Amikor a sport megszűnt csupán sport lenni…

"A modern sport megszületésének legfontosabb mozzanata az újkori olimpiai mozgalom útnak indulása volt. Nem kellett sokáig várni arra, hogy az újonnan életre hívott sportesemény lefolyásába a globális politika is beleszóljon. Az 1908-as londoni olimpiát Észak-Írország a területi függetlenségük követelése mellett bojkottálta, az ír-angol ellentét már akkor sem volt új keletű jelenség. A hatodik nyári olimpia az első világháború miatt elmaradt, az 1920-os antwerpeni ötkarikás játékokra pedig a győztes antant hatalmak nem hívták meg a vesztes országok versenyzőit. Ez utóbbi mozzanat jól illik a győztes országok azon magatartásába, amely a megalázó és a második világháborút végső soron kikényszerítő Párizs környéki békék megalkotásához is vezetett.

Az olimpiák kezdeti évtizedei így igen viharosnak mondhatóak, de az első igazán nagy jelentőségű esemény a hitleri Németország által megrendezett 1936-os berlini olimpiához köthető, amikor is a fekete bőrű amerikai Jesse Owens az árja fehér faj felsőbbrendűségét hirdető Führer előtt megnyerte a 100 méteres síkfutást, majd további három aranyérmet. Ez az eredmény hosszú életű sporttörténeti rekordnak számított, de emellett a futó sokak szerint szimbolikus győzelmet is aratott a náci olimpiai propaganda, de valamelyest az egész fajelmélet felett.

A történetet árnyalja, hogy míg Owens a Harmadik Birodalom luxushoteljeiben a fehér sportolókkal együtt szállt meg,

hazájában bőrszíne miatt még a tiszteletére rendezett fogadásnak otthont adó hotelben is csak a teherlifttel közlekedhetett. Az olimpiai legenda egyébként az ötvenes évek közepéig semmilyen állami elismerésben nem részesült és a megélhetéséért cirkuszi fellépésekre kényszerült. A jamaicai Usain Bolt Pekingben „csak” kétszer végzett a dobogó tetején, de róla már kevésbé tudjuk elképzelni, hogy ezt követően nélkülöznie kellett volna.

A fekete sportolók sikeressége a profi sport fellegvárának számító Egyesült Államokban ezt követően vitathatatlanná vált, így nem véletlen, hogy a sikereik számos esetben az emberjogi mozgalmak szimbolikus sikereivé is váltak. Jó példa erre az, hogy 1947-ben az amerikai profi ligában  (Major League Baseball) első feketeként pályára lépő Jackie Robinson személyében rögtön egyéb jövőbeli legendás Hall of Fame baseball játékost tisztelhetett a publikum. Híressé vált történelmi mozzanat volt a 68-as olimpia 200 méteres síkfutás színes bőrű dobogósainak kitiltást érő tiltakozása is. Tommie Smith és John Carlos a dobogón állva, ökölbe szorított kesztyűs kézzel tiltakoztak a rasszizmus ellen, Martin Luther King amerikai polgárjogi aktivista meggyilkolása után.

Több hasonló képen híressé vált sportesemény és sportoló létezik, de a leghíresebb vitathatatlanul a legendás bokszoló Muhammad Ali volt, akinek életét végigkísérte a polgárjogi küzdelem. A szegregációból és szegénységből a sport által kiemelkedett Ali csúcson lévő karrierjét törte derékba, amikor a vietnami háborúba való behívó elutasítása miatt három évi inaktivitásra kényszerült. Közvetlenül ez után 1971-ben rendezték meg a boksztörténelem valószínűleg leghíresebb, „az évszázad összecsapása” néven ismert, Frazier elleni mérkőzése. Bár Ali végül veszített a csupán sportélmény miatt is felejthetetlen mérkőzésen, de mivel az bőven át volt itatva háborúellenes és polgárjogi politikai tartalommal,

Ali a meccset követően mitikus sportolóvá és politikai példaképpé vált.

Az emberjogi küzdelmek sikeréből a sport világa, a fenti szereplőkön túl is kivette a részét, az apartheid-rendszert működtető Dél-Afrika például hosszú ideig nem indulhatott az olimpiai játékokon.

