A magyar progresszió provincializmusáról

Putyin bécsi látogatásán látszik igazán, mennyire nevetséges a hazai, progresszív sajtó és nyilvánosság folyamatos erőlködése arra nézvést, hogy legalább saját maguk számára fenntartsanak egy párhuzamos dimenziót, ami látszólag olyan, mint a mi reális világunk, mondjunk ugyanúgy működik benne a gravitáció és a termodinamikai tételek, ugyanakkor a nem az csak egy társadalmi konstrukció, a fehér ember folyamatos bocsánatkérésekre kötelezett, állandó lelkiismeret-furdalásban tartott entitás, a közéleti események alakítója pedig az érzelmi ráhatások összességéből eredő felhajtóerő.

Kurz kancellár ugyanis – mint egy független ország vezetője – pontosan úgy merészelt eljárni, ahogy mondjuk Orbán Viktor, és meghívta Bécsbe Putyint. És a látogatáson gyakorlatilag ugyanolyan események és ugyanolyan párbeszédek játszódtak le, mint az orosz elnök budapesti haknijain. Hídépítés, nyitottság, miegymás.

Amíg ez Magyarországon történt, addig a balos sajtó az utolsó csatlós szerepében láttatott minket, akik a szerencsétlen, lenézett gyerek szerepét töltik be az EU-ban, és már a NATO is csak úgy merészel tanácskozni fontos kérdésekről, ha előtte a magyarokat kiküldik a teremből. (Hogy az ilyesmiket honnan veszik, az persze jó kérdés, biztosan egy befolyásos diplomata, esetleg feltűnően tájékozott újságíró súghatta meg nekik a piszoár felett, miközben időről-időre rettegve tekintett fel, orosz idegméregtől és pisztolygolyóktól tartva.)

Örök kedvencem lesz a 444 tudósítása az osztrák eseményekről. Ahogy a leadben is kiemelték, Putyin bécsi látogatása mégis kicsit más volt, mint a budapestiek. Biztos máshogy fújt a szél, kevésbé ráncolta a szemöldökét, vagy tudom is én. A lényeg, hogy más.

Ezekben a párhuzamos valóságokban az a jó, hogy a realitás próbáját soha nem kell kiállniuk. Az előzetesen létrehozott és vasgerendákkal megerősített visszhang-kamrákban jó hangulat uralkodik, tekintet nélkül arra, hogy a kamrán túli világban mi történik. Ők meggyőződéssel vallják, hogy az a találkozó bizony más volt.

Egy ilyen ólommal bőséggel körbezárt, hangszigetelt szobában lehet életképes az a propaganda is, ahol a mindenben egységes EU agendáját nyomatják, amivel a gaz magyarok újra és újra szembeszegülnek, álmatlan éjszakákat okozva a kontinens prosperitásáért önzetlenül dolgozó, mosolygós, európai értelemben vett demokratának és technokratáknak.

Ám ha mi a valóság irányában vagyunk elkötelezettek, akkor pontosan látjuk, hogy egyre kevésbé van bármilyen egzakt, kötött iránya az EU folyamatainak. A progresszió által zászlóra tűzött Merkel–Macron megállapodásból például úgy tűnik, semmi sem lesz, pedig ettől várták a következő nagy dobást.

Merkel ugyanis két, elég komoly újításba sem hajlandó belemenni: egyrészt az adósságrendezés és a költségvetés kérdéséiben, másrészt a közös katonai akciókra való felhatalmazást illetően.

Bár Macron erőteljesen presszionálja az adósságok egymás közötti megosztásának gondolatát – ez Franciaország és Macron politikai jövője szempontjából érthető is –, de ezt Merkel nem tudja és nem fogja elfogadni, mert odahaza már elment a falig. Európa legerősebb gazdaságának szereplői és választópolgárai azt már nem nyelnék be, hogy szó szerint mindenkit ők tartsanak el.

De példaként hozhatjuk az olaszok új kormánykoalícióját vagy éppen a dánok különakcióit. Az északiak és a déliek, a keletiek és a nyugatiak szembenállását.

A kognitív disszonancia feloldása mindazonáltal elég egyszerű. Hiába hirdettek a balosok, a sajtójuk, a véleményvezéreik egyvalamit, mondjuk 2014 és 2015 környékén, teljesen világossá vált, hogy nem látták jól a világ folyamatait. Felkészületlenek voltak, elpuhultak, döntésképtelenek, viszont a világ folyamatai a hidegháború lezárulta után olyan langyos mederben csordogáltak – ami az európai kontinens nagy részét illeti –, hogy még ez is belefért. Még olyankor sem akartak megváltozni – és saját, önző okaikból kiindulva nem is kellett –, amikor a Balkánon háborús helyzet állt elő, és a NATO katonái egyszerűen nem hitték el, hogy csatákban néha lőni is kell. És ahogy nem lőttek Srebrenicában, szerepet vállalva a népirtásban, úgy nem lőttek volna a pristinai reptér oroszok általi elfoglalásakor sem, ha arra akár a legfelsőbb helyekről is kaptak volna parancsot.

Mert a végén még valami baj lesz. Borul az a szép, humanista status quo. Repülőgépekről bombázni, drónokkal csapásokat mérni, az rendben van, hiszen nincs személyes kontaktus.

A magyar kormány ebben a pár évvel ezelőtti időszakban helyesen látta meg, hogyan kell cselekedni, mi több, az országokat irányító erők közül egyedüliként Európában.

hiszen saját sikertelenségük nyolc éve tüzeli őket, de azt már tényleg nem tudják ép ésszel feldolgozni, hogy Magyarország a nemzetközi színtéren is alakítója az eseményeknek, mi több, hivatkozott példa. Az első válaszuk erre a bagatellizálás volt: Orbán egyáltalán nem fontos, csak egy marginális autokrata; de e téren a valóság egy kis szeletkéje mégis beférkőzhetett a kamrába, úgyhogy onnantól fogva Orbán lett a hírhedt, az utálatos kép, akivel a német demokrata anyukák riogatják lefekvés előtt a gyerekeiket. Ha nem leszel jó, és nem alszol el hamar, elvisz az Orbán!

És most ott tartunk: fél Európa kezd úgy cselekedni és gondolkozni, ahogy azt pár éve a magyar kormány teszi.