Koltay Gábor: Történelmi csoda, hogy a megcsonkított, kivérzett magyar nemzet ma is létezik

Meghökkentő tény, ilyen összefüggésben nemigen szoktunk gondolni rá, hogy 1849 és 1958 között, tehát alig több mint száz év alatt a modern kori Magyarország köztársasági elnökei, miniszterelnökei és kormányzói, illetve rövidebb-hosszabb ideig legbefolyásosabb tényleges vezetői közül huszonketten nem hazájukban és nem természetes körülmények között hunytak el. Tizenketten kifejezetten erőszakos körülmények közepette fejezték be életüket, kivégzés, gyilkosság, öngyilkosság, elmegyógyintézeti kezelés következtében. Mindez csupán az ország tényleges első számú vezetőinek listája: Batthyány Lajos, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Tisza István, Esterházy Móric, Károlyi Mihály, Friedrich István, Garbai Sándor, Kun Béla, Horthy Miklós, Teleki Pál, Bethlen István, Imrédy Béla, Bárdossy László, Kállay Miklós, Sztójay Döme, Lakatos Géza, Szálasi Ferenc, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás, Nagy Imre. S talán még Kádár János is idetartozik, akinek démonjaival küzdve, meglehetősen zavart állapotban ért véget az élete.

Bővebb listát lehetne összeállítani a közvetlen második vonalban tevékenykedő, ugyancsak közismert történelmi személyiségekről, akik szintén gyilkosságok, öngyilkosságok, koncepciós perek, börtönkörülmények miatt veszítették életüket. Százas nagyságrendű azon közéleti személyiségek, katonatisztek, politikai vezetők köre, akik – ha nem is a politika első vagy második vonalában, de – ugyancsak közismert személyiségként, köz­szereplőként a történelmi fordulópontok idején erőszakos körülmények között hunytak el.