknak történő átadása után készült-e bármire is a nyugdíjas évein és az otthoni gazdálkodáson kívül, de tekintve, hogy még csak 50 éves volt, valamint összességében sokat győzködni nem kellett, vélelmezhető, hogy örült a frissen érkező feladatnak. A Monarchia flottájának parancsnoka és Ferenc József egykori szárnysegédje valószínűleg nem arra vágyott, hogy Kenderesen öregedjen meg a családi kúriában.

Május 31-én nevezik ki hadügyminiszternek, július 5-én pedig a MOVE díszelnöke lesz. Akármit is gondolunk róla, népszerűsége, amit a háborús évek alapoztak meg, kétségbevonhatatlan.

Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy július 12-én vagy 13-án – alig egy héttel a Károlyi-kormány lemondása után – a frissen felálló P. Ábrahám Dezső-féle kormányban nem kap/nem akar szerepet kapni, ellenben kinevezik a Nemzeti Hadsereg parancsnokává. Nem tudjuk, hogy Horthy már ekkor is fontolgat-e magában olyan pozíciót, amelyet hamarosan be fog tölteni, de az útra rálépett.

Akárhogy is, de tény, hogy

Ennek számos oka van, de hiába nem ismerte el az antant a Tanácsköztársaságot, a Nemzeti Hadsereg mégis csak előbbi bukása után indult el Szegedről a Dunántúlra, hogy ott Horthy Siófokon alakítson ki magának főhadiszállást. Sőt az objektivitás jegyében az sem árt megjegyezni, hogy a Nemzeti Hadsereg egyetlen alkalommal sem került szembe semmilyen reguláris egységgel, legyenek azok vörösök vagy románok.

És utóbb ez előnyösnek is mondható, mert arra elegendő volt a hadsereg, hogy nagyjából rendet tartson azon a területen, amelyen éppen tartózkodott, de szemernyi esélye sem lett volna a fenti két ellenféllel szemben. Ezzel minden bizonnyal a vezető tisztek, így Horthy is tisztában volt.

A 1919. augusztus kilencedikétől datálható időszakban már vélelmezhető, hogy komoly politikai céljai voltak. Ekkorra a Nemzeti Hadsereg már állam a – már és még – nem igazán létező államban. Deklaráltan nem tartoznak a minisztérium fennhatósága alá, és ugyanígy nem tekintik – vagyis Horthy nem tekinti – maga számára érvényesnek azt, amit a Peidl- vagy a Friedrich-kormány akar. A Dunántúl egy részén szabályos katonai közigazgatást állít fel, egyfajta katonai diktatúra előképét elénk vetítve.

Horthy jól érzett rá, hogy az antant minél előbb szeretné lezárni a béketárgyalásokat, és immár nem csak az ideális, hanem a számukra még valamelyest kedvező megoldásba is belemennének. Ezt a megoldást pedig az hozhatja el, aki antibolsevista és realizálható erőt is fel tud mutatni. 1919 őszétől ilyen feltételeket kizárólag Horthy Miklós tud teljesíteni.

George Russel Clerk, brit diplomata tető alá is hozza a szükséges megállapodásokat, amelyek leegyszerűsítve annyiból álltak, hogy amint végre a románokat sikerül rábírni a kivonulásra, úgy ezt követően a Nemzeti Hadsereg bevonul Budapestre és Horthy – aki ebbe beleegyezett vagy ilyen eleve sem állt szándékában, ez végül mindegy is – nem fog katonai diktatúrát létrehozni, valamint tiszteletben tartja a polgári jogegyenlőséget.

Itt sem árt azért megjegyezni, hogy a Nemzeti Hadsereg újfent a tiszta, ellenséget már nyomokban sem tartalmazó tutiba gyalogol be. Félreértés ne essék, ezt máshogy nem is lehetett volna megoldani, de hamis mítoszokat sem érdemes gyártani a hadsereg erejéről.

Ez egyébként Horthy ügyes lavírozásának is köszönhető volt.

