Itt a figyelmeztetés: mindent elveszíthetünk (Videó)
Kritikus lesz a következő két hónap – mutatott rá a Fidesz politikusa.
Formálisan a tagjai vagyunk, de valójában alig ismerjük a lényegét: mit gondoljunk és hogyan gondolkodjunk az Európai Unió vezetéséről?
A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója
Elolvastam a Tilo Schaberttel készült interjút a Mandineren, és ennek apropóján hadd osszam meg néhány gondolatomat az olvasóval.
Először is tisztában vagyok azzal, hogy a professzort itthon kevesen ismerik, művei nemigen vannak magyarra fordítva. Akik ismerik, jószerivel egy pár évvel ezelőtti index-cikkből ismerik, s ha ellenzéki érzelműek, ebből az összefoglalóból nyilván meg is van a véleményük róla.
A mostani interjúban meg is kérdezi tőle Szilvay Gergely, „tudja-e, hogy a magyar miniszterelnök környezetében alapvető olvasmánynak számít” fő műve, a Boston Politics. amire Schabert azt válaszolja, tudja, s azzal is tisztában van: „én vagyok a miniszterelnök mögött felbukkanó gonosz”.
Ugyanakkor leszögezi: „nem tudok túl sokat a magyar közéletről”. Nos, engem kevéssé érdekel a szerző híre, a magyar közéletről való hiányos tudása; annál inkább érdekel, hogy mit mond egy olyan témáról, amely engem is régóta foglalkoztat. Ez a téma a politikai vezetés.
Interjújának vége felé így fogalmaz: „amire szükségünk volna, az a politikai vezetők osztálya. Szükségünk van jó alkotmányokra is, de a jó alkotmányok nem fognak működni jó politikusok nélkül”.
*
A politikai vezetés kérdése mostanában a politikatudományban is egyre inkább előtérbe kerül. Például egy kiváló magyar kötet is megjelent erről, amelyről volt szerencsém recenziót írni. Az említett kötet kapcsán szóvá tettem, s ebben a mostani interjúban is feltűnik: amennyire fontosnak és vizsgálandónak tartják kutatók a nemzeti szinteken, országhatárokon belül érvényesülő politikai vezetést és vezetőket, annyira csekély figyelmet fordítanak a nemzetek feletti, például az Európai Unió szintjén érvényesülő politikai vezetésre, illetve vezetőkre. Nekem úgy tűnik: küzdünk ezzel a problematikával, s
Ami azért is meglepő, mert Európában az '50-es évek óta nem csak nemzetállami, hanem a fölötti keretek is vannak, Magyarország pedig 2004 óta tagja az EU-nak.
Talán mégsem intézhető el a dolog annyival, hogy – isiász.
De tényleg: mit is tudunk a politikai vezetésnek erről a dimenziójáról? Hogyan kell azt elképzelnünk? Voltaképp kik azok, akik az európai színtéren vezetőnek tekinthetők, és miben nyilvánul meg a vezetésük? S egyáltalán: vezetés-e az, amit az egységes Európa egyben tartása, menedzselése és fejlesztése megkövetel, vagy valami más, ami merőben eltér attól a vezetéstől, amit a nemzetállami vezetőktől (miniszterelnököktől, elnököktől, pártvezetőktől) megszoktunk?
Ezekre a kérdésekre Schabert nem ad választ, és persze én sem tudok. De fölvetni fölvetem őket. Merthogy nem tartom kielégítőnek azt a helyzetet, amikor a vezetést csupán a hagyományos módon, egy adott közösség (ország) irányításaként értelmezzük, mintha nem is létezne a másik, az európai szint. Hetven éve létezik. S bármit is gondolunk ma Magyarország és az EU, a Fidesz és az Európai Néppárt viszonyáról, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az európai folyamatok hosszú évtizedek alatt – például akkor, amikor Kelet-Közép-Európában államszocialista rendszerek voltak – fejlődött olyanná, amilyennek ma ismerjük.
