Tusványos: Magyarország védhatalmi státusának fontosságáról beszélt Tőkés

Védhatalmi státuszt nem lehet várni attól a kormánytól, aki már ellenzékben is megszavazta Románia feltétel nélküli EU csatlakozását.

Meg kell teremteni az életben maradásunk feltételeit. Ez joga és kötelessége minden népnek. Minden lépés, ami ezek ellen a jogok-kötelességek ellen irányul, a Teremtéssel - azaz a Teremtővel - megy szembe. Tehát: a magyarságot - ha pusztítani akarják - védelmezni és megvédeni kell. Ma úgy, mint több ezer éve.

A romániai magyarok önrendelkezésének az olyan politikai kalandorok a legnagyobb akadályai mint Tőkés és Orbán.

Mialatt a nyugati nagyhatalmak a népek jövendő életét tervelik, a keleti kishatalmak egy ezeréves birodalom halálosítéletén dolgoznak maguk között. Magyarország gúlába rakott, de becsületes fegyverei felett az entente győzelmétől mámoros csehek, románok és szerbek, mohón kalapálják össze a roppant vérpadot, melyen meg nem hallgatva, saját megtéveszetett fiai kezétől megkötözve áll a vérző Magyarország, Európa keleti kapujának évezredes védője. Magas-Tátrájának, borongó Kárpátjainak és végtelen pusztáinak minden fájdalmával néz körül a világ messze szemhatárán. A halálverejtékes órákban vajjon száll-e hozzá egy meleg, megértő szó, emelkedik-e egy tiltakozó, baráti kéz? Senki sem szól, senki sem mozdul. Komoran, részvétlenül hallgat az a világ, mely Belgium szenvedő sorsán feljajdult és minden szívedobbanásával a védelmére rohant. Könnytelen a világ szeme, mely Lengyelország boldogtalan végzetét sok emberöltőn át siratta. A baljóslatú csendben csak a vérpad körül peregnek a cseh, román és szerb dobok, hogy a nagy dobpergéstől ne hallja meg senki az elítélt szavát... A vészes hanggyűrűn, ki tudja, áthat-e az én hangom? Ha igen, úgy hallgassanak reá a szabad svéd erdők és boldog tavak fiai és szőke leányai, mert az a hang, magyar milliók fájdalmát viszi ki magával. Az anyák eleven testét — a hazánk földjét akarják széttépni! Az ezeréves Magyarország földjét, mely becsülettel harcolt és becsületben kért békét. Fegyverszünet dacára, hódításra vágyó fegyveres szomszédok törnek ránk és mint szabad prédát, egymás között civódva szaggatnak szét olyanok, akiké ez az ország soha sem volt, olyanok, akiknek rokon néptörzsei elmult korok viharában menedéket és hazát találtak itt, mikor nekik még nem volt országuk, vagy mikor nem jutott nekik tűzhely a saját hazájukban. A magyar faj nem tett különbséget, befogadta őket és megosztotta velük, amije volt: a saját szabadságát, a földjét, kultúráját, törvényeit és jogait. És mint a tulajdon véreit, úgy védte évszázadról évszázadra életével és fegyverével az idegenvérű, idegenajkú jövevényeket. Aki nem tudja, tudja meg, hogy ezért Magyarország ez az ország és nem cseh és nem román és nem szerb. Azért magyar, mert ennek az országnak minden fajú, minden nyelvű fia magyar védők hősi sírján arat. „A vendégszerető és lovagias magyar...” Így nevezte az én népemet sok száz év óta a világ. És nem mondott ellent senki sem. Míg aztán hirtelen, alig néhány év előtt letörött ennek a szállóigének a szárnya. Sötétben törték le tudatos kezek és egyszerre „zsarnok elnyomónak” kiáltottak ki bennünket olyanok, akik ügyesen készültek, hogy megosztozzanak azon, ami ezer év óta a mienk. Azt a szent Miénket védtük az elmult négy és féléves szörnyű világtusában is, úgy védtük, hogy ellenséges láb, jóformán csak lerakott fegyvereink felett lépte át határunkat. Véres irónia! Csak azután, hogy fegyverszünetet kötöttünk... Szomszédaink régi vágyai eldobálták az álarcot. Ma már meg kell értenie Európának, hogy kik és miért bélyegeztek meg minket jó előre „zsarnok elnyomóknak”. Ma már nem tagadhatja