Magyar vagyok és amerikai – Berzsenyi György a Mandinernek

1938-ban született. A történelem elég hamar beleszólt az életébe…

Sok rossz emlékem van a háborús évekről, amelyek főként Niklán és Szombathelyen teltek. Édesapám mint KuK tüzér alezredes szolgált a háborúban. Az első amerikai bombázógépet, amit Magyarországon lelőttek, apám ütege lőtte le. Emlékszem a bombázásokra Szombathelyen, nem akartak hazafelé bombákkal repülni, ezért megszabadultak tőlük Szombathely fölött az angolok és bizonyára az amerikaiak is. Apám a háború végén Németországba került amerikai hadifogságba. Miután megszökött, Niklára került a családi birtokra. Átvette a gazdaság vezetését.

De a háború után jött a kommunizmus…

Az első időkben, amikor még csak számítani lehetett a kommunizmusra, visszaadtak a földekből 300 holdat. Apám nagy előrelátással fűrésztelepet hozott létre, dohányt termesztett, meghonosította a téglavetést a faluban, felvirágoztatta a birtokot. '49-ben bejött a kommunizmus, mindent fel kellett ajánlani, apámnak biztonságosabb volt nem szem előtt lenni. Budapestre ment, én is vele, ott végeztem a hatodik elemit. Nagynénémnél laktunk, olyan lakásban, ami másoknak is nagyon tetszett, így kitelepítették onnan minket. Apám a földeken dolgozott, fákat ültettek, kapáltak. Szerencsére sportember volt, elég jól bírta. Én visszakerültem Niklára. 

Mikor tudatosult önben, hogy Berzsenyi Dániel utóda, az ő házában él?

Bennem nagyon korán. Berzsenyi sírját annak idején megbolygatták: a csontjai, ahogy előre megjósolta, valóban szét lettek szórva. Össze kellett szedni, azonosítani, megcsináltatni a kriptát, újratemetni. Az újratemetési ünnepély egyik középpontja Mariska néni volt, Berzsenyi Mária, a költő legkisebb unokája. 1953-ig élt, kilencven éves volt, amikor meghalt. Amikor hetedikes voltam, téli estéken sokat kértem, hogy meséljen nekem Berzsenyi Dánielről. Azzal az ambícióval kérdezgettem, hogy majd mindent leírok és publikálok. Persze ő nem is ismerte a költőt személyesen, mert később született. Ráadásul ezeket a történeteket mindenkinek elmondta már, és többen publikálták is azokat. A szüleiről, az én dédszüleimről kellett volna kérdezzem őt, érdeklődnöm kellett volna nagyapám és a nővérei iránt, de csak Dániel érdekelt. Megpróbáltam megismerni az embert és a költőt párhuzamosan.

Nikla után jöttek a gimnazista évek. 

Bizonytalan volt, hogy egyáltalán felvesznek-e valahova. Jó tanuló voltam, de horthysta tiszt volt az apám, niklai nagybirtokosok a felmenőim. A niklai igazgató, Kővári Ferenc kérvényezte és Jóború Magda oktatásügyi miniszterhelyettes hagyta jóvá, hogy Csurgóra felvegyenek (ma: Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium és Kollégium, a szerk.). Kívülálló voltam a niklai gyerekek között. Csurgóra viszont jöttünk mindenhonnan, abszolút egyenlőség volt. Akkoriban Vargha volt a nevem, csak Amerikában vettem fel a Berzsenyi nevet. Így is tudta mindenki, hogy a költő leszármazottja vagyok, és ezt becsülték, de csak egy srác voltam a sok közül. Ráadásul eleven gyerek. A gimnáziumban még egyformán szerettem az irodalmat és a matematikát. Vonzott az ükapám példája. Ha nem kellett volna elhagynom Magyarországot, bajban lettem volna a pályaválasztással. 

Berzsenyi Dániel szobra a niklai kúria előtt

Aztán a gimnazista évek végét megbolygatta a forradalom.

