Román-magyar történészcsoport kutatja majd a fekete márciust?

ráadás Mikor aznap reggel hazaérkeztem, anyám azonnal rám parancsolt, hogy öltözködjek át. Engedelmeskedtem a felszólításnak és közben azt kellett látnom, miként sötétül el anyám arca, majd összecsapja kezét, és ekként kiált fel: Te Jó Ég, mit csináltak ezek veled! Ekkor én is „szétnéztem” magamon és azt kellett látnom, hogy egy négyzetcentiméternyi olyan üres terület sincs rajtam, amely ne lenne befutva kék és lila foltokkal. Hiába is győzködtem anyámat, nem hitte el, hogy a tulajdonképpeni harcokban egyáltalán nem vettem részt. Attól a pillanattól kezdve nagyot változott velem a világ, az érzelmeit kimutatni soha nem hajlandó kemény, konok székelyasszony annyira elhalmozott szeretetével, hogy azt egyszerűen nem lehet leírni. Most utólag úgy érzem, Te, aki már fenn vagy a Mennyekben, bármennyire is rosszul esne Neked, azt kell mondanom, hogy, de anya tényleg, ezt azért nem kellett volna. Képzeld, még most sincs vége, nem akar vége lenni és nekünk, viszont továbbra erősnek kell lennünk, annak látszanunk, mert mi csak így győzhetünk ördög ellenébe. Úgy jártam én is irományommal, mint Hitler annak idején az ő „Mein Kamph”-jával. Az illető kötet is annak idején elkerült rendkívül sok háztartásba, de azt nagyobbrészt soha le nem vették a könyvespolcról. Az én esetemben itt van a világháló, meg hozzá Kovács Csaba rendszertulajdonos jóindulata, tehát minden feltétele megvolt annak, hogy szabadon elmondhassam véleményem. Köszönet érte, hogy elmondhattam a magamét az első vonalasok szemszögéből. Bár, tudom írásomat akár többféleképpen is meg lehet ítélni. És ebben, más értelemben vett igazságban, az is benne van, hogy magam szedem össze jómagam és indítok önmagam teljes letámadással átfogó erejű rohamot, majd pedig annak utána nemes egyszerűséggel mind bekerítem a ránk törő ellent, hogy majd annak utána szépen semlegesítsem őket. Így ér véget ámokfutásom, köszönöm, ha volt értelme fáradozásomnak.

S ha már még mindig én... 1990. március 21-én, úgy reggeli kilenc óra tájban a téren aztán megjelent a Népújság egyik riporternője (máig sem tudom, hogy ki volt az illető hölgy), ki arról érdeklődvén közöttünk, hogy kik, mit tudnák visszaidézni, mégpedig minél precízebben az előző napon történtekről. Végül eljutott hozzánk, majd szóba elegyedve velünk, hatod magammal együtt meginvitált a lapnak a volt Hangya épületben lévő szerkesztőségébe. Az épület lépcsőin komótosan felfelé kaptatván, két velünk szembejövő Cuvintul Liber-es, vátrás újságíróval találkoztunk, az illető újságírónőnk meglepetésünkre keresetlen szavakkal- a hátuk mögött- meg szépen kiosztotta nekünk a Balkánt. Ekkor arra gondolva, hogy a megfelelő emberhez kerültünk, szívesen tettünk eleget az újságírói felkérésnek, és bizalmasan mindent kipakoltunk, egymás után törtek fel belőlünk az előző nap szörnyűséges eseményei. Elmondtunk mindent, amiről csak akkoriban tudhattunk. Aztán a végén mégsem jelent meg egy sor sem az általunk elmondottakból. Makki János, a lap akkori főszerkesztője, a bölcsek kövének korunkbeli birtokosa, úgy döntött, hogy ő jobban tudja azt, hogy miről kell, tudjon ama hétköznapi kisembernek, és miről nem. Más. 1997. május 27.-én Göncz Árpád magyar államelnök Marosvásárhelyen találkozott román kollegájával, Emil Constantinescuval. E találkozó alkalmával történt, hogy a román államfő a jelenlévők előtt nyomatékosan kijelentette, hogy a 1990. évi marosvásárhelyi márciusi pogrom-események, bizony aprólékosan ki voltak tervelve, és csak a vásárhelyiek józanságán múlott, hogy nem előztük meg déli szomszédjainkat. Szerinte csak nagyon kevésen múlott, hogy az etnikai alapokra átterelt, tudatosan kirobbantott nyílt konfliktus, nem csapott át nálunk is a háborúba, ahogyan történt az, az ugyancsak mesterségesen kreált délszláv konfliktus esetében. A volt román államelnök az évente megtartott Tusványosi