„Kicsi Béluskából” lett világlátott vadász – Hidvégi Béla portréja

Budai otthonában találkozok a kimért úriemberrel. Hidvégi Béla udvariasan fogad, whiskey-vel kínál, majd az ízlésesen berendezett nappaliban, a kandalló mellett foglalunk helyet. A lakást meghatározó tárgyi környezet meglehetősen arisztokratikus hangulatú.

A bútorok, festmények, könyvek és a családi fotók egyaránt egy tartalmas és gyümölcsöző életről árulkodnak. Az emeletről szép panoráma nyílik a városra, de a trófeaszoba sajnos üres, mert a gyűjtemény jelentős része a keszthelyi és a soproni vadászati múzeumokban található.  

Nagy volt a hó, kicsi a Béluska

Elmondja, hogy fantasztikusan indult gyerekkora a kommunizmus idején borzasztó lett. Családjával együtt Nagyszénáson élnek, ahol az apai példa hatására alakul ki benne a vadászszenvedély: 

– idézi fel gyerekkori emlékét. 

A kommunizmus legrosszabb évei a Hidvégi családra is rengeteg szenvedést hoznak: „Minden földet elvettek tőlünk és teljesen kiraboltak minket. Az elején krumplit ettünk reggel, délben és este. Képzelje el, egy bakancsunk volt apámmal, amit felváltva használtunk. Aztán a kulákuldözés idején többször majdnem agyonverték. Mennünk kellett”.

Az édesapja később Zalában kap főállattenyésztői munkát, hiszen kiváló sertéstenyésztő hírében áll. A fiú Zalaegerszegen jár gimnáziumba, ezt követően a keszthelyi Mezőgazdasági Akadémián folytatja tanulmányait. Hazáját 1956-ban hagyja el, amikor öt barát Nyugatra indul. A baráti társaságból végül csak hárman érkeznek meg Ausztriába, ugyanis ketten berúgnak a kalandos úton. „Sose tudtuk meg, hogy mi lett velük” – meséli Hidvégi úr. Az édesapja Ausztráliát, Svájcot vagy Amerikát ajánlja, de Hidvégi Béla inkább Angliába megy. Ezt a döntést soha sem bánta meg. 

Nyugaton a helyzet változatlan?

Nagy-Britanniában élelmiszeripari egyetemre jár, ezt követően különböző állásokat vállal. Dolgozik a konzerviparban, majd egy amerikai cégnél helyezkedik el. Megkérik, hogy nyisson egy irodát Bécsben. Így indul a kapcsolata az élelmiszeriparral a szocialista államokban. Többek között nevéhez fűződik a csemegekukorica termesztésének és feldolgozásának hazai bevezetése. Közben megnősül és egyre többet jár haza. Elmondja, hogy a házasságából két nagyon szép lánya született. Nehéz ezzel vitatkozni, ugyanis a hölgyek éppen itt mosolyognak – diplomával a kezükben – a kandalló fölötti fotókon. Úgy látom, neves egyetemekre jártak: az egyik képen Cambridge, a másikon Leeds nevét olvasom. A lányok aztán férjhez mentek és Hidvégi úr ma már öt fiúunokával büszkélkedhet. 

Amikor az angliai tapasztalatairól kérdezem, hálatelt szívvel ezt mondja: „Az '50-es, '60-as és '70-es évek tényleg fantasztikusak voltak. Nagyszerű emberekkel találkoztam. Segítettek mikor még nem tanultam meg a nyelvet eléggé, egyetemista koromban pedig ösztöndíjat adtak. Nagyon segítőkészek voltak.” Aztán keserűen hozzáteszi: „Ma már sajnos annyi a bevándorló, hogy megváltozott az ország hangulata, megváltozott minden”.

Adja magát a kérdes: hogyan őrizhető meg a nyugati – különösen az angol, a francia és a német kultúra, ha ez így megy tovább? Világos választ ad: „Ha ez így megy tovább, akkor az egész életünk meg fog változni. Teljesen egyetértek a magyar kormánnyal, hogy ezt a politikát folytatja. Arról pedig halvány gőzőm sincs, hogy egy ilyen öreg janinak, mint Soros, mi az érdeke abban, hogy betelepítse ide ezeket az embereket. Miért küzd ezért az utolsó éveiben, ahelyett hogy Floridában élvezkedne?” 

