Az objektív tekintet tündöklése és bukása

„Az alkotók a gazdasági és politikai mezőtől való távolságtartásának fokozataiból, közönségük osztályhelyzetéből, kiadójuk presztízséből és a művészeti hagyományhoz való viszonyukból tevődik össze a mezőn belül felvett pozíciójuk. Bourdieu a modern művészetben két szélső pólust jelöl ki, az autonóm és a heteronóm termelési módot. Eszerint az alkotók legalább két különöző piacra termelnek, a keresleteknek megfelelően különböző kódokat használnak, s különböző javadalmazásban is részesülnek. (Ettől még versengenek egymással is, de, evidens módon, a közvetlen vetélytársak azok, akikkel közönségükön osztoznak.) A kereskedelmi siker fordítottan arányos a művészi értékkel. Az autonóm művésznek új technikákat kell kikísérleteznie a konformitás, a common sense-szerű igazságok kiszűrése érdekében – a kommerciális siker sérti önállóságát, tompítja felforgatóerejét: a (kis)polgári igényeknek/ideológiának való alárendelődést jelzi. Ha a művészeti mező legfőbb erénye, hogy olyan igazságokat tud létrehozni, amire más mező nem képes, akkor az egyes alkotók objektív hangját diszkreditálja a sémák, közhelyek, bevett eljárások jelenléte. Hogyan viszonyulhatna eltartással, iróniával, paródiával vagy gyilkos gúnnyal a művész azokhoz az ideológiákhoz, narratívákhoz, igazságokhoz, amiket maga is (ki)használ. Ezért azok a művészek, akik a gazdasági vagy politikai dominánsokat szolgálják ki, ugyan sikeresebben váltják át kulturális tőkéjüket anyagi vagy hatalmi előnyökre, de elesnek a morális és esztétikai legitimációt biztosító aura megszerzésétől. Minél bonyolultabban kódolt egy-egy műalkotás, annál kevésbé fog rajta bármely másik igazságtermelő mező ideológiája, de annál nagyobb a veszély, hogy kizárólag a művészeti mezőn belül lesz dekódolható: a legelismertebb alkotók olyan messzire mennek ebben, hogy szinte csak az íróknak és a beavatottaknak írnak.

A tőkés termelés uralta osztálytársadalmakban »maga a dolgok állása« nem hozzáférhető; maga a valóság nem megélhető, nem kimondható, nem felfejthető. »Minden, amit az ember valaha közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott«, írta Guy Debord 1967-ben. Ez alól nem vonhatja ki magát a művészeti mező sem. Az objektív, kizárólag a művészeti mezőre támaszkodó műalkotás, mely az univerzalitás igézetében, az igazság kimondásának vágyával készül, saját ideológiájának, az ideológiamentességnek a rabja. Ettől még nem válik rosszhiszeművé. De tisztában kell lennie azzal, hogy a maximum, amit végrehajthat, egy olyan műalkotás-fétis létrehozása, amely – hiába, hogy reprezentáció (a debordi értelemben) – el képes hitetni magáról, hogy univerzális. Jelentősége abban mérettetik meg, hogy képes-e fétissé válni, azaz eltörölni származásának a nyomait. A reprezentációkba rejtett ideológia-dömping korában egy ilyen jóindulatú fétist nem szabad lebecsülni. Műalkotások osztályokon átívelően hathatnak a közösség mentális állapotára és etikai választásaira: új problémákat fogalmazhatnak meg, elképzelhetővé tehetnek az adotton túl egy másmilyen életet, másmilyen rendet, stb. Ennyiben az alkotók a polgári társadalmak féltett gyermekei; szuverenitásuk biztosítja, hogy létrehozható a fennálló hatalmi érdekektől mentes igazság (legyen bár fétis). Ami minden tényleges társadalmi változás előfeltétele.

Nem biztos, hogy átélhető még a harmadik rend nemes ideológiája – ahogy Debord fogalmaz: »az egyetemesség absztrakt akarása és illúziója«. Azok a művészek, akik a többi mező dominánsait szolgálják ki, ugyan sikeresebben váltják át kulturális tőkéjüket anyagi vagy hatalmi előnyökre, de elesnek a tiszta tekintet privilégiumától. Ha a művészek tömege választja ezt, a mező elveszti az univerzalitás esélyét, azaz hogy osztályokon átívelően hasson a közösség mentális állapotára és etikai választásaira, hogy új problémákat fogalmazhasson meg, elképzelhetővé tegyen az adotton túl egy másmilyen életet, másmilyen rendet, stb. A művészeti mező igazságtermelő képességétől megfosztott társadalom jóval kiszolgáltatottabb a gazdasági dominánsoknak.

Akkor majd ők csinálják az igazságokat.”