Csurgóról figyelemmel kísértük a pesti eseményeket. Nem szünetelt a tanítás, de a diákok nem mentek be az órákra. Esténként szervezkedtünk, több diákért eljöttek a szülei. Az igazgató egy iskolagyűlésen próbált megnyugtatni minket, hogy a rend helyreáll, a tanítás nem fog szünetelni. Erre én felálltam és azt mondtam, a tanítást be kell szüntetni, mivel túl sok a bizonytalanság. Az volt az utolsó összejövetel a gimnáziumban, attól fogva mindenki hazakészülődött. 

Bele is került aztán az eseményekbe.

Hallottuk a rádióban Miseta Gyuri barátommal, hogy Budapest népe nem kap elég élelmet. Hazamentünk Niklára, és néhány ismerős segítségével élelmiszert szedtünk össze, bementünk a marcali katonasághoz – fogalmam sincs, honnan jött a bátorságunk – és mondtuk, hogy szükségünk van teherautóra. Adtak egyet, mellé egy sofőrt és egy tisztecskét, nehogy valami történjen a gépkocsival. November harmadikán délelőtt indultunk, szürkületkor érkeztünk Pestre. Ide-oda igazgattak minket, hová vigyük az élelmiszert. Ahányszor megálltunk a teherautóval, mindig összegyűlt egy kis tömeg, hogy hoztunk-e valamit. Egy idő után rájöttünk, hogy felesleges elvinni valahová, amit hoztunk, ezek az emberek ugyanúgy enni akarnak. Akkor szétosztottuk az egészet. Az volt az elképzelésünk, hogy másnap még körülnézünk a városban. Reggel dübörgésre ébredtünk, Gyuri barátom egyből felismerte, hogy ez nem mennydörgés, ez valami tankszerű dolog lesz. Néhány napot fenn voltunk Budapesten a külvárosban, mielőtt megindultunk volna hazafelé gyalog. Időközben a teherautónkat elvitték a forradalmárok. 

Hogyan dőlt el, hogy elhagyja az országot?

Elgondolkodtunk Gyurival: nem biztos, hogy meg tudjuk magyarázni, hogy tulajdonképpen mi senkinek nem ártottunk. A niklai nép talán nem úgy fog emlékezni, hogy kéregettünk, hanem hogy szorongattam őket, hogy adjanak. Ebben van is igazság, mert amikor Juliska néni mondta nekem, hogy „lelkem, hát mit adjak, nekem nincs semmim”, akkor mondtam neki, hogy Juli néni, ott van az a húsz tyúk, hát fogjon meg egyet és adja oda. De nem jött volna össze az adomány, ha nem próbálkozom erősebben. És azzal csak jót tettünk, hogy egy teherautónyi élelmiszert vittünk Budapestre. Azt pedig még nehezebb lett volna bizonyítani, hogy ott nem fogtunk fegyvert.   Nyilvánvaló volt, hogy a kommunizmus visszajön, lesz számonkérés, és nem lesz türelem és nem lesz kegyelem. És nem is volt. Ezért elhatároztuk, hogy elhagyjuk az országot.

Hogyan történt a kivándorlás?

November tizedikén értünk haza Budapestről. Az utolsó napokban, november 29-én léptük át a határt. Apám jött velünk azzal, hogy elkísér bennünket a határig, aztán mégis jött tovább Ausztriába. Túl közel voltunk a határhoz, nem tudtuk, hogy az oroszok továbbjönnek-e. A gyűjtőtáborban kaptunk valami pénzt, úgyhogy ettünk narancsot meg banánt – először életünkben. Nem volt olyan fantasztikusan jó, mint a magyar alma vagy eper, de különlegesség volt. Amíg nem utaztunk, csak lézengtünk a táborban, nem volt mit csinálni. Örültünk, hogy elkerültünk onnan. Repülővel utaztunk Amerikába, ez volt az első repülőutam. Egy régi amerikai bombázógéppel jöttünk ki, amit átalakították fapados utasszállító géppé. 

Könnyen kijutottak Amerikába?

