Vágytam arra, hogy kitörjek – Káli-Horváth Kálmán a Mandinernek

Az 1996-os Ki Mit Tud?-on robbant be a köztudatba, majd József Atilla verseinek szavalásával különösen ismerté vált. A közönség nemcsak a szavalatra, hanem a költő és a saját életútja közötti hasonlóságokra is felfigyelt. Hogyan jelent meg ez a párhuzam a gyermekkorában?

Két éves koromig a szüleim helyett a nővérem nevelt Tiszakóródon, a putriban. Ám annyira rossz körülmények között éltünk, hogy a gyámügyesek úgy gondolták: jobb lesz nekem nevelőotthonban. Így Berkeszre, a kastélyotthona kerültem.

Mennyire volt a gyermekotthon valóban otthon?

A család hiánya természetes volt. Törésnek éltem meg, amikor az óvodaotthonból a rideg kastélyba kerültem, de akkor sem a szülőket hiányoltam. Sok gyermek a képzeletbeli szülőihez, a fejében élő kiszínezett képhez menekült a valóság elől. Én ezt sosem tettem.

Soha nem vágyott haza?

Kilencévesen egy nyarat otthon töltöttem a cigánytelepen. Az a három hónap volt számomra a kijózanodás időszaka. Onnantól pláne nem álmodoztam arról, milyen lehet az apám vagy az anyám. Sokkolt a kilátástalanság. Azt sem tudtam, ma vagy holnap mit eszünk. És ha egy hónapra előre néztem, ugyanezt a semmit láttam. Megéltem az igazi nyomort és reménytelenséget. Azt hittem, ez már mindig így marad. Nem jön értem senki az intézetből, hiszen ha megengedték, hogy ilyen helyen éljek, bármi megtörténhet.

De csak nem így lett?

Nem, értem jöttek.

Honnan ered az a mély hit, ami a versein, a festményein átsüt? A hallottak alapján nehéz elképzelni, hogy a családja vagy az gyermekotthon nevelte volna vallásossá.

Azért mégis a családomhoz kapcsolódik a megtérésem első mozzanata. Azon a bizonyos nyáron sorba állítottak minket, gyerekeket a szüleink. Azt kérdezték: hiszünk-e Istenben. Egyenként kellett válaszolnunk, s előttem mindenki igennel felelt. Így én is azt mondtam, hiszek, mert nem volt ott jó kilógni a sorból. De ez a válasz nem jelentett semmit. Mégis ekkor találkoztam először Isten gondolatával.

A megtérése is ilyen konkrét mozzanathoz kötődik?

Igen, a Ben-Hur című filmhez. Noha az intézetisek nem jártak a falu mozijába, a Ben-Hurt valahogy mégis megnézhettük. A filmre művészileg is felfigyeltem, de ami fontosabb: ettől kezdve van Istenképem. Igaz, a valódi, személyes hitem csak később alakult ki. Kamaszkoromban tértem meg. Azóta élek abban a bizonyosságban, ha mindent megteszek és kérem Istent, akkor ő kész és képes az álmaim valóra váltásához szükséges hiányosságaimat kipótolni.

Már ekkor foglalkoztatta a művészet, a festészet?

A rajzolás olyan természetes volt nekem, mint a lélegzetvétel. Azt gondoltam, a többiek is így vannak ezzel és legalább olyan jól rajzolnak, mint én. Ám miután visszatértem a cigánysorról, az irodalomtanárom felfigyelt egy házi feladatként készített illusztrációmra. Úgy nézett a rajzra, mint a csodára. Abban az időben, amikor egyenruhában, egyformára nyírt hajjal jártunk,

Hirtelen lehetségesnek tűnt a lehetetlen, azaz hogy valamikor kikecmereghetek onnan, lehet jövőm, s ha csak titkolva is, de lehetnek nagy céljaim. Ez a rajz volt az ígéret minderre.

Ennyire ki akart törni?

Azóta vágytam rá, hogy otthon megtapasztaltam azt a nyomort, amit gyereknek nem szabadna átélnie. Ahhoz képest még az intézetben is volt perspektíva. A visszakerülésemkor elhatároztam hát: ha bármi kicsi lehetőségem is adódik ott, meg fogom ragadni. Ezért amikor szembesültem vele, mások a rajzaimat, a rajzolást értéknek látják, mindent meg akartam tenni, hogy a legjobb legyek benne. Az értékeimet mindig lehetőségnek tekintettem. Ugyanezért foglalkoztam olyan sokat a versmondással is.

