A magyarság szolgálata testközelből: véget ért az idei KCSP és Petőfi Program

A külhoni magyarság kulturális, nyelvi identitásának megerősítésében, a magyar nyelvű oktatás kiterjesztésében és a honosítás területén egyaránt kitűnő munkát végeztek a Kőrösi Csoma Sándor és a Petőfi Sándor program ösztöndíjasai – értékelt Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerdán Budapesten, a két program idei zárókonferenciáján, ami június 21-23 között, szerdától péntekig zajlott a budai várban, a Magyarság Házában, a Nemzetpolitikai Államtitkárságon.

Miért fontos az államtitkárságnak, hogy van egy Kőrösi Csoma Sándor és egy Petőfi Sándor Program? – kérdeztem Grezsa István kormánybiztost a konferencia idején.

„Lehetne azt válaszolni, hogy az alkotmányban benne van és ebből következik, hogy ez a felelősségvállalás kiterjed minden, a világon bárhol élő magyarra, és ebből is indult ki tulajdonképpen a Kőrösi Program, aztán a Kárpát-medencei szórványt megcélzó Petőfi Program – válaszolta Grezsa. – Ahogy halad előre a két kezdeményezés, egyre inkább lehet érezni, hogy mozgásba lendültek a külföldi magyarok. Ez azért jó, mert ismerjük a negatív tendenciákat a fogyástól kezdve a gazdasági elvándorlásig és az állandó politikai feszültségekig, mint például a migráció kérdése. Azt szokták mondani, hogy maratonnál a reménytelenség győzött. Mi azt látjuk, hogy a borzalmas huszadik század után ez mégis csak esélyt ad, és a magyarság a huszonegyedik században egy erős, a Kárpát-medencében meghatározó nemzet lehet.”

Felszáll a gépre, és kidobnak a semmibe – mondja nekem egy volt „KCSP-s”, aki Ausztráliában és Németországban is teljesített szolgálatot azzal, kapcsolatban, milyen megérkezni egy teljesen más környezetbe, még ha magyarok közé is utazik az ember. Az akklimatizáció egy-két hónap is lehet. Jelen sorok írója is átélt hasonlót, mikor 2016. szeptember elsején leszállt a gépe a New York-i „JFK”-n, magyarán a reptéren. Többen mondták már: a KCSP magányos küldetés. Annál nagyobb és inspirálóbb a kihívás.

Új nyelv, új szokások, új konnektorcsatlakozó, a régi barátok otthon, új barátok még csak lesznek. Szerencsére persze többnyire hamar befogadja a KCSP-st, petőfist a közösség, ahová küldték. Ahol néptáncot tanít, cserkészkedik, magyart tanít és minden mást, rendezvényeket szervez és bonyolít le, előadást tart, konferál, gulyást főz és széket pakol. 

Négy év alatt háromszáz résztvevő

A Kőrösi-program keretében, ami 2013-ban indult, eddig háromszázan voltak a magyarság nagykövetei a diaszpórában. Az első évben 47-en utaztak, 2017-ben 115-en kapnak lehetőséget. A déli félteke országaiba hat hónapra érkeznek a KCSP-sek júniustól decemberig, az északi félteke országaiba (a Kárpát-medencében is) kilenc hónapra, szeptembertől májusig.  Az ösztöndíjasoknak van egy mentora, aki többnyire a fogadó közösség vezetője is egyben. 

2016-17-ben száz KCSP-s és 50 Petőfi programos teljesített szolgálatot a világ országaiban, a Kárpát-medencén, az amerikai kontinens és Nyugat-Európa országain túl olyan helyeken is, mint Ausztrália, Új-Zéland, Izrael, Macedónia vagy épp Dél-Afrika. Erdélyben nem csak például Temesváron vagy a válaszúti Kallós Alapítványnál volt petőfis, hanem Brassóban, Szászrégenben, Medgyesen, Fogarason és Segesváron, de még a Hunyad megyei Lupényben is. A csángók között, Moldvában két ösztöndíjas teljesített szolgálatot, de voltak petőfisek a Vajdaságban és még Szarajevóban is.

Kárpátaljától Új-Zélandig

A konferencián a Dél-Afrikában szolgálatot teljesítő Tetlák Örs elmondta: Johannesburgban négyezer magyar él, ebből párszázan igazán aktívak az őket összefogó két szervezet életében. A sok programszervezés, a nemzeti ünnepek megtartása és mindenféle más feladat mellett azt tartotta a legnagyobb eredménynek, hogy sikerült számos magyart vagy magyar származású dél-afrikait bevonni a közösség életébe.

Az Izraelben KCSP-sként dolgozó Lukács Katalin rámutatott, hogy a zsidó államban a kereszténység nem identitásmegőrző erő, így más módon kell a magyar közösség javára lenni.  Nagy örömmel töltötte el ugyanakkor, amikor a Márton Áron erdélyi érsekről való megemlékezéskor egy rabbi szólította fel a jelenlévőket, hogy imádkozzanak a főpap boldoggá avatásáért.  

