Párizsi Klímax Csúcs

A Föld megmentőiként jól kimaxolták magukat a „világ vezetői” a párizsi csúcson. Olyanokat nyilatkoztak most egy önmagát rég túlélt rendszer képviselői, hogy kezükben „az emberiség jövője”, „a bolygó sorsa”, „unokáink élete” és most aztán végre nagyon komolyan fogják venni mindazt, amit eddig sosem sikerült nekik.

Pedig ők voltak azok, akik a korábbi Rio + 20 ENSZ csúcson is ékesen bizonyították a világ jelenlegi döntéshozási mechanizmusainak, nemzetközi intézményrendszerének tökéletes impotenciáját éppúgy mint a vezető gazdasági hatalmak képviselőinek képtelenségét arra, hogy egyáltalán hozzákezdjenek az egyre nyilvánvalóbb globális ökológiai válság kezeléséhez. Ehelyett megint a legerősebb lobbiérdekek érvényesültek, mivel a rendkívül költséges klímatárgyalásokat döntő részben az üvegházhatású gázok kibocsátásában élen járó hatalmas cégek szponzorálták... (forrás).

Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a tárgyalások középpontjában az állt, hogyan tudják a vezető ipari hatalmak „kiszervezni” a széndioxid kvótákkal saját szennyezésüket a harmadik világra átterhelve (ami a globális ökológiai gyarmatosítás eddig is mélyen igazságtalan rendszerét erősíti meg!). A másik fő tétje az volt a megállapodásnak, hogy milyen hitelekkel és technológiai „transzferrel” tudnák a fejlett országok piacvezető cégei „hozzásegíteni” a fejlődő országokat egy alapvető technológiai váltáshoz, környezetbarátabbnak mondott technológiákra való átálláshoz. Ami ugyebár hatalmas biznisz. A franciák például különösen érdekeltek a nukleáris technológia exportjában a fosszilis energia kiváltására. A németek piacvezetők bizonyos megújuló technológiákban és a többi ipari nagyhatalomnak is nyilvánvaló stratégiai érdekei fűződnek ehhez a megállapodáshoz, melynek ők a nyertesei és gazdaságilag megint a volt gyarmatok a fő vesztesek. Eközben a hivatalos kommunikáció pont fordítva állítja be, mintha a legfejlettebbek hoznának „áldozatokat” a többi, elmaradottabb ország javára, azok „felzárkóztatására”... Pont az ellenkezője történik majd megint. Nehogy már maguktól kezdjenek fejlődni a gyorsan iparosodó országok, mert a végén még behoznák lemaradásukat... Ennél sokkal tutibb, ha a legfejlettebbek úgymond „segítenek” nekik, vagyis fenntartják saját technológiai előnyüket és a többiek kiszolgáltatottságát.

Jobb marketing kellett a globalizációnak: az ipari lobbik képviselői mentik meg a világot

Kommunikációs szempontból persze valóban új korszak hajnala a párizsi klímacsúcs, de leginkább csak kommunikációs szempontból. Mert a fejlett országok új környezettechnológiájának politikai és gazdasági piacszerzésén túl hiába keresnénk a megállapodásban olyan nyilvánvalóan szükséges konkrétumokat, hogy mikor állítják le teljesen a globális erdőirtást, konrkétan mikor állítják le az olaj- és gázkitermelés növelésére vonatkozó gigaberuházásokat és mikorra számolnák fel teljesen a szénhidrogén alapú gazdasági rendszert, mert az utóbbit csak a nagyon távoli és homályos jövőben helyezték kilátásba. Ahhoz képest, hogy még az azonnali teljes leállás után is nagyon lassú lenne a bioszféra regenerálódása, azonnali kézzelfogható lépéseket egyáltalán nem jelentettek be Párizsban, csak nagyon nehezen átlátható és a távoli jövőbe kitolódó fokozatos növekedés-csökkentésről szól a megállapodás és még ennek döntő része is csupán szándéknyilatkozat, valódi kötelezettségek és hatékony szankciók nélkül.