A németekről is véleményt mond: „A németeken csodálkozom a legjobban, hiszen ők mindig olyan távolságtartóak voltak. Most meg ezt a sok százezer bevándorlót befogadják? Szerintem ez azért történik mert Merkelben és a németekben bűntudat van a háború miatt. Most azzal akarják megmutatni, hogy nem felsőbbrendűek, hogy befogadják a fél világot”.

Vadászat

A vadászat és vadvédelem vizeire evezünk. Megkérdezem tőle, hogy milyen érzés egy támadó elefánttal szembenézni? Látom, tetszik neki a kérdés. Így mesél: „Képzelje el, mikor ott van egy rohamozó elefánt tizenöt méterre az embertől. Abban a pillantban az ember azt sem tudja, hogy mit csinál. Csak abban biztos, hogy cselekednie kell. A lába ösztönösen legyökerezik és automatikusan lő. Az van benne, hogy ezt most pontosan kell csinálni. És amikor szemből a vitális pontra célozva elsütöm a puskám, akkor a mellettem lévő hivatásos vadász oldalba lövi. Amikor egy .470 Nitro Express kaliberű elefántpuska elsül az ember fülétől egy méterre, akkor hirtelen azt se tudja, hogy hol van. A feje majd szétrobban, utána pedig 10 percig csak remeg az ember, a lába olyan, mint a kocsonya”.

A legveszélyesebb esete a kameruni őserdőben történt, de egyszer egy jegesmedve is veszélybe sodorta. Állítása szerint a vadászatnak különböző életveszélyes formái vannak, amire csak az egyik példa, ha támad a vad. Előfordulhat, hogy nincsen helikopter 15 napon keresztül, esetleg az, hogy hosszabb ideig élelem nélkül marad az ember; de az is megtörténhet, hogy nagyon meredek sziklaperemen keresztül kell menni a markhor vagy a túr után. „Ne tudja meg, hány hegyi vadász hal meg” – veti közbe. Elmondja, hogy az egyik ismerőse például a Kaukázusban vesztette életét. Szerinte ez a vidék borzasztó, de Nepál is nehéz. Hangsúlyozza, hogy

ugyanakkor ezek között is vannak anyagilag megengedhetőbbek.

„Én sajnos már túl öreg voltam, amikor elkezdtem.” Először 56 éves korában lépett Afrika földjére, azóta már 110 szafarin járt. De ha ennyire kockázatos ez a tevékenység, akkor mégis miért csinálja? „A kihívás és a vadászösztön motivál. A vadászat a vadászszenvedélyből jön, ami vagy megvan, vagy semmit sem ér az egész.” 

Az évek során trófeáiból olyan kollekció állt össze, amely egyedülálló Európában. A kivételes gyűjteményt hazájának adta. Ennek a nagyobbik része az általa alapított keszthelyi Vadászati Múzeumban tekinthető meg, de Sopronban is van kiállítása. A keszthelyi múzeumban közel 150 faj életnagyságú egyede látható diorámában. Hidvégi úr mégsem elégedett maradéktalanul: „Egy dolgot nem ad vissza Keszthely. Az ázsiai fajok például túl zsúfoltan vannak elhelyezve. Ezért nem lehet érzékelni, azt hogy egy bezoár kecskéért háromszor kellett visszamennem Törökországba, de az sem derül ki, hogy két észak-amerikai vadjuhra három hétig kellett vadásznom.”

Komoly tervei vannak: két további szárnnyal bővítené a múzeumot. Hozzáteszi, hogy a pénz már megvan, de az engedélyre még várni kell. A múzeumot összeségében nagyon magasra értékeli, nem csak a kiváló preparátumok miatt, hanem a trófeák kvalitása miatt is. Nem ajándékba kapta a világ legmagasabb vadvédelmi és vadászati díját. Elmeséli, hogy amikor már csak 11 állat hiányzott az elismeréshez, akkor az egyik vadászaton a lova megijedt és ledobta magáról. Szaltóval ráestett a gerincére, de hál'istennek nála volt a specialitása, egy párnaszerűség. Ez segíti a lovaglásnál, jól jön a puska alá támasztéknak, és rá lehet ülni, ha távcsövezni kell a hegyekben. „Ha ez nincs a derekamon, akkor hétszentség, hogy lebénulok” – mondja a vadász. Utána még el kellett utaznia Mexikóba egy sivatagi vastagszarvú juhért, ami egy gyönyörű, de nagyon drága vad. Itt ismét baleset érte: „Az omlós, sziklás mexikói hegyek között egyszer elcsúsztam, de szerencsére egy kaktuszbokorba vágtam a fejem és nem az alatta lévő sziklába. Megúsztam.”