Szerencsénk volt, mert anyai vonalon az egyik dédnagybátyám katolikus pap volt Saint Louis-ban. Ő küldött meghívólevelet, hogy kezeskedik értünk. Amikor kint voltunk, apám írt egy levelet, hogy Miseta Gyuri az unokaöccse. Gyuri két hónappal később került Amerikába. New Jersey-ben egy katonai táborból átalakított gyűjtőtábor volt menekülteknek két részre osztva. Tüdővizsgálat, vérvizsgálat, az általános egészségi állapot felmérése után lehetett átjutni az egyik részből a másikba. Január elsején kerültünk át a „szögesdrót” másik oldalára. '56-ban az első hullámban jó néhányan olyan megfontolásból jöttek ki, hogy befészkelik magukat és majd hasznára lesznek a kommunizmusnak Amerikában. Olyanok is jöttek, akik rögtön el akarták hagyni az országot, mihelyt megnyílt a határ. Őket egyből befogadták. Nekünk, későbbieknek már nehezebb volt: addigra már nagyon megszámolták, megmérték, hogy mindenki elég egészséges-e. 

Milyen volt az első időszak?

Túl fiatalon kerültem ki Amerikába. Apám is itt volt, de ő is küszködött. A táborból egyenesen Saint Louis-ba utaztunk és 1961-ig ott dolgoztunk. Nagyon lent kellett kezdeni. Húszféle állásom volt. Volt, ahol darabszámra kellett köpenyeket vasalni, másik helyen bádoglemezeket kellett hajtogatni és lyukasztani jégszekrények oldalához. Dolgoztam papírgyárban, élelmiszerüzletben. Ahol többet fizettek, oda mentünk, hogy megálljunk a lábunkon. Mellette próbálkoztam az egyetemmel. 

Hogyan került vissza az oktatásba?

Amikor először elkezdtem tanulni, a munka mellett, a magam pénzén tanultam. A nyelvet nem beszéltem elég jól, hiszen otthon hozzászoktam a gimnáziumban, hogy egy A-ért (jeles) is alig kellett küszködnöm, hát még egy B-ért. Az, hogy egy C-ért (közepes) éccakákat maradjak fenn és keményen küzdjek, az nem smakkolt. Egy kis idő kellett, föl kellett nőnöm és apámnak kellett segítenie anyagilag, hogy valóban sikerüljenek a tanulmányaim. Harmadszori nekirugaszkodásra sikerült diplomát szereznem. Apám közben díjugratást tanított Texasban, még hetvenévesen is remekül ugratott. Nagyon élvezte, hogy a kommunizmus nehézségeit követően újra úrnak számított és nem segédmunkásnak, mint közvetlenül a háború után. Az első néhány évben úgy gondolkodtunk, hogy most egyelőre itt vagyunk, de ez ideiglenes. Kellett hozzá néhány év, hogy rájöjjünk, ez egy végleges ittmaradás lesz.

Berzsenyi György édesapja – horthysta tiszt volt otthon, lovasoktató Texasban

Mikor volt az a pont, amikor eldőlt a kint maradás?

Az első öt év még ködben való mozgás volt. Utána világossá vált, hogy Magyarországra visszamenni az akkori körülmények között nem lett volna tanácsos. A helyzet nem fog változni, legalábbis nem a mi időnkben, gondoltuk. Tehát valamiképpen be kell illeszkedni és itt kell valamit csinálni az életünkkel.

Ekkor vette fel a Berzsenyi nevet is.

Körülbelül ekkor, 1961-ben vettem fel.

Milyen megfontolásból?

Mindig érdekelt Berzsenyi költészete. Gyermekkoromban azért is érdekelt, mert illett, hogy érdekeljen; aztán rájöttem, hogy nem csak azért érdekel, mert a családhoz tartozom, hanem mert súlyos és időszerű a mondanivalója. Ma is helyén való lenne az ő szavaival felrázni az országot. 

Hogy alakult a matematikai karrierje?