rendezvények állandó vendégeként, azóta többször is felemlegette a vásárhelyiek nagyszerű viselkedését, és közben mindannyiszor felhívta a figyelmünk, a szekuritáté volt struktúráinak mindmáig tartó, gátlástalan romboló, destruktív tevékenységére. És ha már így tesszük fel a kérdést, mi van akkor, ha többségi, regátból ide teleportált magszállók, soha nem mondtak le Marosvásárhely teljes elrománosításáról? Mi van akkor, ha egy egész regiment illető ügyködik azon, hogy a vásárhelyi magyarokat minél jobban ellehetetlenítsék, ezáltal városuk elhagyására kényszerítsék őket. Ezt akarják, de közben az idő nagyon is ellenük dolgozik, ugyanis, amióta megnyíltak a határok, az erdélyi románok több millió szám hagyták el átmeneti, rájuk kirótt kényszer élőhelyüket. Nincsenek gyökereik, se természetes, sem pedig kulturális szempontból nincsenek itthon nálunk, ezért bármennyire is erőltetik, biztatják, kecsegtetik őket, pénzzel, lakással, egyebekkel, ők mégis tovább mennek. Persze, nálunk még mindig ők viszik a prímet, jelenleg a hivatalainkban bástyázták körbe maguk, de mindhiába erőlködnek, mert egyre mind kevesebben lesznek. Nem tudnak ellenállni a nyugat csodálatos fényeinek, a könnyű pénzszerzési lehetőségeknek, és főként az ott élhető kényelmesebb életnek. Már szinte feléltek és leromboltak mindent maguk körül, így hát menniük kell. Ezt ők nálunk is jobban tudják, de alantas ösztöneik nem hagyják nyugodni őket, ezért a végvergődésük elhúzódó keserves időszakában, még sok egyéb aljas megnyilvánulásra számíthatunk részükről. És képzeljük el, mi van akkor, ha esetleg kiderülne az, hogy már most sokkal többen lakjuk mi magyarok a várost, vagy ha arra is fény derülne, hogy az elmúlt húsz évben a soron következő választások során, a vásárhelyi magyarság minden egyes alkalommal, derekasan megállta a helyét, mert ezeken, a megmérettetéseken mindannyiszor az ő jelöltjei jöttek ki győztesnek. Mi van akkor, ha kiderül, hogy a jelenlegi marosvásárhelyi román polgármester mindannyiszor csupán válogatott választási csalásokkal: körbeszavazással, egyéb konspirációk révén nyerte el a polgármesteri széket? Bizony nagy teher nyomhatja azon Soros pénzekből működő civil szervezetek vezetőinek a lelkét, kik immár húsz éve falaznak, ennek a háttérből manipuláló polgármester gyártó bűnszervezetnek. Nagy a felelőssége annak a magyarsajtónak is, aki előtt mindezt véghez lehetett vinni. Nagydolog ám az igazság, amely tényező létfontosságú éltető lételeme a magyarságunknak. Különös jószág ő. Ő lenne az a mi titkos erőnk, aki a pártunkat fogja, és ha őszintén mindig, de mindig mellé állunk, előbb-utóbb mindenre fény derül. Igazság nélkül mi nem tudunk élni. Örök fénylő Földi ragyogás, mint a magyarságunk követendő csillagútjának egyetlen lehetséges módja. Jobbárra, ahogyan azt Rózsa Flores Eduardó nemrégiben közülünk eltávozott csupa tűz örök forradalmár életútja is példázza nekünk, az egész életünk az igazság keresésével telik el. Amint engedünk az igazságunkból, úgy verjük magunk önként láncra. És nemcsak mi magunk kerülünk önként béklyóba, nélküle, a mi igazságunk nélkül, a körülöttünk, velünk közösen élő nemzetek is rabságban sínylődhetnének az idők végtelenségéig. Szent dolog ám a magyar igazság, ha van igazunk a többi népeknek is lesz, és ezt az alapigazságot körülöttünk élő népek, talán még nálunk is jobban tudják. Az igazsághoz, annak győzedelmeskedéséhez, viszont szükségünk van a művelődési értékeink mind jobb érvényesítésére. Gondosan ápolt, meglévő és születendő művelődési értékeink nélkül, nincs jövő, nélkülük a remény is meghal, s a valódi feltámadás örökre elmarad. Mert magyarként feltámadni, annyit jelent, mint mindig az alkotásnak élni, szabadon alkotni, az igazságnak élni. Mert ahol a magyar nem hagyja veszni a saját igazságát és a másokét sem, ott mindig új világ születik, egy új, más igazabb világ vár ránk, ha fogunk tudni élni lehetőségeinkkel.