A második világháborút követően kialakult hidegháborús viszonyban, bár közvetlen háborús konfliktus nem volt a két szuperhatalom közt, az élet minden más területén végletekig kiélezett versenyfutást folytattak. Ez a bipoláris szembenállás határozta meg a hidegháború sporttörténelmét is. Mivel ez a versengés hosszú ideig folyt és a sport minden területére kiterjedt, számos sporteseményt találhatunk a történelemkönyvekben, amelyek a két ideológia szembenállását is jelentették. Az 1956-os olimpiai például bővelkedett a hasonló botrányokban. A magyarok számára különös jelentőségű vízilabda döntő mellett Kína Tajvan részvétele miatt, Egyiptom, Irak és Libanon a Sínai-félsziget izraeli megszállása miatt, Spanyolország, Svájc és Hollandia pedig a szovjet elnyomás miatt bojkottálták az olimpiát.

A hidegháborús feszültség újra a tetőfokára hágott, amikor a Szovjetunió 1979-ben lerohanta Afganisztánt. Mivel Carter elnök kérésére nem törölték el a 80-as moszkvai olimpiát, az USA és 64 további ország sportolói nem utazhattak el a szovjet fővárosban tartott ötkarikás játékokra.  A Szovjetunió válasza sem maradt el, az 1984-es los angeles-i nyári olimpiát a szovjetek és a keleti blokk 14 további országa, köztük Magyarország, teljes körűen bojkottálta. Mivel a nyári olimpián nem mérhette össze az erejét a két világhatalom, maradtak a téli olimpiai játékok. Ezen keretek között rendezték meg

a sporttörténelem egyik legnagyobb legendája, a „Miracle on Ice”, azaz „Csoda a jégen” elnevezéssel világhírűvé vált olimpiai döntő jégkorongmérkőzés az USA és a Szovjetunió között.

Az Egyesült Államok csapata a nemzetközi politikai feszültségben megrendezett mérkőzésen drámai játékkal 4-3-ra legyőzte az előző négy olimpián aranyérmes és a Lake Placidben is toronymagas favoritnak számító szovjet válogatottat és megszerezte az olimpiai aranyérmet.  Ez a mérkőzés alapjaiban épült be az amerikai sportemlékezetbe és a kommunista ideológia feletti győzelmet jelentette a társadalom számára, ezzel szemben a vereség a Szovjetunió számára az egyik legkínosabb sporteredményt jelentette a hidegháború alatt.

A különböző sportesemények és így az olimpiák nem mindig egy-egy nemzet vagy szuperhatalom politikai akaratának szolgált színteréül. A modern kor globális kihívásai, mint a terrorizmus betörtek a sportvilág életébe is, elsősorban annak egyre növekvő nézettsége miatt. Az 1972-es müncheni olimpián egy palesztin terrorcsoport sokkolta világot 11 izraeli sportoló túszul ejtésével. A nyugatnémet rendőrség által felháborítóan rosszul megszervezett túszmentő akció véres kudarcba fulladt, amikor a rajtaütés során az összes foglyul ejtett olimpikon életét vesztette. Ironikus, hogy a hanyag biztonsági intézkedések és a terrorelhárító egységek gyenge megszervezése Willy Brandt-ék tudatos munkája volt azzal a céllal, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot az előző, 1936-os müncheni olimpiát rendező Harmadik Birodalom képétől minél eltérőbb színben tüntessék fel.

A következmények tragikusak voltak, a mai napig ez a sporttörténelemhez köthető leghíresebb terrortámadás.

A modern sport emberek tömegeit mozgatta meg az egész világon. Nem véletlen tehát, hogy bizonyos esetben a sport spontán vagy tervezett módon, persze különböző mértékben, valamilyen politikai céllal forrt egybe. A fenti világtörténelmi eseményeken kívül még természetesen számos más esetről is beszélhetnénk. Csodálatos látni, hogy a futball ereje hogyan törölte el az egyenlőtlenséget az emberek közt, kiemelkedési lehetőséget nyújtva bármelyik tehetséges gyermeknek. A pályán sikeresek lehettek az észak-angliai iparvárosok munkásgyerekei, a keleti blokk elnyomott országának aranycsapata és az elmaradott földrészek Peléi, legendái. A sportot sokszor állították a nemzetépítés szolgálatába kiváló közösségteremtő szerepe miatt. A legitimációt áhító NDK például nem véletlenül használt fel minden, sokszor tisztességtelen eszközt is a sportsikerek kényszeredett kierőszakolására.

A sportesemények politikai jelentősége régiók és országok tekintetében rendkívüli módon eltérhet és tért is el egymástól a történelem során. Hiszen egészen más hangulatban zajlott le a kilencvenes évek elején egy belga-holland röplabda meccs, mint egy szerb-horvát vízilabda mérkőzés. Cikksorozatunk következő részében a fenti gondolatmenetet követve, koncentráltan Magyarországgal foglalkozunk."

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.