Így ő lett az első európai, aki elnyerte a Pantheon díjat. Ezzel egy olyan exkluzív társaságba került, ahol szinte kizárólag észak-amerikai vadászok vannak. „Ők a legőrültebb hegyi vadászok. Nagyra becsülöm őket, hiszen manapság namíbiai vagy dél-afrikai farmokon vadászni nem igazán komoly kihívás.” Kérdésemre azt is elárulja, hogy akkor mi a komoly kihívás? „A hegyi vadászat és az őserdő” – hangzik a válasz.

Vadvédelem

A népszerű kritikára, miszerint a hozzá hasonló vadászok gazdag, magamutogató gyilkosok, akik semmit sem tesznek hozzá a vadvédelemhez higgadt és meggyőző érvekkel válaszol:

„A legfontosabb a vadvédelem. Ha nem őrizzük a vadat, akkor nincsen vad. És akkor nincsen mire vadászni. Logikus, nem? Nézze meg mi történt Kenyában, ahol 1977-ben beszüntették a vadászatot. Azóta 60-70 százalékkal kevesebb a vad. Miért? Mert ahol vadásznak ott van vadászterület. A vadászterületnek pedig ura van, aki védi a rapsicok, a vadorzók ellen.” Elmondása szerint Kenyában már nincs semmi és sajnos Botswana is ebbe az irányba tart. Ezért is van oda az őserdei és a hegyi vadászatokért, mert itt még nem tudtak akkora pusztítást végbe vinni a vadorzók. 

Kiemeli, hogy ha nem létezne a Safari Club, akkor már vadászat sem lenne a világon. Ez a vadászokból álló társaság sok tízmillió, sőt százmillió dollárt költ a vadvédelemre világszerte. Hidvégi Béla szerint

Önkritikusan megjegyzi: „Erre mi vadászok nem figyelünk eléggé, mert ellustultunk. Már nem visszük el vadászatra a gyerekeket, hagyjuk, hogy állandóan a számítógéppel foglalkozzanak. Így lassan, de biztosan eltűnik belőlük a vadászszenvedély. Ha nem próbáljuk felgyújtani bennük ezt a szikrát, akkor semmit sem érnek az erőfeszítéseink”. 

A vadászok meg szeretnék mutatni, hogy idősebb egyedeket vesznek ki az állományból. Ráadásul Afrikában csak egy minimális százalékot lőnek ki egy fajból, de a kilövésekből származó pénz – a nagyon drága kilövési díjak miatt – óriási segítséget hoz a helyi közösségeknek. Így érvel: „Ha egy rapsic nyíllal lelövi azt a szegény állatot, abból nem lesz pénz, csak pár kilogramm hús. Ha mi kilövünk egy állatot, abból százszor annyi haszna származik a helyi közösségnek és ezáltal a vadállománynak”.

Közbevetem, hogy ez nagyon jól hangzik, de a trófeavadászat helyett miért nem finanszírozzák inkább fotószafarikból származó bevételekből a vadvédelmet? Azt mondja, hogy ez a módszer nem működik: „Ha alig van vad, akkor nem lesz mit fotózni” – jegyzi meg lényegretörően. Nem hagyom ennyiben a dolgot: megemlítem, hogy nem túl jó reklám a vadászatnak, ha olyan újgazdag fiatalokat látunk, akik a frissen vásárolt fegyverükkel rögtön az első vadászatukon oroszlán után indulnak. Markáns véleménye van a problémáról. Ez szerinte kultúra kérdése, rről a jelenségről rengeteget cikkeztek már.

