Hagyomány és forradalom – megjelent a Kommentár új száma

A „Forradalom” hívószóval jelent meg a nyáron megújult Kommentár újabb tematikus száma. Egy baloldali lapon ez talán fel sem tűnne, egy konzervatív folyóirat esetében viszont annál inkább felkelti az érdeklődést, amit csak tovább fokoz, hogy rögtön az első oldalon a következő mondat fogad minket: „Hagyomány és forradalom nem ellenségek: hanem egy olló két szára.” (Németh László) 

Kultúrharc

Az első két írás problémafelvetése egybecseng: hogyan lehet a felvilágosodás óta fennálló progresszív-liberális hegemóniához kihívást intézni? Hegedűs Zoltán szerint a történetmesélés szinte minden színterét elfoglaló progresszív elit hatására „az egyébként konzervatív érzelműek közül is sokan a liberális gondolati struktúra foglyává váltak”, ám ebben döntő változást hozott a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság és a 2015-től kezdődő bevándorlási válság. A váratlan krízisek megrengették a liberálisok merev dogmatizmusát és ez az establishment ellen lázadókat erősíti. Magyar viszonylatban további előnynek látja a szerző, hogy a közösség, a hagyomány és a szabadság kérdéskörében zajló termékeny vitáknak már hagyománya van a jobboldalon: a Kommentár folyóirat és a Tranzit rendezvénysorozat is régóta ad teret a konzervatív gondolatnak, ami ma „új esélyt kapott arra, hogy a közgondolkodást visszaterelje a »józan ész« keretei közé”.

A következő cikk (Czopf Áron: A konzervatív tudat dekolonizációja) hasonló kérdésfelvetésre épül: miért kedvez a modern diskurzus rendje a progresszív-liberális eliteknek? A válaszkísérlet bizonyos nyelvi konvenciók öntudatlan elfogadásából eredezteti ezt a problémát, arra is kitérve, hogy a konzervatív tudat felszabadítása ma, amikor „a baloldal kulturális hegemóniája civilizációnk gyengeségévé vált” fontosabb, mint valaha.

Kemenes Tamás ezt követő cikke a Metoo-mozgalom eltérítését mutatja be, vagyis azt a folyamatot, ami a minden józan ember által támogatható eredeti céloktól radikális ideológiai törekvések felé fordította a kezdeményezést. A zaklatások körét végtelenbe tágító társadalommérnöki törekvések miatt

– írja Kemenes – mert „kíméletlen módszerességgel tönkretette és a végletekig lejáratta a mindig-mindent saját rögeszméihez igazító, az egyes áldozatokkal és a konkrét ügyekkel valójában mit sem törődő ultrabaloldali feminizmus”. 

Műhely 

A Kommentár erős történelmi tematikával jelent meg: ebben a lapszámban csak a Műhely című rovat több, mint ötven oldalt tesz ki és olyan súlyos témákat foglal magába, mint a civilizáció fogalomtörténete, az antikommunista underground, az amerikai populizmus történelmi gyökerei, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, az 1918-as „őszirózsás forradalom”, az 1956-os szabadságharc és végül a prágai tavasz magyar vonatkozásai. 

A rovatot Kosztur András fogalomtörténeti tanulmánya nyitja meg, amely a civilizáció kifejezést a maga történetiségében a politikai ellenségképzés alapfogalmaként mutatja be. Rávilágít: „a civilizáció fogalma nem választható el a Nyugattól” így az egyetemes és a nyugati civilizáció fogalma ugyanarra a nézőpontra vezethető vissza. 

Hétköznapi lázadók

Antikommunista punk című írásában Tóth Eszter Zsófia a diktatúra elleni lázadás szubkulturális formáit mutatja be, rögtön az elején felidézve egy fotót, amelyen egy Thatcher-álarcos punk látható a Fekete Lyuk nevű pesti szórakozóhelyen. A punkok hatósági ellehetetlenítését is bemutató tanulmány szerzője szerint a punkok egyenesen hétköznapi hősök voltak: nem álltak be a sorba, hanem az 1980-as évek „ólomidőben telő diktatúrájával” szemben is mertek lázadni. 

Paár Ádám a populizmus ma divatos értelmétől lényegesen eltérő amerikai populista mozgalom történetét követi nyomon Farmerek és populisták című tanulmányában. Állítása szerint az amerikai oligarchiával szemben megszerveződő mezőgazdasági népesség és munkásság mozgalmai erős baloldali gyökerekkel rendelkeztek, átfogó gazdasági és társadalompolitikai reformokra törekedtek, de programjaikban megjelent a bevándorlás korlátozása is. A konklúzió Céljaik fokozatos megvalósulása paradox helyzetet teremtett, ugyanis a középosztályba való felemelkedés később jelentős részben épp az agrárpopulizmus bázisát gyengítette. 

