Itt nyugszik tíz magyar honvéd: a szovátai katonasírok története

Szovátán, a kellemes hangulatú fürdővárosban sétálva az embernek eszébe sem jutna, hogy ennek az aprócska magyar településnek mindkét világháború alkalmával bőségesen kijutott a megpróbáltatásokból. Szováta túl közel volt a román határhoz ahhoz, hogy elkerülhesse a viszontagságokat. A helyzetet nehezítette az első, illetve a második világháború alkalmával is, hogy a románok hirtelen fordultak szembe szövetségeseikkel, Székelyföld nem rendelkezett elégséges erőforrással ahhoz, hogy megvédje magát a betöréstől. 

Évekkel ezelőtt fedeztem fel a rejtélyes szovátai katonasírokat. A Tyúkász dombon megtett séta után, a meredeken lefele sétálva lettem figyelmes arra, hogy valaki mécseseket gyújt az erdő szélén. Egy idős ember állt a sírhalomnak kinéző földkupacok mellett, néhány nemzeti színű szalaggal díszített koszorú is volt rajtuk. Két-három hónapja lehettek ott a koszorúk, már jócskán kikezdte őket az eső és a szovátai sós levegő. Gyakran eszembe jutottak a rejtélyes sírok, sokat gondoltam arra, hogy egy alkalmas időpontban utána járok alaposabban a katonasírok történetének. Néhány hete újra Szovátára vezetett az utam, egy régi barátomat látogattam meg, aki mesélt a kérdéses hantokról. A város helytörténészével, a Teleki Oktatási Központ igazgatójával, Szolláth Hunorral beszélgettem Szováta háborús emlékeiről.

Szolláth Hunor a történet mesélését az első világégésnél kezdi. A román betörés előzménye, hogy amikor a románok ígéretet kaptak arra, hogy megkapják Erdélyt, amennyiben az antant oldalán állnak be a háborúba, akkor az addig semleges ország hátba támadta a korábbi szövetségeseit. Gyors hadüzenet váltást követően betörtek Brassó irányából. Majdnem egy hónap kellett ahhoz, hogy a Monarchia hadvezetése mozgósítani tudja haderejét a románok visszaverése érdekében. A helyben levő bosnyák katonák bár feltartoztatták időlegesen az ellenséget, azonban főleg a magyar civilek elleni erőszakoskodásban jártak élen, nem a hadviselésben. Galíciában harcoló alakulatokat kellett átvezényelni, hogy meggátolják a románok tovább haladását.

A helytörténész elmondja, hogy a románok visszaszorításában hősiesen helytálló kassai kilencesek és miskolci tízeseknek is van emlékműve a Bekecs lábánál.

Mai napig megrendezik a bekecsi csillagtúrát, ami az említett kassai és miskolci századoknak állít emléket. Erről a hagyományról a kommunizmus éveiben sem mondtak le, csupán átkeresztelték az eseményt, hogy ne tudják azt elgáncsolni a kommunisták. A magyar címeres hősi emlékmű eltávolítására is voltak próbálkozások, azonban a helyeik ellenállása miatt ez rendre meghiúsult.

Hogy itt milyen súlyos harcok zajlottak, azt jól szemlélteti, hogy a bekecsi győzelem első évfordulóján a „kilencesek” saját újságja is megemlékezett.

A kassai és miskolci katonák emlékművén kívül a fürdőtelep felé vezető úton egy egyszemélyes katonasír is helyet kapott. Schwarz Péter első világháborús hős emlékhelye szintén nagy becsben áll a városban.

Az érdeklődésem valódi tárgyát jelentő II. világháborús katonasírokra áttérve Szolláth Hunor elmondja, hogy 1944 szeptemberében halad át a front Szovátán. A fürdőváros átéli a németek visszavonulását, nyomukban jöttek a szovjetek, a szovjet fedezékben pedig a románok érkeztek, hogy birtokba vegyék Észak-Erdélyt.

Az oroszok Gyergyó felől érkeztek, tolták maguk előtt a németeket, akik a Nyárád mentére húzódtak vissza. A visszavonuló németek hatalmas károkat okoznak, a kisváros hídjait felrobbantják, ahogy a Szováta-Parajd kisvasút hídját is.

Szovátára javarészt kozák katonák érkeztek a betörő seregek élén. Mint a legtöbb magyar településen, Szovátán is borzalmas emlékek fűződnek a szovjet katonák érkezéséhez. Az alatt a néhány hét alatt, amíg tovább nem álltak, addig minden szörnyűség megtörtént, amit jellemzően elkövettek a szovjet katonák. Persze a klasszikus komikus történetek sem hiányoznak, a kilenc karórát viselő katonáról, a kölnivíz vedelésről. Történetek arról, hogy ezek az emberek még életükben nem láttak kompótot, hogy a lábmosótálban főztek pityókatokányt, mivel nekik minden fazék ugyan olyan volt.