többé senki, hogy részvételünk a világháborúban csakis önvédelmi harc volt. Senkiét sem akartuk elvenni, a miénket akarta elvenni mindenki. Katonák voltunk — nem rablók. És önvédelmi harcunkban, mint hős horvát testvéreink, a derék tótok, a hű ruthének, sőt a magyarországi románok és szerbek is javarészt velünk harcoltak közös hazáért. Ha meghalni tudtak velünk, ki hinné el, hogy most egyszerre nem akarnak többé velünk élni!... Pedig reájuk, a meg nem kérdezettekre hivatkoznak most — a csehek, akik erdeivel, bányáival, bortermő Tokajával egész Észak-Magyarországot, — a románok, kik szenével, aranyával, földgázával egész Kelet-Magyarországot, — a szerbek, kik legtermékenyebb földjeinkkel Dél-Magyarországot és egyetlen tengeri kikötőnket, — a szlovének, kik régi virágzó iparával Nyugat-Magyarországot marcangolják ma és követelik majd holnap, annak az Európának a békeasztalánál, melynek hajdani békéjét, kultúráját és virágzását a tatár, mongol és török áradatok elől, vére ömlésével századokon át a magyar védte meg. Bár a románok, tótok és horvát-szerbek az összes lakosságnak csak mintegy 30%-át képezik, e nemzetnek néhány képviselője és a határon túli nyelvrokonaik, tébolyodott telhetetlenségükben az ország területének több mint kétharmadát követelik. És véle 4,000.000 magyart és a magyar kultúra számtalan ősi városát, melyekkel nemcsak jövőnket, de multunkat is el akarják ragadni tőlünk. Azt a magyar multat, mely Európának már az 1000-ik évben egy olyan királyt adott, ki választva nyugat és kelet között, a keresztény nyugat szövétnekét mélyen előre vitte napkelet felé. Ez a szövétnek nem aludt ki többé a mi országunk felett. A XI. században Kálmánnak a „Könyves” királynak kezével Magyarország törölte el először a világon a boszorkányégetés sötét gyalázatát. És II. András kezével Magyarország tette meg 1222-ben az oligarchikus törekvések ellen tiltakozó, alkotmányalkotta Bulla Auerát, melyet a ma élő európai népek történetében csak hét évvel előzött meg az angolok büszkesége: a Magna Carta. És mint ők, a magyar fajú nemzeti királyok, magyar volt Hunyadi János, Európa megmentője, a törökverő belgrádi győző és fia, Corvin Mátyás, a renaissance pápák és fejedelmek királyi testvére. És magyar volt az az Erdély, mely fejedelmeivel 1557 és 1571-ben, Európában először iktatta törvénybe a vallásszabadságot, mely szabadságnak világgyőzelméért később, mint a nagy svéd király, Gusztáv Adolf szövetségese küzdött magyar kardjával Bethlen Gábor. Kereszténység, felvilágosultság, törvényalkotás, hősiesség, kultúra, szabadság... Ezek a szavak elmondják annak a népnek a küzdelmes történetét, mely csak az utolsó félszázadot véve, egy Széchenyit és Kossuthot, egy Petőfit és Arany Jánost, egy Liszt Ferencet, egy Munkácsyt, egy Bólyay Farkast, egy Semmelweist és egy Eötvös Lórándot adott az emberiségnek és melyet ma, nagymúltú nemzeti kultúrájával martalékul akarnak odadobni olyan országoknak, mint például Románia, hol a hat éven felüli népességben 60,8%-a és mint Szerbia, hol ugyancsak a hat éven felüli népességben 79,7%-a az analfabéta. Magyarország lakosságának az 1910-ik évi népszámlálás adatai szerint 54,5%-a magyar anyanyelvű. Ez az arányszám mindenesetre hasonlíthatatlanul kedvezőbb lenne, ha nem a magyar faj élő gátján tört volna meg a török-tatár áramlás, ha több mint 150 éven át nem a magyar anyák fiait hurcolta volna el az ozmán hatalom, rabláncra fűzve, török katonákul. Ez az oka annak, hogy a magyarság a perifériákon nagy többséget csak a kultúra és a gazdasági élet gyüjtőpontjaiban, az utolsó ötven év alatt újra felvirágzott városokban érhetett el. A magyarországi városok lakosságának ugyanis 79%-a magyar anyanyelvű. 