A szavalótehetségére mikor figyeltek fel?

Már óvodában feltűnt a pedagógusoknak, hogy amit elmondanak, azt vissza tudom mondani. Az óvónő papírból eszkábált egy televíziót, ami mellett én mondtam a mesét a többieknek. Gyakran szavaltam az intézeti ünnepélyeken is, de ezt nem szerettem. Borzalmas úttörő verseket kellett mondanom. Ennek ellenére színész akartam lenni. Ám ez olyan lehetetlennek tűnt, hogy senkinek sem mertem elmondani.

Jobban vonzotta a színészet, mint a festészet?

Nem tudtam volna választani. Olyan ez, mintha a rózsának megszabnák: vagy illata lehet, vagy színe. Csak azért döntöttem kezdetben a képzőművészet mellett, mert abban könnyen meg lehetett mutatkozni. Elég volt egy papír, meg egy ceruza, amit ha körbe rágtam, máris lett hegye. Azzal már tudtam rajzolni. A rajzoláshoz adottak voltak a lehetőségek, a színészethez nem. De nem felejtettem el azt az álmomat sem. Mikor láttam a példaképemet, Kálid Artúrt a Ki Mit Tud?-ban, eldöntöttem: ezt az utat én is bejárom majd. Ha neki sikerült, nekem is sikerülhet, hiszen ő még nálam is barnább bőrű volt. Igaz, ez akkor nem jelentett nekem semmit. Csak azt éreztem, ő is barna, én is, ő is göndör, én is, tehát én is lehetek olyan, mint ő.

Sokat kellett még várnia erre a lehetőségre?

Előbb még szakmát kellett választanom. Sok lehetőséget nem adtak. Az iskolában eljátszották, hogy az intézetesek előtt is nyitva a világ, végül azonban mindenkit Tiszadobra, a gyermekvárosba vittek. Ami ott volt, abból választhattunk. A hegesztő, szobafestő, lakatos esetleg bádogos vagy kőműves pályák álltak nyitva előttünk. Ezek közül a szobafestést mellett döntöttem. Ha már művészecset nem, legalább pemzli legyen a kezemben, gondoltam.

Nem látszott ekkor reménytelennek mindaz, amire vágyott?

Teljes zsákutcának tűnt ez a pálya. Ám szerencsére az iskola nem jelentett kihívást, így minden szabadidőmet a rajzra és a festésre fordíthattam. Ha kelt fel a nap, nem tudtam tovább az ágyban maradni, ha tudtam, festhetek is. Ez volt a titok. Ebben pedig már társakra is leltem. Három-négy barátommal folyamatosan alkottunk, versengtünk és így fejlődtünk. A régi nagy festőket utánoztuk. Egyszer lemásoltam Szinyei Merse Pál Lila ruhás nőjét egy kartonra ragasztott plakátról. Mikor ezt a nevelőm meglátta, vitte mind a két képet az intézet vezetőjéhez, és az én alkotásomat mutatta az eredetiként. Szinte kölyökként eljutottunk egy olyan szintre, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.

A tágabb környezet is felfigyelt a munkáikra?

Nem lehetett nem foglalkozni azzal a jelenséggel, amivé mi váltunk. A szobafestő tanárunk, Dovák Miklós pedig fel is karolt minket. Eljuttatott minket egy közeli művésztáborba, amelyen valódi, befutott alkotók vettek részt. A tábor hatalmas megerősítést jelentett. Azt éreztem: azok között járok, akik közé egyszer be szeretnék kerülni, és nincs is akkora minőségbeli különbség az alkotásaink között.

Ez felbátorította?

Ettől kezdve mertem kiülni a természetbe és magamtól festeni. Már nem a reneszánsz mestereket másoltam,

Megnyílt előtte a festő pálya?