3648 1 A márciusi események voltaképpen már jóval a Vásárhelyen és Szatmárnémetiben bekövetkezett márciusi pogromkísérletek előtt elkezdődtek, három kiemelhető fontosságú történés is megelőzte a tulajdonképpeni vérengzéseket. Az első fontos mozzanat valahol 1989. december 17-e keresendő, amikor a budapesti Kossuth Rádió, a temesvári hírek szavakban való ismertetése helyett, egy három perces felvételt közvetített Temesvár egyik forróbb pontjáról, az azokban az órákban eldördülő gyilkos géppuska-sorozatokról. Ez a megrázó hangfelvétel volt sokunk számára az első ébresztő jel. Eladdig magunk között „bölcsen” mind azt mondogattuk, mikor Tőkés László református tiszteletes személye került szóba, hogy: ugyan, mit akarhat ez a kis papocska, miért mind hangoskodik, miért nem áll be ő is a sorba, hiszen minden hiába, egy ember úgy sem tudja megváltoztatni a világ menetét. És lett változás, és ennek a változásnak géppuska-kelepelés közepette, nagy véráldozatok árán kellett életre kelnie. Az ébredezésünk második momentuma akkor következett be, amikor ugyanaz év december huszonegyedikén mi is összegyűltünk Marosvásárhely főterén. Azt a forrongó, zsibongó, lángoló, valóban lüktető, önkéntelenül sodródó, addig soha nem tapasztalt elseprő erejű, hullámzó kedélyű, hol tajtékzó, hol pedig víztükör szelíd, de mégis oly makacs és kitartó, eszményien tüzes, izzó emberi orkántömeget, amely egy isteni szikrától magától lángba borult. És micsoda egy tűz volt az, mi voltunk maga a tűz, ezt nem lehet elfelejteni soha. Egy álom életre kelt. Akkor éreztük először, hogy mit jelent élni, szabadnak lenni. Micsoda erő duzzadt volt bennünk. Nem féltünk többé már senkitől és semmitől, és mily különös, magunktól is tudtuk, hogy mi a teendőnk, tudatosan építettük ki az utat, egészítettük ki a magunk tetteivel, a Temesvári eseményekkel elindult, súlyos emberi áldozatokat követelő új Magyar Keresztutunk. A tüntetés alatt, habár jó részt többségében mind a magyarok voltunk jelen ezen a felvonuláson, mindvégig csak románul skandáltunk, hogy ily módon is bátorítsuk többségi feleink. Így meneteltünk végig, míg kétszáz méterre nem értünk, a jelenlegi városháza melletti ortodox templomnál felállított, sortűzre készülő hóhérlegények sorfalához. Egyszerű kiskatonák, illetve éltesebb kinézetű, a rendőri mundérban szánalmas képet mutató, elhízott idősebb rendőrök és más fegyvernemek a szerelésből hasonlóképpen kihízott képviselői készültek eltökélten gyilkolni. Láttukra, ekkor, mintha mindnyájan egyszerre összebeszéltünk volna, egyszerre zendítettünk rá, a „Most vagy soha” és a „Huj, huj, hajrá”, jól ismert biztató szavakra. Egyszerűen szólva: ijesztően félelmetesek lehettünk! Amint közvetlenül a tüzelni készülő katonafélék vonalához értünk, jó érzés volt, meglátni, tapasztalni, kivezényelt pribékek arcára kiülő rettenetes félelmet. Aztán jött a harmadik rendkívüli pillanat, a nagy ébredésé, amikor február 10-én bekövetkezett a világ egyik legszebb, legigazibb, szívből jövő, őszinte béketüntetése. Amikor is a vásárhelyi és annak környékén élő magyarság képviselői szinte egy emberként jöttek el Sütő András bátyámék felhívására, hogy részt vegyenek a mi mesés kicsengésű, varázslatos könyves-gyertyás menetünkön. És azt úgy kell elképzelni, hogy mikor a menet eleje már elért a városi Sportcsarnokhoz, vonulásunk végpontjához, a menet másik fele még mindig a valahol a Gecse utcai Kistemplom körül vesztegelt. Akkoriban