Mit csinált a kádárista árnyékállam? – Elindult a perek56.hu

Nagy Imre miniszterelnök és a vele egy ügyben halálra ítélt mártírtársai kivégzésének 60. évfordulóján, speciálisan erre a célra kialakított honlapon (perek56.hu), egy az 1956-os forradalom utáni megtorló perek működési mechanizmusának feltárására fejlesztett adatbázist tesz közzé a Nemzeti Emlékezet Bizottsága.

A NEB célja, hogy emléket állítson az áldozatoknak, megnevezzék a végrehajtókat (bírók, ülnökök, ügyészek, nyomozók), s utóbbiaknak bemutassák az egyes eljárásokban játszott szerepét. Elsőként annak a 125 pernek a strukturált anyagát bocsátják a nyilvánosság elé, amelyekben végrehajtott halálos ítélet született.

A honlapot június 15-én, pénteken mutatták be a nyilvánosságnak. Az oldallal és a kutatással kapcsolatban kérdeztük Földváryné Kiss Rékát, a NEB elnökét.

Miért jött létre a perek56.hu oldal?

Ez egy „információs kárpótlás” mind az áldozatok, mind a társadalom számára. Sok kutatás zajlott már 1956-tal kapcsolatban, de a megtorló gépezet ennyire átfogó, a folyamat egészére koncentráló vizsgálatára, a gépezet fogaskerekeinek bemutatására még nem került sor. Sok új információval szolgálunk mind a történészek, mind az érdeklődők, és nem utolsósorban az áldozatok, illetve családjaik számára. 1956 a rendszerváltás morális alapja, a közös magyar történeti emlékezet megkerülhetetlen része.

Mióta folyt a kutatás?

2014 végétől működtünk együtt a Kúriával és a Legfőbb Ügyészséggel, és ezt bővítettük ki az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárával. Mintegy 110 ezer oldal peranyagot kellett átnéznünk, és ez még csak azoknak a pereknek az anyaga, amelyekben halálos ítéletet hoztak és végre is hajtották. Emellé jöttek a személyzeti anyagok, a karrierpályák, még sok tízezer oldal. 30 ember dolgozott mindezen, kutatók, történészek, levéltárosok, informatikusok. Az adatbázis persze közel sem teljes, folyamatosan bővíteni fogjuk. Most első körben a kivégzéssel végződő ügyekre és azon belül is elsősorban a halálraítéltekkel szemben eljárókra tudtunk összpontosítani, de ezt a kört nyilvánvalóan bővíteni kell. 

Mennyiben új mindez?

Részben már tudtunk támaszkodni az eddigi eredményekre. Voltak az ismertebb, vagy nagyobb perek, amelyeket már részletesen feltártak: például Nagy Imréék, Tóth Ilonáék, Mansfeld Péterék, Brusznyai Árpád, a Corvin közeik, Földes Gáborék és mások perei, de sok pert valójában nem ismertünk hasonló mélységben. Most sokkal átfogóbb, mélyebb ismeretünk van a kivégzéssel végződő perekről: arról, hogy a megtorlás gépezetébe bekerülve mi történt a későbbi vádlottakkal a nyomozás elrendelésétől egészen kivégzésükig. Minden szereplőnek egyenként utána kellett nézni. A politikailag gondosan megrostált laikus népbírák és ülnökök szerepével, személyével korábban érdemben alig foglalkoztak, és a kihallgatásokat levezénylő, a beismerő vallomásokat kicsikaró vizsgálótisztekről sem folyt korábban ilyen átfogó kutatás. Inkább csak az ügyészekre és a bírákra koncentráltunk. Pedig mindegyik csoport meghatározó szerepet játszott a megtorlásban.

Gondoljuk el:

A párt akaratát képviselték, és akár le is szavazhatták a tanácsvezető bírót. Valóban élet-halál felett döntöttek. Köztük sokan csak néhány elemit végeztek, miközben akár 30-40 halálos ítélet meghozatalában is közreműködtek, míg mások meghatározó támaszai voltak a Rákosi-rendszernek, Györe József például a legkeményebb években volt Rákosi belügyminisztere. Ő 27 halálos ítélet meghozatalában vett részt.

Milyen tanulságai voltak a kutatásoknak?

A perekről készített összefoglalásokat olvasva az is mellbevágó, hogy a legtöbb esetben milyen összetákolt vádak alapján osztottak halálos ítéletet, olykor szinte a semmiért. Megrendítő az egész rendszer cinizmusa, hogy mennyit ért – pontosabban nem ért semmit – egy élet. Az adatbázis egyik érdekes hozadéka, hogy azt is nyomon tudjuk követni, hogyan épültek egymásra a perek. Napokra lebontva össze tudjuk állítani, hogy melyik vizsgálótiszt milyen ügyekben folytatott párhuzamosan kihallgatásokat. Ebből kirajzolódik egy háló, látjuk, hogy ugyanaz a nyomozó felváltva egyik nap például a Nagy Imre-ügyben Gimes Miklóst, a másik nap Szirmai Ottót hallgatja ki, később pedig Péch Gézáék perében jár el. De ugyanilyen személyi összefüggést találunk Szirmai Ottó és Angyal István, Tóth Ilonáék, illetve és Péch Gézáék perében.