Nekem az a véleményem, hogy a politikai vezetés kérdéséről ebben az európai dimenzióban is el kellene gondolkodnunk. Egy ideje keresem azokat a nemzetközi irodalmakat, amelyek tájékoztatnak erről, s bepillantást engednek az Európai Gazdasági Közösség, majd az Európai Unió kialakulásának és változásának folyamataiba. Eddigi keresgélésem eredményeképpen hadd mondjam azt, hogy a holland Luuk van Middelaar könyve az, ami ebbe a folyamatba a legátfogóbban beavat. Nem rövid olvasmány, ötszáz oldal. És az ötszáz oldalon tömény adalékok a közösség belső szerveződéséről, a tagországok közötti vitákról és az egyes politikai vezetők szerepéről. Itt most nem is térek ki arra, milyen szenzációs részletességgel avat be bennünket a szerző az Európai Egyesült Államok és a nemzetállamban hívők kezdetektől jelen lévő vitáiba. Rettentően tanulságos, ahogyan a két tábor közötti ingamozgást bemutatja. Csakis biztatni tudom az olvasót, szerezze be a könyvet és olvassa el. Egy egész tanfolyam, ami ebben a könyvben van.
De most nem is (csak) ez a lényeg, hanem az, hogy milyen kép tárul elénk a könyvből (egyáltalán elénk tárul-e valami) a politikai vezetésről. Vajon aki elolvassa a könyvet, közelebb jut-e a titokhoz, hogy ti. ki(k) és hogyan vezetik Európát?
Nos, ebben a tekintetben az olvasó nem talál egyértelmű magyarázatot. Middelaar állandó, vég nélküli alkukról, gazdasági és politikai tervezetek újra- és újra-tárgyalásáról, állandó tagállami összeütközésekről és dacolásokról beszél, de szinte semmit nem mond arról, hogy akkor most az egész fölött van-e valami összehangolt cselekvés és vezetésre irányuló koncepció.
Mindez pedig nem írható a feledékenység számlájára: ez bizony azt jelenti, hogy
Látszólag csalódást keltő végeredmény, de amondó vagyok: nagyon becsüljük meg. Mert tűpontosan tárul fel előttünk annak a társulásnak a lényege, amelyet manapság – olykor egyértelmű negatív felhanggal – „európai bürokráciának” szokás megnevezni.
A magyar közönség nagyjából semmit nem tud ennek a bürokráciának a hosszú évtizedek alatt történő kialakulásáról, szerkezetéről és belső szabályairól. Nagyon is könnyen lehet, hogy ezt a réteget találjuk a vezetés csúcsán, ami magyar szemmel nyilván meghökkentő, hiszen mi ahhoz vagyunk szokva, hogy a politikát politikusok (miniszterelnökök) vezetik. Hát itt ezerszeresen bonyolultabb a helyzet, s arra is értem, hogy becsüljük meg, hogy a szerző részletesen bevezet ebbe a világba.
Egy másik könyvet is tudok ajánlani, amit viszont már magyar szerző írt. Böröcz József az EU-ról szóló kiváló könyvében azt írja: 1945 után Nyugat-Európa államai „kóros globális vérszegénységben” szenvedtek, s
Ő sem arra koncentrál, hogy meglelje a vezetés(hiány) titkát, hanem arra, hogy bemutassa: hogyan lesznek az egymással többoldalú függésbe kerülő államok közösségként globális játékosok. Ebben a könyvben többek között szó esik a globális tényezővé válást (azaz a sikert) előmozdító „hálózati mechanizmusok”. Ami megint csak egy rendkívül érdekes és a hazai közönség előtt nagyjából rejtett téma. A politikai vezetés kérdésére itt sem kapunk választ, de arra igen, hogy mennyi rejtett vagy kevésbé rejtett kapcsolatrendszer, szétterjedés segítette az Európai Közösséget, hogy mára azzá váljon, ami.
*
Mindezek alapján arra a következtetésre jutok: a politikai vezetésről nagyon mást gondol a mai Európa vezető elitje, mint amit például a magyar kormány gondol.
Ettől azonban ne rettenjünk meg, hanem tekintsük kiindulópontnak. Egyszerűen szólva az európai elit a vezetést – magyar értelemben – nem ismeri; a magyar vezetésnek pedig az európai „nem-vezetés” ismeretlen.
Ha politikai pszichológiával lehetne értelmezni ezt a helyzetet, akkor azt lehetne tanácsolni, hogy
s azt ne eltagadni akarják, hanem minél inkább megismerni. A két fenti könyv mit sem szolgál jobban, mint annak a térségnek a megismerését, amelynek formálisan a tagjai vagyunk, de valójában a lényegét alig ismerjük. A 2004-től eltelt tizenöt év – úgy látszik – a kölcsönös megismerésre nem volt elegendő, de ne veszítsük el a kedvünket: manapság több támpontunk van, mint korábban, s aki akar, az jobban megértheti, miért gondol nagyon mást a politikai vezetésről az egyik fél és a másik.