mi, az erdélyi magyarság már valósággal szárnyaltunk: egyszerűen nem fértünk bele a bőrünkbe, attól a gondolattól, hogy mily óriások tudunk lenni, ha azt mi is úgy akarjuk. Valószínűleg végül ezek a történések tették be végleg az ajtót, az örök megszállásra berendezkedett többségiek körében. Az egyre szabadabban megnyilvánuló magyarságunk kibontakozását, minél hamarabb le kellett törni, ennek érdekében mindent elkövettek. Mindenféle aljas primitív praktikákat bevetettek céljuk eléréséért. A szekus illetékesek, akiket akkoriban egy Virgil Magureanu (alias Asztalos Imre) nevű egyén irányított, először név nélkül, majd annak utána névvel is kinevezve, a román helyi és központi írott és elektronikus sajtót használták fel ellenünk. Munkájuk nagyon eredményes lett: mi akkoriban még nem is sejtettük, hogy a két együtt élő nemzet között, mekkora műveltségbeli különbségek tátongnak. Több mint félelmetes: mint hegycsúcs és szakadék mélye között, akkora a távolság közöttünk. Ha tudtuk volna, hogy így van, talán jobban figyeltünk volna. De mi mit sem sejtettünk ebből, sőt, szinte naponta könyves üzleteinkben álltunk sorba, egy-egy újabb könyvszállítmány érkezésekor. És ez a helyzet mennyire felháborító tett lehetett azok számra, kik soha nem értették meg, mire is jó a művelődés. Szóval, a mi újonnan ébredt nemzetépítkezési szándékunk, hirtelen szembekerült egy szánalmas szubkultúra képviselőinek vele született rombolási ösztönével. Mert mi más lehet egy semmi szubkultúrának központi lényege, mint az, hogy örökké mindent lerombolni, minden lehetséges módon semmivé tenni mindent, amit mások kínkeserves munkával felépítettek, megalkottak. Ez a létezésük lényege, s hogy érdemtelenül szerzett fölényüket megtarthassák, mindenre képesek. Uralkodásuk örök rabságot jelent, és ez a tényállás érvényes nemcsak a megszállt nemzetek számára. Lassan a megszállók is rájönnek majd arra, hogy nincs értelme egy magasabb szintű kultúra ellen harcolni, hiszen az az örök megújulást jelentheti a számukra az egyedül lehetséges valós nemzeti kibontakozás lehetőségét! Ezért lassan ők is szívükbe zárják kultúránkat. És ez a folyamat, tisztelettel jelentem, igenis megkezdődött. Minden szépen alakul vissza a maga megfelelő rendje és módja szerint, csak még túl kell jutnunk azon a dilemmán, át kell, bukjunk azon a tudathasadásos állapoton, mikor feleink végre belátják, hogy a jogtalanul megszerzett előnyök soha nem lesznek elégségesek egy igazabb, emberibb élet megvalósításához. És ugyanakkor mi magunk is el kell jussunk arra, hogy mi sem vagyunk akármilyen népek. A magyar kultúra művelése, életünk kiteljesítését jelenti, míg a körülöttünk élő népek alig létező hasonló értékei, amelyek hasonlóképpen a magyar kultúrával kölcsönhatásba kerülve jöttek létre, – ezért azok csak amolyan halovány másolatokra sikerültek, mi miatt, oly hiányosak, annyira sekélyesek, hogy velük, általuk nem lehet nemzetet és jövőt építeni- a többi nép művelődési értékei, csak kiegészítő elemei lehetnek a Kárpát-medencei közös kultúránknak. És ez így van rendjén. Tehát 1990. márciusába az illetékesek a hétköznapi életünk zajlásait mifelénk tudatosan táplált indulatok formájában igyekeztek befolyásolni. Az első legnagyobb pofont mégis Antall József miniszterelnöktől kellett elszenvednünk, aki akkoriban kabinetje képviselőinek határozottan kijelentette: „Aki Trianon ügyét a szájára akarja venni, az nyújtsa be azonnal a lemondását!”.