Megvilágító erejű, hogy az egyik kihallgatáson megjelent új információt hogyan építi be a nyomozó a másik ügybe már „tényként”, és hogyan épül így ki egy koncepciógyártási mechanizmus. A másik figyelemreméltó elem, ami kitűnik ebből az adatbázisból, hogy ezek a karrierpályák túlnyomó többségükben a Rákosi-rendszerben kezdődnek, vagy már előtte, a fokozatos kommunista hatalomátvételhez kötődnek. Lényegében a Rákosi-diktatúrában szocializálódott második vonal viszi végig a megtorlást. 

Akkor nem is szakadt meg a Rákosi-rendszerrel a kapcsolat úgy igazából?

A kontinuitás egyértelműen kimutatható, akár a belügyi, akár a jogászi pályaképeket nézzük. Kádárék – jobb híján – végül rájuk építettek. Amit ezek a második vonalhoz tartozó emberek a Rákosi-rendszerben, a legsötétebb diktatúra éveiben megtanultak a kihallgatásról, a jogszolgáltatásról, azt alkalmazták 1956 után is. Nem kevésbé érdekes, hogy mi lett ezeknek az embereknek a sorsa a megtorlás után. Szoktunk beszélni a kimagasló karrierekből, a bírákról, akik jutalmul a Legfelsőbb Bíróságra kerülnek, mint például Borsi Zoltán; vagy Jenőváry Jenő, aki a rendszerváltásig kitartott a Legfelsőbb Ügyészségen. Van katonai ülnök, aki a győri perben, Földes Gábor és társai perében vesz részt, és később berni nagykövet lesz, egy másik a Varsói Szerződésben fut be kiemelt katonadiplomáciai karriert. Rajnai Sándor, a különlegesen fontos politikai perek vizsgálatát irányító K-részleg vezetője, aki Nagy Imrééket is letartóztatta Snagovban, később Bukarestben, majd Moszkvában lett nagykövet.

Kádárista deep state?

A rendszer mélységét mutatja, hogy van egy csomó karrier, ami nem kimagasló, de a rendszer része marad, szürke eminenciásként. Gyepes István, a Földes-perben első fokon eljáró bíró a győri megyei bíróság elnöke 1987-ig. Gondoljuk el, a konszolidáltnak nevezett Kádár-rendszerben, a gulyáskommunizmusban egy olyan ember a megyei bíróság vezetője, aki végigcsinálta a megtorlást, hat halálos ítélet fűződik a nevéhez, többek között egy színházi rendezőt, egy tanárt és egy református lelkészt küldött bitófára. Vagy a vizsgálótisztek sora, akik kihallgatóként részt vesznek a megtorlásban, aztán belőlük kerül ki a középapparátus.

Közös titok köti őket össze. Rengeteg erkölcstelenség és jogtalanság tudói. 1958–59-ben a jellemzéseikben és az önéletrajzaikban még abszolút pozitívan szerepel, hogy „harcosan képviselik az ellenforradalmi bandákkal szemben a párt álláspontját”, amiből jutalmak, kitüntetés és előléptetés lesz. A hatvanas évek után aztán kikopnak az életrajzokból és jellemzésekből az ’56-os megtorlásra vonatkozó pontok. Túl akar lépni a rendszer ’56-on, tabusítani akarja a szabadságharcot. Így kiszedik a karrierpályákból is ezeket az utalásokat, és szakjogászi életrajzokat fabrikálnak, már a hatvanas-hetvenes években. Ez a felejtés politikája: a megtorlók megbecsült jogászokká avanzsálnak. Az, hogy a karrierjük egy politikai megtorlássorozaton alapszik, törlődik, a feledés homályába süllyed. Az egész rendszer ’56 elhallgatására épül. 

Fekete-fehér a kép, vagy vannak más megítélés alá eső személyiségek?

Van sok fekete, ha a végrehajtói oldalt nézzük, de vannak „szürke”esetek is. Vannak, akik még ebben a rendszerben is próbáltak tisztességesek maradni. Van ügyész, aki olyan vádiratot jegyzett első fokon, ami alapján nem lehetett és nem is ítélték halálra a vádlottat, csak a védő fellebbez enyhítésért. Miután a súlyosítási tilalmat eltörölték, másodfokon ilyenkor is kiszabhattak halálos ítéletet. Ebben az esetben is ez történik, de nyilvánvaló, hogy az első fokon eljáró ügyész és bíró ezért a halálos ítéletért nem felelős.

mert maga is részt vett a forradalomban. Egy darabig maga is a megtorlás fogaskereke lesz, de aztán elbocsátják az állásából és ügyvédként sem engedik praktizálni. Mindenhol jeleztük, hogy ki milyen szerepet töltött be, milyen felelősséget visel. Ezt személyenként és ügyenként külön kell vizsgálni. 

A rendszerváltásra már nyugdíjba ment a megtorlásban indult középkáderréteg, vagy átmentették magukat a szabad világba is?

Többféle minta van. Volt, aki nem élte meg a rendszerváltást; volt, akit 1989–1991-ben nyugdíjaztak; és volt, akinek tovább folytatódott a karrierje; főleg azoknak, akik egészen fiatalon lettek a gépezet fogaskerekei, tehát a karrierjüket eleve az 1956-os megtorlásokban kezdték. Mi most feltüntettük, aminek utána tudtunk nézni, de az 1990 utáni sorsok felkutatása már szinte oknyomozói feladat. Ez sok esetben további kutatásokat igényel. A munkát folytatjuk. Egy ilyen adatbázis sosem teljes, mindig lehet bővíteni és adott esetben pontosítani is. Minden segítő észrevételre, kiegészítésre számítunk.