Egy nagy rejtőzködő – Bodor Ádám születésnapjára

A napokban ünnepelte (bár abban olyan nagyon nem vagyok biztos, hogy ünnepelte) 83. születésnapját Bodor Ádám. Azért nem vagyok biztos abban, hogy ünnepelte volna, mert alkatilag igen távol áll tőle bármiféle ünneplés.

A nyolcvanharmadik születésnap nem úgynevezett kerek évforduló. Az írókat – már amennyiben egyáltalán eszünkbe jutnak – kerek évfordulókon szokás ünnepelni. Köszöntő írások, pogácsás-rozés pódiumbeszélgetések, idézetek rotációban a Facebookon. Itt most nincs se pogácsa, se rozé, van viszont kit és miért méltatni. Bodor Ádámnak tavasszal új novelláskötete jelenik meg, ami az ő esetében különösen nagy hírértékkel bír, hisz nem jellemző rá a „kötetdüh”, a folyamatos publikálási kényszer.

Bodor Ádám erdélyi – kolozsvári – származású magyar író. 1982-ben települt át Magyarországra, életének első felét Erdélyben élte le.

írásainak sajátos, karakteres atmoszférája mindenestül Erdélyben gyökerezik. Még akkor is, ha konkrétan Erdély soha nem jelenik meg bennük.

Beazonosítható helységneveket nem találunk Bodor műveiben, sem beazonosítható időket, mégis tudjuk, hol járunk. Bodor világa Kelet-Közép-Európa maga. Bizarr, csodás, irreális vidékei a Kárpát-medence lelki-szellemi kigőzölgéseiből táplálkoznak, s jobban belegondolva nem is annyira bizarrak vagy irreálisak, mint elsőre gondolnánk. 

Sokszor írják Bodorral kapcsolatban, hogy mágikus realista lenne, García Márquezhez szeretik hasonlítani. Ami ellen Bodor – nagyon helyesen – tiltakozni szokott. Aki csak kicsit is ismeri Erdély, Magyarország vagy úgy általában a Kárpát-medence szociális, társadalmi vagy pszichológiai viszonyait, cseppet sem találja mágikusan realistának, amit és ahogyan Bodor ír.

Könyveivel elég fiatalon, úgy húszéves korom környékén találkoztam először. Első könyve, amit olvastam, legendás regénye, a Sinistra körzet volt. Azonnal beszippantott, rég nem tapasztalt könyvélményként éltem meg. Sőt, nem is igazán könyvélményként, sokkal inkább egzisztenciális élményként. Lelkem legmélyéig megérintett, ami igazán ritka élményem könyvekkel kapcsolatban. A Sinistra körzet egy olyan regény, ami nem is igazán regény, talán a legpontosabb, ha novellafüzérként emlegetjük. Alcíme szerint „egy regény fejezetei”. Korszakos könyv. Engem nyilván azért is tudott olyan erősen fejbe kólintani, mert minden sorát intenzíven átjárja a természet jelenléte.

A Sinistra körzet helyszíne azért nagyjából beazonosítható, ha már mindenképp ezt akarjuk. Erdély egy északi szeglete – és Kárpátalja egy része –, azaz Máramaros az inspirációs forrás. Erre egy-két helynév is utal, például a Pop Iván nevű hegycsúcs, ami a valóságban tényleg a Máramarosi-havasokban található, annak harmadik legmagasabb pontja a maga 2028 méterével.

De nem is ez a lényeg, hogy pontosan hol és pontosan mikor, ez inkább az irodalmi bulvár műfajához tartozik. A Sinistra körzet mindnyájunk számára ismerős. Még azok számára is, akik a rendszerváltozás után eszmélkedtek. A könyv „főhőse”, Andrej Bodor (beszélő név) az eltűnt nevelt fiát keresi a rejtélyes körzetben. Nem akarom itt részletesen elmesélni a könyv cselekményét, aki olvasta már, annak minek, aki pedig nem, az feltétlenül olvassa el. A huszadik századi magyar irodalom egyik magaslati pontjáról van ugyanis szó.

Bodor úgy „erdélyi” író, hogy közben

Amúgy egy külön misét érne meg ennek a sztereotípiának a vizsgálata. 

Nincs kesergés, nincs Trianon, nincs „mindent vissza”, nincs erkölcsi mérceként idealizált székely, noha mindez nyomjelként, a művek mélyáramában valamiként mégis jelen van. Az erdélyiséghez, a kisebbségben élő, többnemzetiségű környezetben szocializálódott emberhez Bodor másképp közelít. Szűkszavú, az irónia gazdag eszköztárával szívesen élő írásai szinte minden esetben multikulturális közegben játszódnak. Már a nevek is, amelyeket használ, erre utalnak: Géza Kökény, Béla Bundasian, Titus Tomoioaga, Mustafa Mukkerman, Géza Hutira, Connie Illafeld és még hosszan sorolhatnám.

Dolina: film Bodor Az érsek látogatása c. könyvéből

Bodor Ádám számára Erdély nem a fényes magyar múlt elsüllyedt világa, hanem egy történelmi kataklizmák sújtotta táj, ahol örmények, szászok, zsidók, magyarok, románok, ruszinok élnek együtt. Ha hagyják őket.

Mert Bodor műveiben bizony már rég nem hagyják. Könyveinek világa sok esetben szinte apokaliptikus – különösen igaz ez legutóbbi regényére, a Verhovina madaraira –,

mindent átjár a terror, a pusztítás és az anarchia fenyegető jelenléte. Ebben a világban bármi bármikor megtörténhet. Emberek tűnnek el nyom nélkül (vagy kerülnek elő olyan állapotban, hogy az anyjuk sem ismerne rájuk), senkiről nem tudni, hogy pontosan kicsoda, honnan érkezett és miben mesterkedik. Ezredesek, pópák, hegyivadászok, brigadérosok, mindenféle sötét és bizonytalan egzisztenciák karneváli őrülete. Ennek a világnak az abszurditása olyan mértéket ölt, hogy óhatatlanul varázsos, irreális elemek jelennek meg úton-útfélen.

Ha Bodor Ádámot figyelmesen, a kellő belefeledkezéssel olvassuk, rá kell döbbennünk, hogy semmi mágikus vagy szürrealista nincs benne, inkább arról van szó, hogy a valóságot, a kegyetlen, tragikus viszonyokat és állapotokat ábrázolja. Egy olyan valóságot, amelyet a huszadik század aberrációkban és felfoghatatlan szörnyűségekben gazdag történelme tett ilyenné. Hasonló ez, mint Franz Kafka vagy Samuel Beckett esetében. Az ő világuk sem egy-egy túlhajszolt, végletesen érzékeny, csapongó elme szüleménye, hanem

És persze arról se feledkezzünk meg, hogy mindeközben Bodor Ádám tájleírásainál szebbet elvétve találni a magyar irodalomban. Engem először, annak idején főként a tájleírásaival fogott meg. Csak később értettem meg lassan, hogy miről is van szó nála a megrendítően szép tájleírások mögött. Tudható róla, hogy egész életében szeretett eltűnni a hegyekben, a Radnai-havasokban, a Hargitán vagy a Szent Anna-tó környékén.

Bodor Ádám nagy rejtőzködő, halk, szűkszavú ember. Ami különösen szimpatikussá teszi ebben a permanens ricsajjal átszőtt, ripacskodásra beállított irodalmi életben.

Isten éltesse!