Az Új-Zélandról visszaérkezett Kemény Zalánd például beindította a magyartanítást, rengeteget foglalkozott a Christchurch-i Magyar Klub könyvtárának rendezésével, és abban is része volt, hogy beindult a rendszeres táncház.

Míg az amerikai KCSP-sek viszonylag könnyen el tudtak utazni például a Clevelandi Magyar Kongresszusra, hogy annak lebonyolításában segítsenek, mivel Amerikában a repülés szinte a tömegközlekedés egyik formája, addig a kárpátaljai petőfiseknek igencsak meg kellett birkózniuk az útviszonyokkal, hogy találkozni tudjanak, közösen szervezzenek programokat, egymás segítségére legyenek. Míg egyes helyeken a nulláról kell közösséget építeni vagy cserkészcsapatokat kell alakítani, programokat szervezni, máshol inkább egy meglévő intézmény életébe kell csatlakozni munkatársként.

Magasztos célok konkrétumokra lefordítva

A KCSP-sek és petőfisek nem diákok, hanem a fogadó közösség szempontjából speciális tudással bíró szakemberek, akik ezt a plusztudást viszik a közösségbe amellett, hogy sok más, hétköznapi feladatot is el tudnak látni. Hogy az ösztöndíjasok által hozzátett plusz, az ő tevékenységük, konkrét munkájuk miként illik a nagy egészbe, Grezsa István szerint „a program egyik titka”. 

Mint mondta: „nagyon nehéz erre válaszolni, hiszen egészen más dolog az, hogy valaki itt, Budapesten megfelel egy háttérbeszélgetésen az elvárásoknak és kap egy ösztöndíjat, és aztán kidobva egy idegen környezetbe, nem ismerve a helyi viszonyokat – hiszen jól tudjuk, tagadhatatlan, hogy nagyon sok ellentét feszíti különösen a nyugaton működő közösségeket – hogyan áll helyt. Ez kezdettől fogva az ösztöndíjasok kreativitására, becsületére és ügyességére kell bíznunk, és e vonatkozásban sem csalatkoztunk. Ahogy büszkeséggel tölt el a magyar élet kiteljesedése a világban, úgy nyilván nem azt mondom, hogy egytől egyig minden ösztöndíjas, de a legtöbb ösztöndíjas feltalálja magát, és a saját személyiségéből, képzettségéből, tudásából, elhivatottságából fakadó feladatokat szépen elvégzi.” 

Hogyan is néz ki a KCSP és a Petőfi program? Tavasszal az érdeklődők beadják a pályázatukat két civil szervezet ajánlásával, ahol közösségi munkát végeztek, majd egy bizottság meghallgatja őket, ezt követően kiválasztják azokat, akiket a legalkalmasabbnak találnak a munkára. Igyekeznek összeegyeztetni a külhoni közösségek igényeit, amelyet ők előre leadnak, s az ösztöndíjasok kompetenciáit. Mint  a zárókonferencia előadásaiból is kiderült, leginkább cserkészekre, néptánc-oktatókra, magyartanárokra és rendezvényszervezőkre van szükség. Ugyanakkor fontos, hogy az ösztöndíjas más területeken is feltalálja magát, és legyen mindenes. 

Brazíliai sváb magyarok

Szükség van emellett érzelmi intelligenciára is, hiszen a fogadó közösségnek is megvan a maga élete és elképzelései, ahogy az ösztöndíjas is nagy tervekkel érkezik állomáshelyére. Az egyik, Amerikai Egyesült Államokból hazatért előadót idézve: nem zenekart kell szervezni, hanem gyakran inkább be kell állni zenélni a kieső zenészek helyére. 

És alkalmazkodni kell a helyi viszonyokhoz. Argentínában nincsenek új kivándorlók Ferenc Viktória ottani KCSP-s szerint, s Buenos Aires akkora, hogy nagy elhatározás a szülők részéről szombaton bevinni a magyar iskolába a gyereket. Utóbbi probléma sok nagyvárosra igaz, például egyébként New Yorkra is. 

Brazíliában viszont, mondta el Molnár Orsolya Anna, aki Jaraguá de Sulban dolgozott hat hónapon át, a közösség jó része Veszprém megyei sváb falvakból származott el, így svábosan beszélnek magyarul és sok német szokást őriztek meg, de nagyon szeretnék újratanulni a magyar kultúrát. A néprajzos Annának mindez izgalmas kihívás volt, hiszen alkalma volt utánanézni a közösség sváb gyökereinek, felvenni a kapcsolatot veszprémi kisközségi önkormányzatokkal és segíteni megtalálni a gyökereket. 

A Norvég-Magyar Egyesületet pedig nem is magyarok, hanem egy norvég férfi alapította, Trianon után, hazánk iránti tiszteletből.

A nemzeti ünnepek, nemzeti hagyományok minden közösségben fontosak, így október 23., március 15., a farsang, a húsvét mindenhol alkalom az ünneplésre, együttlétre, és feladatot ad az ösztöndíjasoknak. Adódik lehetőség akár tudományos előadások tartására, színpadi műsorokat sok ösztöndíjasnak kell összeállítania, de ki kell venniük a részüket a takarításból vagy épp a mellékhelyiségek felújításából is, ha úgy alakul.

