A szultán Budán

„Erdoğan török elnök nem illiberális demokrata, hanem véreskezű diktátor: kurd falvakat bombáz, tízezrével veti börtönbe politikai ellenfeleit, köztük keresztény lelkészeket, antiszemita gyűlöletében Izrael terrorista ellenségeit támogatja.

Budapesti látogatásának mégsem a puszta ténye a fő probléma. A diplomáciában időnként kellemetlen embereket is fogadni kell. De az már – finoman szólva is – probléma, ha a magát neooszmán szultánnak képzelő Erdogannak tálcán kínáljuk újra az aranyalmát. Buda ugyanis az elnök által példaképének tekintett Szulejmán számára az európai hódítás fényesen csillogó ékessége, a nevezetes „kizil elma” volt, amit 1541-ben csellel foglalt el az oszmán sereg. Szulejmánnal érkezett egy harcos dervis, a fanatikus bektasi rend híressége, Gül Baba, akit végzete itt, Budán ért. Sírhelye azonnal szent zarándokhellyé vált a hódítók számára, a mai napig jelképe a keresztény Európa elleni dzsihádnak.

Gül Baba nem jóságos nagyapó, békés rózsakertész volt, hanem annak az oszmán rablóhadseregnek az ideológiai kommisszárja, akik ellenfeleikkel szemben már évszázadokkal ezelőtt az Iszlám Állam terrormódszereit alkalmazták. Szulejmán a mohácsi harcmezőn az összes hadifoglyát, mind a kétezer magyar vitézt lefejeztette. Hordái százezerszámra hurcolták el szexrabszolgáknak a magyar lányokat és asszonyokat, tették agymosott janicsárokká az elhurcolt és megbecstelenített magyar fiúkat.

Ne feledjük, a közel-keleti asszír keresztények, jazidik és más nem muszlim őslakosok mai tragédiája alig 4-500 évvel ezelőtt magyar őseink sorsa volt. Az ő emléküket, no meg Hunyadi, Zrínyi, Jurisics, Dobó, Dugovics és a számtalan névtelen hős áldozatvállalását tiporjuk meg azzal, hogy selyempárnán Erdogan kezébe nyújtjuk a budai Gül Baba türbe kulcsát.

Pedig, ahogy Dobó István mondta az egri várvédők esküjében: a haza nem eladó.”