1969-ben szereztem meg a doktori diplomámat matematikából. Amikor megvolt a véglegesítésem az egyetemen, lelkiismeret-vizsgálatot tartottam, hogy miért is mentem erre a pályára. Engem nem a kutatómunka, hanem a feladatmegoldás vonzott mindig. Magyarországon voltak matematikai versenyek és működtek a Középiskolai Matematikai Lapok (KöMaL). Kezdtem orientálódni, hogy is működik ez Amerikában, hol lehetne beszállni. 

Tényleg hiányzott Amerikában a tehetséggondozás?

Hatalmas tömegeket másképp kell kezelni. Az itteni tesztverseny tulajdonképpen egy lottózás. Otthon ki kell dolgozni a megoldást, hogy lássák az értékelők. Itt általában csak az eredményt kell bemutatni. Másrészt itt nincs olyan, mint otthon a KöMaL. Az a lap nagyjából kiképzi a diákokat, hogy kell egy megoldást leírni, hogy a kiértékelés során megkapja a legmagasabb pontot. Az sem tesz jót, hogy itt a legnagyobb matematikusok nem kapcsolódnak be a tehetségkutatásba és a tehetséggondozásba. Kivárják azt, hogy ezeket mások irányítsák, és csak amikor már kezükben a doktorátus és mutatják, hogy valóban nagy tehetségek, akkor hajlandók foglalkozni velük. Így a legnagyobb tehetségek közül sokat korán elveszítünk. 

Hogyan sikerült bekapcsolódnia az amerikai tehetségkutatásba, illetve -gondozásba?

Az, hogy nem kellett a legnagyobb matematikusokkal vetélkednem, viszonylag megkönnyítette dolgomat. Az is segített, hogy jó híre van itt a magyar matematikusoknak, és mindenki tudta, hogy magyar vagyok. Ráadásul leszolgáltam pár évet az amerikai nagy országos matematikai versenyek bizottságainak az „előszobájában”, „virtuális várótermében”. Általában onnan nevezik ki az egyes bizottságok tagjait, ha kitűnnek jó feladatok és megoldások javaslatával. Engem az olimpiai bizottságba neveztek ki, ott voltam 12 éven át, de közben bedolgoztam a többi országos versenybe is. Ez volt a tehetségkutatás – ami fontos, de nem elég.

Bizonyos fokig értelmetlenség, ha egy diák elsőéves gimnazistaként bemutatja egy versenyen, hogy mekkora tehetség, de év közben senki nem foglalkozik vele. A második évben megint bemutatja, hogy milyen nagyszerű, és megint csak senki nem foglalkozik vele a következő évben.  A versenyeken túl én arra törekedtem, hogy év közben is foglalkozzunk a tehetséges diákokkal. Ez volt a tehetséggondozás, amiben főleg a KöMaL példáját követtem.

A tehetség kibontakoztatásának jegyében a diákoknak az év során 3-4 vagy 8 fordulóban feladatmegoldásokat kellett beküldeni, amiket pontoztunk, év végén díjaztunk. A lényeg az volt, hogy láthatták, hogy kell feladatokat megoldani és hogyan oldják meg mások. Egyébként alacsonyabb nívójú feladatokat kellett csinálnom ahhoz, hogy legalább akkora számú diák oldja meg a feladatokat, mint otthon. Otthon 600-800 diák küld megoldásokat, itt 20 ezer diáknak kellene, olyan hatalmas az ország. Mégis, örültem, ha 600 diák küldött megoldásokat.

Óriási munka lehetett…

Sokan segítettek, amikor tanszékvezető voltam, de sosem kaptam hozzá annyi pénzt, ami elég lett volna. Besegített végül a kémelhárító intézet is, a National Security Agency. A matematikai csoportjuk vezetője egyszer megszólított egy konferencia során azzal a kérdéssel, hogy tudnának-e segíteni. Ezt a kérdést egyetlenegyszer hallottam az életemben, tőle. Csak hebegtem, ki ő és hogyan tudnának segíteni? Kiderült, hogy pénzben, a kiértékelésekben, végül pedig nekik tudtam átadni az egész programot, amikor nyugdíjba mentem. Amióta pedig az NSA már nem tudja ezt folytatni, egy kisebb intézményt támogat, amelyik most kevesebb fordulóban, de működteti a feladatmegoldó programot. Amerikában sok minden másra van pénz, de a tudományra, a saját tehetségeik kinevelésére nincs. 