Aztán „mindenki azzal jön haza, hogy végső soron többet kapott, mind adott – mondta a Mandinernek a kormánybiztos. – Azért azt megtapasztalni, hogy sokezer kilométerre az anyaországtól, már a nyelvvesztés valamely stádiumában lévő közösségek milyen görcsösen ragaszkodnak a magyar kultúrához, magyar gyökerekhez, magyar ősökhöz, az mindenkit el kell, hogy gondolkoztasson, politikai világnézettől függetlenül. Mégiscsak kell lennie valamilyen közös összerendező erőnek a magyarságban.”

De mi van a sokadik generációs magyarokkal?

A harmadik generációnál az Egyesült Államokban már inkább magyar gyökerű amerikaiakról beszélünk, s máshol is ez a tapasztalat. Ciceri Attila Seattle-i KCSP-s számolt be arról a gyermekről, aki kínai és magyar származású amerikai, a nagymamájától szegedies nyelvjárásban tanulta a magyart, így az általa használt hunglish az angol és a szegedi nyelvjárás keveréke: „mögtryingolom”. A beolvadást hosszú távon a Kárpát-medencén kívül nehéz megakadályozni, maximum mérsékelni lehet. 

Sőt, Grezsa István szerint „ez már a Kárpát-medence eldugottabb szórványfalvaira vagy a Balkán magyar közösségeire is igaz. Ugyanakkor fel lehet tenni a klasszikus kérdést, hogy ki a magyar, mi a magyar. Oly sokat idézzük Széchenyit, hogy nyelvében él a nemzet, de vajon igaz-e ez ma, a huszonegyedik században? Nyilván így már nem igaz. Nekünk is változni kell, ahogy a kor diktálja, mert szerintem semmiképp sem tekinthető másodrangú magyarnak a másod- és harmadgenerációs amerikai, mondjuk egy értelmiségi, egyetemet végzett ember, aki bár nem tud magyarul, de valamiért mégis keresi a kapcsolatot Magyarországgal, akár egy nagyapa emléke miatt, akár a gyerekkorában kapott Pick-szalámis kenyér miatt. Úgy gondolom, ők ugyanolyan fontos tagjai a magyar közösségnek, mint a legmagyarabbnak tartható magyar. Kormányprogram szintjére emelkedett az ösztöndíjprogramok által is az a tény, hogy a vegyesházasságokban születetteket, a kettős identitásúakat is igyekezzünk bevonni a magyar közösségbe, hisz ezáltal mi csak erősödhetünk.”

Chicagoban például eredményként könyvelte el Nagy Katalin KCSP-s, hogy a magyar rendezvényeken már angol tájékoztató is elérhető, ami segíti a vegyesházasságokban élők vagy magyarul annyira nem beszélők bevonását a közösségbe. A New York-i Amerikai Magyar Könyvtárban két KCSP-s tartott tízhetes magyar nyelvi tanfolyamokat három szinten. A résztvevők közt volt, akinek a házastársa volt magyar, volt, akinek csak a nagyszülei, és akadt, aki amerikaiként csak az Osztrák-Magyar Monarchia iránt rajongott.

A magyar-magyar kapcsolatok szolgálatában

„A kis népek megmaradásának záloga az, hogy ki tud hamarabb lábra kapni. Hiszen ezek a demográfiai adatok, amelyek az elfogyás rémével fenyegetnek, nem csak minket sújtanak, hanem valamennyi közép-európai népet. S mi, magyarok a talán még meglévő immunitásunk lévén talán még példaként is szolgálhatunk” – véli a kormánybiztos.

A KCSP-sek, petőfisek mindenesetre egyöntetűen arról számoltak be, hogy ugyan, mint írtam, érkezéskor talán úgy érezték, hogy a semmibe ugranak, de végül nem csak magyarságtudatuk növekedett, hanem rengeteg tapasztalatot szereztek, hanem új barátokat, kapcsolatokat is, valamint erősödött az ellenállóképességük is. A szórványmagyarság közösségeiben való szolgálat új, pozitív energiát adott az élethez, fejlesztette a megoldásközpontú gondolkodásmódjukat, és persze nyertek maguknak új „családtagokat” is.

A KCSP és a Petőfi Program eredményeiről idén először még kötet is megjelent. A következő évi ösztöndíjasok közül pedig már többen ott ültek a zárókonferencián, hogy tájékozódni tudjanak leendő állomáshelyükről, befogadó közösségükről.

Grezsa hozzáteszi: a Kőrösi és a Petőfi Programnak egyre inkább professzionalizálódnia és konceptualizálódnia kell. S megjegyzi: „egyszerűen a helyi sajátosságokat figyelembe véve a program célja az, hogy minél erősebbek és jobban szervezettebbek legyenek a magyar közösségek a világban, illetve hogy erősítse az anyaország és a külhoniak kapcsolatát, s hogy így az anyaország is egyre erősebb és ezek a kapcsolatok is egyre szervezettebbek lesznek.”