Ugyanitt elkerülhetetlen, hogy beszéljünk a megtorlásokról. Ezeket a bizonyíthatóan megtörtént túlkapásokat teljesen felesleges letagadni, a vita tárgya csak az lehet, hogy megfelelő ellencsapásnak tartjuk-e vagy sem. 

Ugyanis ha valahol történik egy erőszakos hatalomátvétel, amit terror követ, akkor utána nem szabad meglepődni, ha a terror működtetőinek egy része a terror által pusztul el. Igazságos vagy sem, ilyen anarchisztikus szituációkban ez kevéssé számít. Ahogy Horthy maga mondta, a poklot még senki nem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette, és ebben komoly igazság van. Ez ugyanakkor szemernyit sem menti a szükségtelen kegyetlenkedéseket és azt sem, ahogy ezeket a későbbiekben alapvetően eltusolták.

Ennél fontosabb – és jóval ritkábban tárgyalt – kérdésnek tartom a trónfosztás ügyét. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kisantant nem tűrte volna el, ha egy Habsburg ül továbbra is a trónon, ennek is volt köszönhető, hogy a kommün bukása után József nádor nem sokáig élhetett abban a reményben, hogy neki itt még oszthatnak lapot. Ez egy dolog. Horthy Miklós, aki szintén nyilvánvalóan legitimista volt, ezt tudta, valamint ekkorra már egészen biztosan a hatalmat is meg akarta tartani.

IV. Károly 1921-es visszatérési kísérletei nem lehettek sikeresek, de ettől még

amit gróf Andrássy Gyula is szégyenparagrafusnak nevezett börtönből való szabadulása után a Parlamentben. Ezzel a Horthy-rendszer magát Kossuth Lajoshoz rántotta le, ami valljuk be, nem a legnagyobb dicséret.

A tettekben is legitimista elveket követők ellenszenve egészen az 1920-as évek közepéig jelen van egyfajta csöndes ellenzékiségként a rendszerben, de végül külön pártjuk nem lesz és a későbbiekben feloldódnak a meglévő, jobboldali táborokban.

Feloldhatatlan ellentétet jelent ez a kérdés, és ebből fakadóan megoldhatatlan is. Mert bár az ország maradt monarchia, de a trónfosztás totálisan törvénytelen, ugyanakkor elképzelhetetlennek látszott, hogy a győztes hatalmak elfogadjanak egy Habsburg-uralkodót. Mit lehet ilyenkor tenni?

Akármennyire is negatív a helyzet,

A legyőzöttek sorsa ritkán az, hogy optimális lehetőséget között válogathatnak.

Aztán az 1920-as években még visszafogottan, majd a későbbiekben jóval gyorsabb tempóban emelkedik a Horthy-kultusz, amely a második világháború első éveire éri el a csúcspontját, amikor Horthy már teljesen nyíltan is dinasztiaépítésbe fog, miközben kormányzói jogkörei soha nem látott módon megnőnek. Ez viszont már egy teljesen másik írás témája.

Úgy látom, hogy objektív megítélése soha nem lesz a Horthy-rendszernek, különösen annak utolsó évei miatt, de ha eltekintünk a legitimista sérülésektől, kultusz ide vagy oda,

nyiladozó szabadságjogokkal és tisztességes élettel, legfőképpen nemzeti, szép számmal reakciósnak is mondható rendszerszintű gondolattal.

Horthy Miklós regnálása legutolsó időszakának kivételével egy ügyes, hatalmát szépen és megfontoltan építő politikus volt, aki erre a szerepre már 1919 nyarától készült és nem úgy került az egész hóbelevancba, mint Pilátus a Krédóba.

Nem egy szerencsés dilettáns volt, akit csak és kizárólag a viharos idők emeltek magasra, hanem öntudatos, befolyását elszántan építő közéleti szereplő.

Nem hiszem, hogy ez pozitívan vagy negatívan befolyásolná az alakját, mindössze tény.