Egyszer úgy fogalmazott, Magyarország matematikai nagyhatalom volt…

Magyarország 1894-95-ben annyira előrelátó volt, hogy egy agrárországban, amelynek egyetlen nagyvárosa volt, megindítottak egy olyan folyóiratot, amely a mai napig is megvan, és elindítottak egy olyan országos matematikaversenyt, amely a mai napig pontosan ugyanazon szabályok szerint folyik, mint 1894-ben. Így a legnagyobb tehetségek kiugrottak és egyetemen egyből megfelelő pártfogás alá kerültek. Teller Edétől kezdve Bollobás Béláig mind matematikából tűntek ki először, otthon kapták a legjobb képzést. Nagyon magas színvonalú volt a középiskolai és egyetemi oktatás is.

Mégsem tudtak otthon maradni.

Rengeteg tehetségnek tovább kellett menni. Egyrészt a történelem alakulása miatt. Elvesztettünk háborúkat, békéket, forradalmakat. Voltak hozzám hasonlók, akik jobbnak látták elhagyni az országot, mint börtönbe kerülni. Másrészt a lehetőségek hiánya miatt. Egy-két kivétel van, Lovász László például. Nagy karriert hagyott ott Amerikában, hogy a gyermekei Magyarországon tanulhassanak, mert otthon magasabb színvonalú a képzés. Feleségét, Vesztergombi Katalint is meg kell említeni, aki szintén nagy matematikus. Ha népességhez mérjük az arányt, Magyarország népességéhez képest sokkal több matematikust adott a világnak, mint bármely más ország. A matematikai versenyeken évekig elsők voltunk, aztán felzárkóztak a többiek. Az utolsó 25 évben már az oktatás sincs olyan nívón, mint egykor. Kommunizmus ide vagy oda, a reáltárgyak oktatása terén nem volt semmi hiány. Azóta, hogy állítólag megbukott a kommunizmus – amiben nem teljesen hiszek –, sokkal gyengébb az oktatás.

Munkásságáért két nagy presztízsű matematikai díjat kapott.

Egy kedves barátom alapította a World Federation of National Mathematics Competitions-t, ami minden évben kiad három-négy díjat. Ebből kettő ausztrál matematikusoknak van fenntartva, kettőt pedig szerte a világban élő matematikusoknak osztanak ki. Az utóbbiakból az egyik David Hilbertről lett elnevezve, a másik Erdős Pálról. Nincs semmi kifogásom a németek ellen, de sokkal szívesebben vettem, hogy én egy Erdőst kapok 1996-ban.

Aztán néhány évre rá nyugdíjba mentem és egyre kevesebbet dolgoztam a matematika terén, lassan átálltam a genealógiára. Közben egykori diákjaim, különösen egyikük, aki 43 évesen lett az Amerikai Tudományos Akadémia választott tagja, kezdeményezték, hogy kapjak egy matematikai életműdíjat. Az itteni Bolyaihoz hasonló társulat úgy határozott, hogy én kapjam a Yueh-Gin Gung and Dr. Charles Y. Hu Award of the Mathematical Association of America díjat 2016-ban. Eddig mindössze két magyar származású matematikus kapta meg. Az egyik Pólya György, 1963-ban, a másik Halmos Pál, 2000-ben. Jó társaságba kerültem velük a díj révén. Ismertem is mindkettőjüket. Ilyenfajta munkásságért, mint az enyém, általában nem adnak díjakat. Előbb elleneztem, hogy javasoljanak; de aztán arra gondoltam, ha megkapom ezt a díjat, más matematikusokat is befolyásolhatok, hogy a tehetséggondozás is fontos. Három évtizeden át versenyek, egyéni kapcsolatok, levelezések, folyóiratok révén segítettem a matematikai tehetséggondozást. Szép formája ez a befejezésnek. 