Olyan az egész, mint amikor megcsalják az embert és a hűtlen fél megígéri, hogy ilyen „egyre ritkábban fordul majd elő” és a jövőben tényleg szeretne hű lenni. Majd egyszer... Pont ennyire hitelesek a mostani klímacsúcs ünnepélyes nyilatkozatai azok részéről, akik eddig sem épp a közérdekhez való hűségükkel tűntek ki, hanem sokkal inkább ipari lobbiérdekeket képviseltek, mint saját választóik érdekeit. Nemcsak a politikusok szolgálják ki az ipari lobbiérdekeket, hanem a Greenpeace épp most hozta nyilvánosságra milyen könnyen tudtak megvásárolni közismert klímakutató „tudósokat” is, hogy ipari lobbiérdekeknek rendeljék alá kutatási „eredményeiket” és a levelezésben az érintett „tudósok” maguktól fejtették ki, hogy ez máskor is pont így szokott történni... 

Profi prostituáltak tettek tehát most hűségesküt, és sokan még el is hinnék világszerte, mert már annyira szeretne a közvélemény többsége valamit (bármit!) hallani és látni, ami végre hihetőnek tűnik és amibe bele lehet kapaszkodni, hogy lám mégis van megoldás. Vagy lesz. Hogy mégse halálbiztos a globális apokalipszis, ami egyre biztosabbnak tűnt az utóbbi időben.

Tehát leginkább a klíma- és környezettudatosság hivatalos kommunikációja változott most, nem a tettek, a valós folyamatok. Már nagyon felerősödtek és egyre teret nyertek a rendszerkritikus hangok ökopolitikai témákban, ezért mostanra nyilván brutális lobbiérdekek fűződtek ahhoz, hogy a világ országainak közvéleményében ne érje el a kritikus tömeget azok száma, akik gyökeres változást akarnak és fel is lépnek ezért. Még a végén szétestek volna a látszatdemokráciára bazírozott lobbirendszerek.

E tekintetben ugyanazt a forgatókönyvet láttuk a klímacsúcson, mint korábban a Charlie Hebdo merénylet után Párizsban: a világ vezetői demonstrálták egymás iránti szolidaritásukat és a drámai helyzet egyetlen lehetséges megoldóiként, életünk és világunk, egész civilizációnk megmentőiként jelenhettek meg; így még azoknak a polgárok jelentős részének is újra elnyerhették az érzelmi támogatását, aki korábban csak tehetségtelen, valódi vezetésre szervileg képtelen és menthetetlenül korrupt bábokat látott ugyanazokban a politikai vezetőkben. A recept tehát bevált és most a klímakrízis kapcsán is ugyanazt a globális erődemonstrációt és nagy nyilvános katarzist láthattuk megismétlődni mint a terrorháború kapcsán. Ráadásul nagyjából ugyanazok az érdekcsoportok állhatnak mindkettő mögött, hiszen a közel-keleti háborúk is olajérdekek mentén folynak... Hoppácska. Akkor talán mégsem olyan nagy humanisták ők, mint amilyennek mutatják most magukat. Egyik kezük bombákat szór Szíriára és Irakra, míg másik kezükkel Párizsban megmentik az emberiséget és a Földet. Igazi hősök, nem? Vagy inkább profi strómanok.

A kamu katarzis alternatívája és a valódi megoldás feladata még előttünk van

Kellett tehát egy nagy nyilvános katarzis, hogy a világ vezetői (akiket az ipari lobbik tartanak a markukban) mégiscsak mennyire kézben tudják tartani a fejlődést. Ezáltal nem utolsósorban saját politikusi hitelességüket is demonstrálni tudták. Bár ezzel kapcsolatban érdemes leszögeznünk és jól megjegyeznünk a közjogi tényt: a nyilatkozó államfők nem a világ szuverén vezetői, nem királyok vagy császárok, hanem kötött mandátumra választott képviselők, akik viszonylag rövid időre és csak „kölcsönbe” kapták polgáraik szuverenitásának képviseletét. Ezért fizetik őket az adófizetők pénzéből, amíg le nem jár a mandátumuk. A világ vezetői a demokráciákban maguk a polgárok, a világ polgárai, tehát valójában a mi kezükben van mindaz, amiről most a politikusok nyilatkozgattak: az emberiség jövője stb.