Még koránt sem. Társaimmal éppen akkor közeledtünk a tizennyolcadik születésnapunkhoz, amikor el kellett hagynunk az intézetet. Az általános iskolás évek alatt gyakran riogattak minket a nagybetűs élettel. Sokszor megkaptuk, hogy vécépucolók vagy börtöntöltelékek leszünk. Valóban nem tudtuk, mihez kezdhetnénk. Ám akkoriban láttam egy műsort a Hollóháziról. Ebben hallottam, hogy a legjobbak szignózhatják az elkészített procelánjaikat. Felcsillant a szemem: a szignó az már valami, akkor ez művészet, s elhatároztam, porcelánfestésből leszek a legjobb. Én nem jelentkezhettem, de Dovák tanár úr megtette helyettem, és amikor behívtak, már senki sem tarthatott vissza.

Ha festőként így ívelt a pályája, hogyhogy a versmondás hozta meg a kiemelkedést?

Az iskolarádióban elmondtam egy verset nőnap alkalmából. A felvételt visszajátszották nekem, és amikor meghallottam a kazettáról a hangom, tudtam: nincs akadály előtte, az eredeti tervemet, hogy színész leszek, meg tudom valósítani. Innentől nagyon tudatosan építkeztem. Elmentem minden versmondó versenyre, országos Kazinczy érmet is nyertem. Az érem adta meg a bátorságot, hogy induljon a Ki Mit Tud?-on Már korábban is minden versenyt tréningként fogtam fel. A verseny volt az edzőtermem. Mint ma Hosszú Katinkának. Csak a Ki Mit Tud? meghirdetésére vártam.

Miként emlékszik vissza a versenyre?

Ott szembesültem először azzal, hogy nem elég, ha jó vagy. Műsorpolitikailag el volt döntve, ki nyerhet.

Csalódott?

Nem esett jól, de keserűség sincs bennem. A hasznomra tudtam fordítani. Próbálták sugallni, hogy más típusú verset mondjak, mint amit. De én értékalapon választottam. Az árvaságról, az abortuszról, a magyarságról szavaltam. Hiába döntötték el, milyen eredmény fog születni, én nem könnyítem meg a dolgukat.

Megkapta a műsortól azt, amit szeretett volna? 

Sokkolt az az ismertség, amit a szereplés hozott. Szerencsére addigra megtértem, így nem hittem el, hogy vagyok valaki, volt bennem hit és alázat. Pedig akkoriban mindenki akart tőlem valamit, csak azért, mert bekerültem a tévé nevű kis dobozba. Én annak örültem, hogy ennyi embernek értéket tudtam adni, ráadásul versmondással válhattam ismertté. Ez hatalmas kegyelem.

Számított, hogy romaként állt ki a közönség és a tévénézők elé?

Nem gondoltam ezt különösen nagy dolognak. Nem volt erős cigány identitásom. Magamat inkább állami gondozottként, mint cigányként határoztam meg. Ez jelentette mindazt, ami ellen hadakoztam. Hiszen a nyomorból származtak a gondjaim, nem a cigányságomból. Mikor erősödött mégis fel ez az identitása? A Ki Mit Tud?-ról szóló cikkeket látva csodálkoztam rá: számít, hogy ez cigány srác mondta el a verset. Pedig Petőfi nekem is Petőfi, március 15. pedig nemzeti ünnepem volt, mint minden más magyar gyereknek.

Mégis az első roma híradósként vált országosan ismertté.

Először végre színészkedni kezdtem. Onnan hívtak a tévéhez, egy tematikus cigány kulturálisnapi adás miatt. Sára Sándor és Buglya Sándor felfigyelt rám, így ottragadtam. Büszke vagyok arra, hogy ilyen nagyszerű emberek láttak bennem értéket. A Duna Televízió akkor igazi szellemi műhely volt, egy család. Jó volt oda tartozni. Közöttük tanultam meg boldogulni az életben. Ott értem meg szakmailag. Rengeteg lehetőséget kaptam a tanulásra, harminc évesen pedig már hírműsort vezettem.

Révbe ért?

Szerettem bemondó lenni, majd híradózni, de egy idő után előadóművészi vénával már nem jelentett kihívást. Az tartott ott tíz évig, hogy a romákat szinte egyedüliként képviseltem úgy, hogy elkerültem a cigány műsorok gettóját. A roma indentitásom is ezekben az években érett be magyarságtudatom mellé.

Manapság is hiányzik a roma hang a médiából?