A karrier mellett nagy családot is alapított.

Feleségemmel három fiunk van és egy lányunk, valamint tizenkét unokánk. Egyikük sem folytatta a matematikus vonalat, bár a lányom matematikából szerezte az alapdiplomát, mert ez könnyű volt számára, de aztán újságírással folytatta. A fiúk közül pedig ketten gépészmérnökök lettek. Nagy az összetartás a gyerekek között, most is volt egy összejövetel nemrég Floridában, ahol a középső fiunk lakik.

Hogyan viszonyul a család a magyar örökséghez?

A gyerekek anyanyelve az angol – feleségem, Kay amerikai. Megpróbáltuk a legidősebbet megtanítani magyarul. Nehezen ment, sokat dolgoztam, nem volt rá időm. A két középső gyerek egy-két szót ért magyarul. Feleségem is meg szeretett volna tanulni, vagy ötször-hatszor nekiállt. Amikor nekem kellett volna mellette állni, hogy átsegítsem a nyelvtanulási nehézségeken, sohasem voltam ott, mindig dolgoztam. Nagyjából az én hibám, hogy ő nem tanult meg, amikor kedve, ideje lett volna rá. 

Legkisebb fiunk viszont, akit nagy bátran Dánielnek neveztünk el, magyar lányt vett feleségül. Dániel harmadévesen Kelet-Németországban tanult gépészmérnöki vonalon. Éppen akkor egyesítették a két Németországot, ezért úgy gondolta, ha már odamegy, olyan helyre akar menni, ahol még nem jártak amerikaiak. Úttörő akart lenni, ezért Magdeburgba ment. Ugyanott tanult leendő felesége is. Mit ad Isten, megtalálták egymást. Ági kijött, megszerezte a master diplomáját és a General Electricnél dolgozik. Magyarországra lett beosztva három és fél évre, két kislányuk ott járt óvodába. Dániel volt otthon a gyerekekkel és kitűnően megtanult magyarul. 

A gyerekeink többször voltak velünk Magyarországon, és amire büszke vagyok, többször voltak nélkülünk is. Büszkék magyar eredetükre, sok mindent tudnak az országról, odafigyelnek, mi történik éppen. Persze a mindennapi teendők mellett én is nagy vonalakban tudom csak követni a dolgokat, ők még nagyobb vonalakban. De az unokáknak is továbbadják az érdeklődésüket. Felajánlottuk az unokáknak, hogy amikor már elég nagyok, elvisszük őket egy utazásra, csak nagyszülők és unokák. Ketten is Magyarországra akartak menni közülük. 

És hogyan viszonyul Berzsenyi György a magyar örökségéhez?

Ha vízilabdameccs van, és a magyarok az amerikaiak ellen küzdenek, a magyaroknak szurkolok. De ha az itteni csapatot készítem fel a diákolimpiára, az a cél, hogy a magyart is verje az amerikai csapat. Megmaradtam kétéltűnek, magyarnak és amerikainak. Sok minden ideköt engem, a jövő, a gyerekek, az unokák. Még az is, hogy hova leszek elhantolva. Már nem oda tartozom testileg-lelkileg. 

Emigránsként igyekeztem átmenteni, amit Magyarországon gyümölcsözőnek találtam, de nem lehet mindig csak hozni, vinni is kell. Mindig igyekeztem valamit vinni. Például a tesztversenyeket nagyjából én vezettem be Magyarországon Hódi Endrével. Másrészt hazavittem a matematikai könyvtáramat. Összeköttetéseim révén sok könyvet összeszedtem az egész világról, feladatgyűjteményeket, folyóiratokat is, amelyeket előfizettem. Ezek kerültek a budapesti Berzsenyi Gimnáziumba. Mindig igyekeztem egyensúlyban tartani, hogy legalább annyit adjak, amennyit kaptam. Így vagyok Magyarországgal is, legalábbis a matematika terén.