Forradalmi blokk

Emancipációs áttörés – 1848/49

Gerő András szerint az 1848-as forradalmat történeti kontextusát tekintve leghelyesebb az egyenjogúsítás, felszabadítás és önállósítás értelmében magyar „emancipációs áttörésnek” nevezni. A szerző tanulmánya a jobbágyfelszabadítás (társadalmi), a nemzeti önállóságért folytatott ’49-es küzdelem (államjogi) és a jogkiterjesztő politika (polgári) és a modern európai nemzetfogalom elsajátítása (nemzeti) emancipációt hozott megalapozva azt a társadalmi, államjogi, polgári és nemzeti tőkét, „amelynek hosszútávú kamatait eddig is így-úgy hasznosítottuk, és még sokáig hasznosítani fogjuk.” 

Furcsa forradalom – 1918

A lapszám egyik legérdekesebb tanulmányát Hatos Pál jegyzi, akinek az 1918-as összeomlás és forradalom történetéről idén könyve is jelent meg (Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Jaffa, Budapest, 2018.). A szerző, könyvéhez hasonlóan ebben a tanulmányban is arra vállalkozik, hogy az emlékezetmítoszok törmelékhalmai alól kiássa 1918 valóságát. Hatos rámutat arra, hogy az összeomlást követően Károlyi számított magyar hazafinak az ország függetlenséget ünneplő pesti utcán és veszélyes magyar nacionalistának Bécsben, Londonban és Párizsban. A forrongó közvélemény szinte végzetszerűnek tartotta ekkor a Tisza-gyilkosságot, sokan úgy hitték, hogy  a régi politika teljes pusztulása a záloga Magyarország újjászületésének. A háború utáni forradalmi felfordulásnak nem voltak vezérei, szervezettsége és intézményesült jellege, ideológiája, hacsak nem a „leszámolunk mindenkivel” jelszava – hívja fel a figyelmet Hatos. A történész szerint

„A hazatérő katonák hősök helyett hajótörötteknek érezték magukat” így nem meglepő, hogy a vereség letargiájából éljenzés szakadt fel Linder ominózus szónoklatára. A történész érzékletesen írja le a közhangulat zaklatott állapotát, amely a lenini politikai messianizmus felé sodorta az országot. 

„Devictus vincit” – Nemzeti forradalom – 1956 

Szintén a forradalom címszó alatt foglalkozik egy másik beható tanulmány az 1956-os szabadságharccal (Békés Márton: Nemzeti forradalom – 1956). A szöveg rávilágít arra, hogy a „doktrínák nélküli forradalom” (Kolnai Aurél) spontán népfelkelésből nőtt ki; nem felülről, hanem alulról szerveződött. Ahogy Németh László megfogalmazta, nem a nemzet követte a költőt, hanem fordítva. Nagy Imre szerepét is ennek fényében kell értelmezni, „nem volt a forradalom miniszterelnöke, legfeljebb a forradalom alatti miniszterelnök” – szól a tanulmány egyik hangsúlyos állítása. Nem a pártpolitikusok, hanem a forradalmárok szerepe volt döntő: a fegyveres felkelők és a munkástanácsok írtak történelmet 1956-ban.

Önszerveződő nemzeti forradalom

Békés Márton tanulmánya a továbbiakban a klasszikus gerilla-hadviselés mintáit azonosítja a felkelt országban és a szabadságharc élén álló forradalmi Budapesten. Az olvasó vele együtt csodálkozhat rá az önszerveződő nemzeti forradalom tisztaságára, ami lehetővé tette, hogy Mindszenty jelmondatához híven végül legyőzetve győzzön. 

Máthé Áron a vita-rovat ’68-al foglalkozó cikkeit mintegy felvezetve, a prágai tavasz magyar vonatkozásait vizsgálja (Határokon túl ’68-ban). Állítása szerint a Varsói Szövetség intervenciójában a Magyar Népköztársaság felelőssége nem annyira a magyar fegyveres erők részvétele, sokkal inkább a csehszlovákiai magyarság érdekében való fellépés hiánya miatt vethető fel. A kádári Magyarország „nem tudta átlépni saját határait” – fogalmaz a szerző, aki szerint ugyanakkor van az 1968-as eseményeknek egy másik olvasata is, hiszen megerősíthette „a közép-európai népek birodalomellenes egymásrautaltságának érzését”. 

Vita 1968-ról

Rendkívül izgalmas eszmetörténeti vitának ad helyet a Kommentár vita-rovata, amelyben Kiss Viktor és Szilvay Gergely két eltérő szempontból közelítenek 1968 ellentmondásos örökségéhez. 