90,7%-a beszéli a magyar anyanyelvet. Vegyünk ki találomra néhány önálló törvényhatósági joggal bíró várost a sok közül, melyet ma Románia, Szerbia és Csehország, az entente-hatalmak jóváhagyásával megszállt és magának követel. Pozsony, az ősi, büszke koronázó város... Kassa, a magyar felvidék kultúrközpontja... Kolozsvár, a régi Erdély kincses fővárosa... és a sok megszámlálhatatlan... Ezeknek a ma megszállott városoknak a tényleges elvesztése olyan lenne nekünk, mint Svédországnak, ha koronájából elrabolnák Göteborgját, Malmöjét és Upsaláját. Több és fájóbb nekünk a mi magyar városainknak végzete, mint Strassburg elvesztése volt Franciaországnak, 1871-ben, mert hiszen a mi városainkat nem hódítottuk, nem 160 évig bírtuk, de magunk építettük a magunk földjén és ezer év óta a miénk. Párisban, a Place de la Concorde-on két szobor áll. Strassburg és Lotharingia szobra és a két gyászfátyolos, mindíg friss virággal koszorúzott kőasszony, ott a Szajna partján, negyven éven át lassan szőtte annak a háborúnak az eljöttét, mely 1914-ben meggyújtotta a világot. Gondoljanak erre a két szoborra azok, akik Európa jövő békéjét megteremtik... Jusson eszükbe, hogyha valóra válik az iszonyat és Magyarországot elosztogatják szomszédai között, a megmaradó tenyérnyi, életképtelen hazában száz szoborasszony fogja szőni a jövőt és száz szoborban fog sajgón virrasztani az elrablott országrészek és városok emléke. 1914-nek szülőanyja két szoborasszony volt... Vajjon milyen esztendőt fog szülni egy meggyalázott Magyarország száz kőszobor asszonya?... Mert fegyverek hódítása és békekötések törvényei felett él egy mindenható törvény, amelyet sem cselekvés, sem szó nem bír legyőzni. Él a természet eltörölhetetlen törvénye a világon, amely minálunk a Kárpátok határhegyeiben és Magyarország szívében összefutó folyókkal írta alá az európai világrészre az a megmásíthatatlan és örökkévaló igazságot, hogy Magyarország helyén csakis egy oszthatatlan, egységes ország lehet. Az erőszak hasztalan szaggatná szét a mi országunkat, a részek mindíg újra össze fognak forrni a Kárpátok gránitgyűrűjén belül, mert — egymás nélkül nem életképesek. A búzaföldek rónája, az erdők rengetegje, teljessé teszik egymást és elpusztulnak egymás nélkül. És, ha mindennek dacára szétmarcangolnák a győzők „Európa hősét”, mint Michelet a magyar népet nevezte, úgy hiábavaló bűnt követnének el ellenünk és az emberiség ellen. Mert a letépett, vérző tagok visszakúsznának a csonka törzshöz, a kisszagatott kezek ökölbe szorulnának és egy olyan égő, halálig elszánt magyar irredentizmus lángját gyujtanák fel Európa keletén, mely felett a sóvárgott béke és a népek szövetsége csak álom marad. Az erőszak elveheti és elajándékozhatja a miénket de belenyugodni, amig csak egyetlen magyar is él, nem fogunk soha. Igazságunkkal, jogainkkal, törénetünkkel, kultúránkkal, életünkkel és vérünkkel mondunk majd nemet. Olyan nemet, amely megrázza a földet. Addig pedig míg eljön az óra, tiltakozunk és tiltakozzék nevünkben napról-napra, végig a világon az a déli harangszó, melyet III. Callixtus pápa rendelt el annak a diadalnak a hálaadásául, mellyel a magyarság 1456-ban Belgrádnál megmentette a török pusztítástól az egész keresztény világot. Messze kicsiny falvak, nagy idegen városok, hallgassátok meg, mit mond az ég alatt a déli harangszó. Szavában halljátok meg ezentúl nemcsak a magyarokra való emlékezést, nemcsak a tiltakozását, de a jóslást is... A holt Magyarország sírja felett áthömpölyög az ár. Az élő, erőteljes Magyarország pedig, mint a multban, úgy a jövőben is gátat fog emelni Európa elé minden keletről jövő veszedelem ellen... -Tormay Cécilé- Küzdelmek / Emlékezések - Üzenet egy nemzet vérpadáról