Hozzáteszi, hogy már a '90-es évek elején látta Afrikában, hogy ennek vége lesz. Az ilyen etikátan és felelőtlen magatartás az egyik oka annak, hogy minden vadászatot be akarnak szüntetni. Ez nagyon nagy probléma a vadászoknak, mert nincs elég erős lobbijuk, hogy felvegyék a harcot a szerinte szenzációhajhász médiával és a nemzetközi vadászellenes csoportokkal, akiknek sokkal több pénzük van. Ezek az angliai és amerikai csoportok sokkal többet áldoznak a vadászok elleni harcra, mint amennyit a vadászok fekteknek a küzdelembe. 

Szóval ez ilyen business volt

Hidvégi úr azt sem rejti véka alá, hogy hogyan teremtette meg a vadászatainak anyagi alapjait: a munkája mellett Purdey és Holland & Holland vadászpuskákkal kezdett üzletelni. Hétvégén vitte a puskákat gazdag németeknek, franciáknak és svájciaknak. Esténként, éjjelente otthon dolgoztak neki a Purdey szakemberei, mert így sokkal olcsóbban jött ki, mint ha beadta volna az üzletükbe, hogy ott javítsák vagy újítsák fel a fegyvereket. 1970-től 1980-ig foglalkozott ezzel. Nagy üzlet volt: „A puskákból, abban az időben legalább tízszer annyi pénzt csináltam, mint amennyit egy marketing igazgatói állásban szereztem. Szóval ez ilyen business volt”.

Elmondja, hogy abban az időben sznobizmus volt, hogy a németek duplacsövű angol puskával vadásszanak. „Vittem magammal a vadászatokra és látták rajtam, hogy milyen puskám van. Egyből meg is vették. Ott a helyszínen. Azt sem engedék, hogy elvigyem.” Ekkor engedheti meg magának az intenzív vadászatot és belevág a vadászatszervezésbe is. Az ebből kapott jutalékot aztán elvadássza: „Ezért vagyok süket. Abban az időben még nem volt fülvédő. Körülbelül 300 ezer patront lőttem el.” Csak akkor kezdett vadászatokra költeni, amikor már stabil anyagi háttérrel rendelkezett. „Most ott vannak a fiatalok. Cégük van, amit aztán ráhagynak valakire. Ők meg mennek és költik a pénzt. Elköltik, elvadásszák, eltékozolják. Én az apai nevelés miatt nem ezt az utat követtem.”

Az embernek mennie kell a saját útján

Arra is kívácsi vagyok, hogy milyen volt visszatérni a szabad piac és egyéni felelősség világából a kádári Magyarországra. „Ma is nagyon nehéz ezzel a mentalitásbeli különbséggel élni. De az embernek mennie kell a saját útján, az igaz úton, amit helyesnek tart.”

Akkor még fiatal volt, azt hitte, hogy megválthatja a világot. Nagyon koncentrált a munkájára és az üzletre. Arra, hogy kikerüljön a mindennapi nivóból. Őt ez hajtotta. Vadászni akart és ehhez pénz kellett. Csak így tudta megengedi magának. 

Szóba kerül, hogy a vadászat mellett a tenisz is nagy hobbija volt: „Valami mámor egy gyönyörű nyári esten egy angol füves pályán teniszezni.” Angliában volt egy 22 gyeppályából álló teniszklubja, de másfél éve abba kellett hagynia a sportot.  Elmondja, hogy most már egyre többet szeretne Angliába járni. Hamarosan menni fog, mert lehet, hogy meg kell operálni a gerincét. „Ez egy nagyon kritikus pont az életemben, mert lehet hogy a gerincem véglegesen bemondja a szolgálatot. Ezért szerintem mostmár eljött a pillanat, hogy a hegyi vadászatoknak befellegzett.”

Az Alföld párája

Bejárta az egész világot, az Alföldön született, mégis a magashegyi vadászatokért rajong. Arra kérem, mondja meg, melyik a világ legszebb tája? 

Szinte felcsillan a szeme: „Tudja, úgy vagyok ezzel, mint Petőfi: »Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája!”« Valami mindig megdobbantja a szívemet, amikor az Alföldre lépek. Bejártam a világot, imádom a hegyeket és a kihivást. De ha egyszer egy májusi hajnalon kimegyek az Alföldre őzbakra vadászni, akkor ott hallom a kakukkszót, érzem azt a párát, érzem a lóhere és lucerna illatát. Ezt az illatot és ezt a párás, fantasztikus levegőt, soha sehol nem kapja meg az ember, csak a magyar Alföldön”.

Fotók: Krč Viktor