Szükség lenne egy jó cigány televízióra és rádióra. Mert noha nekem nem jelent terhet a cigányságom, sokan gyakran jogosan stigmaként élik meg. Kellene egy olyan csatorna, amin keresztül a cigányok is beszélhetnek ahelyett, hogy mindig csak róluk beszélnének, nélkülük. Ez segítene nekik kilábalni abból a helyzetből, amelyben a cigányok tömegével vannak. Az ő körülményeik mellett ma lehetetlen elvárni, hogy olyan pályát fussanak be, mint én. Az lett volna normális, ha a huszadik pofon után én is feladom. A romáknak úgy van megágyazva, hogy adják fel.

Az ilyen fiatalok számára talán egyszer olyan katalizátor lehetek, mint amilyen nekem Kálid Artúr volt.

Úgy tűnik már most is az. A RefoRomban, azaz a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumban több tucat roma fiatal tanul a kezei alatt. Hogy került közel a pedagógiához?

Tévésként a képzőművészetemmel nem tudtam már fókuszba kerülni, mert bemondóként könyveltek el. El kellett mennem Dániába, hogy újra szabadon festhessek. Itt egy olyan egyetemi közösségben éltem, amiből rengeteget tanultam, és ezt kamatoztatni akartam. Az ottani tapasztalataim visszatükröződnek a RefoRom másfél évének szakmai fejlődésében.

A szakkollégium is saját ötlet volt?

A szakkollégium kigondolásánál nem voltam jelen. Ám már a tévézéskor is az hajtogattam, hogy az egyházaknak szerepet kellene vállalniuk a romaügyben. A többségi társadalom és a romák között vannak a feszültségek, de az, hogy az állam és a történelmi egyházak a keresztény roma szakkollégiumok létrehozásával elindultak a járatlan úton és felelősséget vállaltak a cigányokért, reménységre ad okot. A romák, az egyház és az állam összefogása itt példaértékű volt. Ezért amikor felkértek a feladatra, egyértelmű igennel válaszoltam.

Noha kezdetben nem sokat jelentett önnek a cigánysága, ez egy erőteljes szerepvállalás.

Részemről is fontos ez a fajta roma elköteleződés, Hiszen nem volt szükségem erre. A tévénél is szerettem, hogy nem cigány műsorokat vezettem.

Mit akar átadni a szakkollégium tanulóinak?

Szeretném, ha megértenék: mind Isten gyermekei vagyunk, ezért egyenlőek. Nem arra van szükség, hogy a csoportok harcos identitást építsenek a másikkal szemben. Olyan fiatalok kellenének, akik fel tudják menteni magukat ezalól a közösségi frusztráció alól. Szeretném, ha a különbségkeresés helyett az értékteremtésre tudnának koncentrálni, arra, hogy a szakmájukban a legjobb akarjanak lenni, és elhiggyék: ez elég.

Akik nem adományt kérnek, hanem egyenrangú félként tudnak a másik ember szemébe nézni. Ez sokaknak természetesnek tűnhet, de nem az. Az otthonról jövő reménytelenség, hitetlenség tovább öröklődik a tekintetekben, a mozdulatokban, vágyakban, viselkedésben. Egy mondattal a gondolkodás és cselekvés minőségében.

Az, hogy van egy szakkollégium csak romáknak, nem erősíti a különbségtételt?

A tanulóink huszonöt százaléka nem roma. Ez pedig még értékesebbé teszi a helyet. Az együttlakás által a csoportok felülírják az egymásról alkotott sztereotípiákat. Ráadásul itt fordított integráció zajlik. A cigányok fogadják be a nem cigányokat, akik megélhetik, milyen befogadottnak lenni. Ennek mindenki hasznát fogja látni a későbbiekben.

A szakkollégium nem szorítja háttérbe mindazt, amiről gyerekként álmodott?

Manapság képzőművészként kevesebb időm jut az alkotásra. Ám költőként, íróként új fejezetet kezdek. Éppen most fog megjelenni a verseskötetem. Erőteljesen érik bennem, hogy visszatérjek a versmondó gyökereimhez is. Manapság pedig egyre többet álmodom a festésről. Amikor esténként azt álmodom, hogy festek, tudom, hogy festenem kell.

Fotók: Földházi Árpád.