Az én fekete márciusom! Aznap munkahelyemrol egyenest a Fotérre siettem. A központban az arra járókat különös látvány fogadta: a Városháza elott harminc-negyven fobol álló izgága társaság verodött össze, akiket többségükben – koruk, külsejük és beszédük után ítélve – az orvosi egyetemrol rendelhettek oda máig meg nem nevezett sötét erok. A térre érkezo magyarokat gondolkodóba ejtette az ellenünk alkalmazott, minden emberi mértéket túllépo, megmagyarázhatatlanul durva hangnem, a magából teljesen kivetkozött, magyarellenes jelszavakat skandáló, agresszíven fellépo társaság magabiztos viselkedése. Az elso pillanatokban egyszeruen nem voltunk képesek hideg fejjel, teljes egészében felfogni a történtek igazi értelmét. Az esze ment nyílt brutalitás, amelyet a térre odacsodített csürhe minden elozmény nélkül egyszeriben a nyakunkba zúdított, eloször szinte mindnyájunkat teljesen letaglózott, és jó ideig álltunk ott magunkba roskadva, kiüresedve, és a váratlanul ránk töro kábulatból csak nehezen ocsúdtunk. A felsobbrenduségi érzületekben tobzódó uraságok kezdetben csak enyhébb jelszavakat harsogtak, majd mikor látták, hogy minden következmény nélkül mindenféle mocskot ránk lehet hányni, még jobban felbátorodtak. Egymást biztatgatva mind jobban bepörögtek. És amint telt az ido, úgy kezdett rosszabbodni a helyzet, míg végül az idoben meg nem fékezett idegbaj átcsapott a feltartóztathatatlan nyers eroszakba. A kezdet kezdetén, mikor még aránylag békésen mondogatták a magukét, és még semmi jel nem mutatott arra, hogy pár óra múltán milyen irányt vehetnek majd az események, jó néhányan közelebb merészkedtünk és bevegyültünk tarka társaságukba. A mi magyarjaink a Városházával szemben lévo gyógyszertár eloterében húzódtak meg, illetve a Városháza elotti tér két oldalán lecövekelve követték tisztes távolból a fejleményeket. Az elején a sebtében összeverodött mieink is lehettek vagy negyvenen. Közben fent, a Városháza balkonján idonként egymást váltogatták hangjukból ítélve eléggé felajzott állapotban lévo, bennünk másnapos alakok benyomását kelto, elszánt képu szóvivoféle akárkik. Bizonyos idoközönként rendszertelen összevisszaságban kirohangáltak a balkonra. Ahol több mint valószínu, hogy a nagy feszültség hatására is, zagyva félmondatokat préseltek ki nagy nehezen magukból. Majd, hogy még groteszkebbé tegyék ezt a visszás helyzetet, a tört mondatokat kínjukban indulatszavakkal, lozinkákkal vegyítették. Hisztérikus rángatózó mozdulatok kíséretében eloadott mondandójuk nagyobbrészt arról szólt, hogy: nem kell félni, mert Kincses már a kezükben van, csak még egy kevés ido, és Kincses urat úgy lemondatják, mint a pinty. Ekként vigasztaltak uraságaik minket. És ez így ment hosszú idon keresztül, de Kincses úr mégsem mondott le. A lent tomboló agresszorok nem annyira népes, mint amennyire hangos tábora egyre követelozobb lett, és mind kötekedobb módon viselkedett velünk szemben. Az idobeni határozott fellépés teljes hiánya aztán maga után vonta a helyzet további elmérgesedését. Mi meg kezdtünk mind jobban elbizonytalanodni. Az ido teltével arányosan továbbnott a ránk nehezedo nyomás, és a loporos hangulatban még reménytelenebbnek tunt amúgy is kilátástalannak tetszo helyzetünk. Láttuk, hogy a hozöngok viselkedése mind jobban elvadul, amint bárányborükbol kibújt, fogaikat vicsorító farkasokként