Kiss Viktor szerint (Poszt-hatvannyolcas szituáció – és ami után következik) 1968 tárgyilagos értékelése áldozatul esett a jobboldali kultúrkritikának, amely egységes „marxista-liberális masszává” mosta össze a poszt-hatvannyolcas politikai irányzatokat. A szerző szerint tévednek a jobboldaliak, amikor az általuk kárhoztatott politikai, társadalmi, kulturális változásokért éppen azokat a hatvannyolcasokat okolják, akik a „fordista kapitalizmus” fojtogató társadalmi valósága ellen lázadtak, és akiknek a harca tulajdonképpen elbukott a kapitalizmus változásával. Kiss szerint, miközben

a liberális elitek továbbra is az identitáspolitikai mozgalmak örökségét használják fel, amelyek mára széles társadalmi rétegek ellenérzését váltották ki.

Napjaink anti-hatvannyolcas konzervatív-jobboldali ellenforradalma jó eséllyel egy új hegemón kultúra alapját veti majd meg, ám ez a fejlemény az új baloldal számára is a jelenlegitől gyökeresen eltérő helyzetet teremtene, ugyanis a kulturális ellenforradalom ezzel „éppen a hajdani forradalmi potenciálokat termelheti majd újra” – állítja Kiss. 

Mi maradt '68 után?

Szilvay Gergely vitairata (1968 elviselhetetlen könnyűsége) szintén kritikusan közelít hatvannyolchoz és annak utóéletéhez: több neves kortárs (így például Scruton és Pasolini) benyomását közvetíti, miszerint a párizsi diáklázadás inkább banális színjáték volt, mint forradalom. Ami ’68 szellemiségét illeti, Szilvay szerint nem lehet a felvilágosodás és a fogyasztói társadalom kritikáját egyoldalúan és kizárólag az új baloldalnak tulajdonítani, hiszen a jobboldal, számos esetben még meg is előzi azt ezen a téren. A szerző szerint 1968 szellemiségét az az alapvető paradoxon határozta meg, hogy könnyed életet követelt az egyénnek, hogy többé „ne kelljen küzdenie semmiért”, ám ezzel megfosztotta az emberi életet önmagán túlmutató, vagy ha tetszik tragikus, hősies dimenziójától – a hétköznapi élet elleni lázadás végül még sivárabb mindennapokat teremt. 

A Kánon-rovatban Német László portréját találjuk (Cs. Varga István: A minőség forradalmára). A tanulmány hét oldalon tesz kísérletet arra, hogy bemutassa a népi írói mozgalom mintaadó egyéniségének 16 ezer oldalas életművét. A minőség forradalmára az „élni segítő igazságokat kereste” esszéiben, melyeket a „nyilvános tanulás fórumának” tekintett. 

Messzelátó

A nemzetközi politikai kitekintést adó Messzelátó című rovatban az az izraeli-magyar viszonyban beállt döntő változás az elemzés tárgya (Veszprémy László Bernát: A 70 éves Izrael magyar szemmel), amely a migrációs válság nyomán következett be. A magyar jobboldal külpolitikai gondolkodásában hangsúlyeltolódás érhető tetten: a bevándorlással küzdő zsidó állam a 2010-es évek derekán már egészen más fényben tűnt fel, mint akkor, amikor a hazai politikai közbeszédben még nem volt meghatározó téma a migráció. Az Izraelhez fűződő viszony átértékelésére egyebek mellet a közel-keleti ország tagadhatatlanul sikeres nemzetközi érdekérvényesítő politikája, valamint markáns nacionalizmusa is késztethette a jobboldalt – írja Veszprémy. 

Fordítva

A folyóirat tartalmi ívét Baudrillard egy könyvének részlete zárja Elvarázsolt harc és végső fuvola címmel. Ebben a kommunisták éles kritikáját adja a filozófus, aki többek között azért ostorozza a kommunistákat, hogy „mindig és minden körülmény között ők az áldozatok, nem törődve mással, csak a kizsákmányoló hatalom által elnyomott és megnyomorított tömegek szánalmas mítoszával”. A szerző leírása szerint ez az eszme alkalmatlanná vált a hatalom megragadására, mert képviselői „belegyepesedtek a maguk szellemi bürokráciájába” és „az élet használati értékével gazdálkodó vidékies tisztviselők lettek” – így még annál a tőkénél is mélyebbre süllyedtek, ami Baudrillard szerint nem egyéb, mint „kihívás az értékek természetes rendje ellen”.

A lap országszerte megvásárolható ezeken a helyszíneken.