Lehet, hogy egyesek azt mondják, „ezek régi sztorik, kit érdekelnek?”, de a közép-európaiak számára ezek mintha tegnap történtek volna. És amióta a térségünk államai az EU tagjai lettek, úgy gondoljuk, a nyugatiak tartoznak nekünk valamivel. A nyugatiak viszont úgy vélik, nekünk kell hálásnak lennünk, hiszen pénzbeli támogatásokat kapunk, amiket a nyugati adófizetők állnak. Ez az álláspont viszont felbosszantja a keletieket, akik úgy érzik, mintha egy gazdag nagybácsi beszélne így a szegény rokonaikhoz.
Nacionalizmus előtt és után
Oplatka harmadik pontja a nemzet kérdése volt. A legtöbb közép-európai nemzetállam az 1. világháború után született meg, s a nemzeti érzést a legtöbb kommunista hatalom is kihasználta, bár a kommunizmus ütközött a nemzeti tudattal. 1989 után viszont újjáéledtek a nemzetek – azzal a tudattal együtt, hogy a régmúlt legendás és dicsőséges volt, szemben a tökéletlen jelennel, amiért kompenzáció jár. Önkritikus gondolkodás helyett populista leegyszerűsítések és nemzeti fantáziák jellemzik a politikát, miközben súlyos vitákat tud kiváltani egy-egy történelmi figura szoborállítása.
A svájci-magyar történész felidézett a magyar reformkor idejéből egy anekdotát, mely szerint Metternich herceg és Széchenyi István a nemzet kérdéséről vitáztak. „Nemzet, nemzet, mi az? Az állam minden” – csattant fel Metternich. A mai Közép-Európában viszont a fordítottja igaz: az emberek őszinte hazafinak tartják magukat, de nem azonosítják magukat az állammal, sőt, az államot ellenségesnek tartják.
Oplatka szerint a nacionalista érzések közép-európai fellobbanása éppen akkor kezdődött, amikor a Nyugaton lehanyatlóban volt. A nyugati értelmiség a nacionalizmus elhagyását és az európai tudat kialakulását szorgalmazta. Nem értik meg, hogy a szuverenitás és a nemzeti érzés fontos Kelet-Európában. És ez nem sovinizmust jelent, hanem egy kísérletet a kommunizmus alatt szétesett társadalmak összekovácsolására. A sajátos történelmi út miatt nem lehet a keletieken számon kérni az aktuális nyugati politikai korrektséget.