A háborús eseményekre visszatérve Szolláth Hunor elmondja, hogy azokkal a német katonákkal, akik fogságba estek, kegyetlenül elbánnak a szovjetek. Néha több nappal a harcok befejeződése után kerültek csak szovjet kézre. Rejtekhelyeket kerestek, ahol meghúzták magukat, a szovátaiak pedig élelmet hordtak nekik, hogy éhen ne haljanak, amíg az oroszok tovább állnak. A helyiek hatalmas kockázatot vállaltak emberséges viselkedésükkel, a szovjet katonák ugyanis a szovátaiak házaiban voltak elszállásolva. Az is az életével fizetett, akiről kiderült, hogy németet bújtat. Nem szerették különösebben a németeket a helyiek, csak nem akarták az ellenség kezére adni őket, mert tudni lehetett, hogy milyen sorsuk lesz az elfogott katonáknak. Persze elszórtan voltak arra példák, hogy valamelyik gazda elárulta a megbúvó németét, de a legtöbb esetben a véletlen játszotta szovjet kézre a rejtőzködőt.

Annak a 6-7 német katonáknak semmiféle emlékhelye nincs, akiket elfogásuk után Szovátán kivégeztek.  

A helyiek viszontagságairól mesélve Szolláth Hunor elmondta, hogy a gyanúsnak ítélt civilek és hadifoglyok fogvatartására három tábort hoztak létre Szovátán az oroszok. A fürdőigazgatóság udvarán, a városháza melletti fűrésztelep udvarán, egy pedig a parajdi úton. Ezekben a táborokban gyűjtötték össze azokat, akik nem tetszettek nekik, vagy akiket a románok külön kérésére fogtak el. A civilek esetében az volt a vád általában, hogy együttműködtek a németekkel, ami egyáltalán nem volt biztos – illetve lehet, hogy éppen az ellenkezője volt igaz. A gyanú vagy a feljelentése azonban éppen elegendő volt a fogva tartáshoz.

Ez a különítmény Erdély-szerte követett el kegyetlenkedéseket a magyarokkal szemben. Szolláth Hunor elmondása szerint egy a gárdához közeli személyt, egy Badiu nevű románt neveztek ki sebtében a szovjetek Szováta elöljárójának. Badiu és a „policájok” még ma is közmondásosak gazemberségük miatt az öregek között. Badiu korábban erdészeti alkalmazott, a kevés környékbeli románok egyike volt. Nem sok román élt akkoriban arrafelé, azonban az a kevés is azonnal helyzetbe került, amint a szovjetek betették a lábukat a környékre. Ezekhez néhány alkalommal magyarok is csatlakoztak, a helyi társadalom legalja adta össze magát a megszállókkal.

„Itt nyugszik 10 magyar katona”

Az, hogy névtelen magyar katonák nyugszanak a szovátai erdő szélén, Badiu és fejvadászai tevékenységéhez kötődik.

Szolláth Hunor bemutat egy helytörténettel foglalkozó cikket, amiben több kortárs beszámolója olvasható a történtekről. A szemtanúk elmondása szerint tíz honvédet emeltek ki a fogvatartottak közül, akik egy hadbírósági tárgyalásnak gúnyolt színdarab közepén találták magukat. Szabó Ernő édesapja elmondása alapján – aki tolmács volt a községházán akkoriban – 11 honvédről beszélt. Az édesapja beszámolója szerint eredetileg 11 katonát emeltek ki, azonban volt közöttük egy cseh nemzetiségű is, aki rávallott a magyarokra annak érdekében, hogy ő megmenekülhessen.

Feltételezések szerint a meggyilkolt katonák határőrök voltak, azonban erről biztosat nem tud senki mondani. A községháza pincéjébe zárták őket néhány napig, amíg eldöntötték, hogy milyen indokkal végzik ki a foglyokat. A Maniu-gárda kezére játszott a cseh vallomása, így a szovjetek megalapozottnak találták az esetet arra, hogy meggyilkolják a magyar katonákat. A vád, hogy a honvédek partizánokra vadásztak, illetve hogy kifejezetten orosz előőrsökre lestek, éppen elegendő volt a kivégzéshez. Az „ítélet” után nem sokkal elkísérték őket az erdő szélére, a Nádas csorgó partjára,

Hogy mi történt az irataikkal, fényképeikkel, azt nem lehet tudni pontosan. Erre is több verzió létezik. A legvalószínűbb, hogy egy Turzika nevű fő fejvadász elvette a meggyilkolt katonáktól, átadta az ideiglenes elöljáróságnak, azaz Badiunak, ő pedig tűzre vetette azokat, hogy ne derüljön ki semmi a magyar honvédek sorsáról. Egy másik történet szerint egy helyi lakos visszaküldte őket a Dunántúlra a címeikre, bár ez valószínűleg csak legenda.

A meggyilkolt honvédek ismeretlenek maradtak, emlékükről először Lengyel Árpád gondoskodott, aki saját kezűleg készített a magyar honvédek számára sírkeretet. A halmok és vaskeret helyett a Történelmi Vitézi Rend 2008-ban kopjafát helyezett el a sírjuk közelében.