Aligha véletlen, hogy „az őshonos népek jogait kivették a hivatalos szerződés-szövegből, pedig nekik elképesztően fontos szerepük van abban, hogy a még ki nem bányászott fosszilis energiahordozók a földben maradjanak”. 

Bár aligha volt szándékukban, de egyvalamit valóban sikerült kinyilvánítaniuk a világ megvezetőinek, ami döntő változást jelent már a nyilatkozatok szintjén is: hogy az ipari forradalom óta korlátlan növekedésre épített kapitalista gazdasági modellnek vége. Szó sem lehet már korlátlan növekedésről. Ezt persze véletlenül se mondták ki ebben a formában, de a párizsi nyilatkozatokból elég egyértelműen következik.

Mégis mire jó akkor ez az egész?

A párizsi csúcs valódi jelentőségét egészen másban találhatjuk meg: nem a politikai vezetők hangzatos és megtévesztő nyilatkozataiban, hanem a civil szervezetek alternatív klímacsúcsán is megmutatkozó globális civil szolidaritás erősödésében. A megoldás tehát a mi kezünkben van, nem a Párizsban pávázó politikai vezetők kezében; és pontosan azzal kezdődhet, hogy szépen átvesszük tőlük állampolgárként azt a legitimitást és hatalmat, amely sohasem volt, sohasem lehetett volna az övék. Vissza kell adni az őshonos népek jogait saját földjeik felett, illetve érvényt kell szerezni papíron sokszor máig meglevő jogaiknak, amelyeket az olaj- és gázlobbik semmibe vesznek.

Ha egészen konkrétan vonunk energiamérleget a párizsi Cop21 csúcsról, akkor határozottan negatív, mert emberek tízezrei utaztak Párizsba, zömmel repülővel, amivel önmagában nem kevés széndioxidot termelt a klímacsúcs, nem beszélve az elit fogyasztás pazarlásáról és gigantikus öko-lábnyomáról... Szóval egészen máshogy, másoknak és máshol kell keresni a megoldást. Mindenkinek ott, ahol él, a helyi közösségek érdekérvényesítése révén. Bármilyen érdemi elmozdulás a demokratizálódás és a fenntarthatóság felé ezzel kezdődik.

Az önmagában rendkívül káros illúzió, sőt: hazugság, hogy a világ vezetői tudnának változtatni annak a bolygófogyasztásnak a káros következményein, illetve egész működésmódján, globális rendszerén, melynek valamennyien részei és felelősei vagyunk. Ebben a pillanatban is valamennyien fogyasztunk energiát, többnyire iparilag termelt élelmiszert emésztünk, globálisan tömeggyártott ruhákat viselünk és egy képernyőn olvassuk ezt a szöveget, ami szintén nem kézműves eszközökkel került elénk. Amíg másoktól várjuk a megoldást, addig nem lesz, csak akkor, ha kikapcsoljuk a virtuális kamugépezetet, szembenézünk valós helyzetünkkel és a helyi közösségekkel képesek leszünk változtatni rajta. Legkevésbé „a világ vezetői” tudnak ebben segíteni, mert tőlük kell átvennünk a kezdeményező szerepét ahhoz, hogy valódi váltás legyen.

Ezt a célt szolgálná például az a World Right Referendum (világjogi refenrendum) is, mely magyar civilek kezdeményezésére indulna áprilisban a Föld napján, hogy a világot alkotó minden élőlény és ökoszisztéma alapvető jogainak elismerésével megtegyük végre azt az első valódi lépést, amihez képest a mostani párizsi nyilatkozatok hamar öncélú fontoskodásnak bizonyulnának.

*

Linkográfia:

Guardian;

Counterpunch;

Index.