egyre nehezebben tudják visszatartani magukat. Mi azt kérdezgettük egymástól, hol lehetnek ilyenkor a mieink, miért nem próbálják meg idejében útját állni ennek az elszabadulni készülo pokolnak. Hogy miért nem tesznek már valamit. Eltelt egynéhány óra (iszonyatosan hosszúnak tunt számunkra minden egyes perc, másodperc, fél másodperc), és a mi drágalátós felsobb vezetoségünknek a tagjai továbbra sem akartak megmutatkozni elottünk. És ekkor egyszerre csak elkezdtünk félni. Lehet-e egyáltalán még ezekkel emberi módon tárgyalni? – merült fel bennünk a kérdés, miközben tehetetlenül figyeltük az újabb fejleményeket. Valami okból közelebb merészkedtem az elvadult társasághoz, és meghallottam két idosebb román párbeszédébol azt a mondatot: Uite astia iar ne fac de rusine. Ettol valamelyest felvillanyozódtam, hinni kezdtem abban, hogy itt még igenis lehet változtatni a dolgok végkimenetelén. A Bolyai utcai székház felé vettem az irányt. Útközben több IRA-s kollégával találkoztam, akik a székháztól már visszafelé szivárogtak a Fotérre. Útban a székház felé találkoztam még az öblös hangú kisgazda M. J.-vel, aki ugyancsak nagyon tanácstalannak látszott. Azon kevesek egyike volt, akik azon a fekete napon nem bujdostak el a legrejtettebb zugokba. Felmentem tehát a Bolyai utcai székházba, az utcán a magyarok le-fel örvénylettek. Mindenki abban reménykedett, hogy elobb-utóbb elokerül a vezetoségbol is valaki. Az ide-oda futkosó magyarok összlétszáma talán már a százas számot is túlhaladta. A székház gyulésterme, amely tele volt egyszeru kétkezi munkásokkal meg egyéb személyekkel, eléggé szánalmas képet mutatott. Vártuk a megmentot, aki eloáll a megoldással, de semmi sem történt, senki sem akarta tiszteletét tenni komor hangulatú társaságunk körében. Markó, amint azt késobb megtudtuk, akkoriban Budapesten tartózkodott. Egyes-egyedül Borbély László jelent meg a színen, de o is csak pár pillanatra, egy bor aktatáskát szorongatva kezében. Olyan képpel, hogy menten megsajnáltuk ot. És még ettol, ezektol várjuk a megoldást – futott át rajtam a gondolat. Aztán mintha okelme is feleszmélt volna, mindenesetre az arcáról valami olyasfélét véltem leolvasni, hogy: Gyerekek, elnézést, de a nagy történelmi pillanatot késobbre halasztjuk. Ez után a jelenés után a társaság egy része ismét a Fotér felé vette útját, ahol a vátrások már a Városháza balkonján ünnepeltek, ugyanis idoközben, többórás huzavona után, a mind agresszívebb többségiek nyomására, Kincses Elod úr jobbnak látta, hogy a kisebbik rosszat válassza, tehát lemondott. A Városháza balkonjáról pedig egymás után hangzottak el a se füle, se farka politikai kirohanások. Mivel a téren már nem volt mit keresnünk, ismét a Bolyai utcai székház elé vonultunk. Az RMDSZ-központban a legsötétebb rémregényekbe illo kép fogadott minket. A székház egyik ablakából neves írónk, a mi Süto Andrásunk igyekezett szívhez szóló beszédet intézni a téren összegyult egyre türelmetlenebb sokasághoz. Egy ismert volt bedolgozó elvtárs (D) állt mellette, idonként átvette András bácsitól a hangosbeszélot, majd néhány mondat után visszaadta. A tragikomikus látvány a Muppets show balkonjeleneteit juttatta eszünkbe. Hogy mit is keresett szegény Süto András azokban a pillanatokban ott a székházban? Utólag kissé megrázó volt olyanokat hallani hosünk szájából, hogy o akkor a magyarságot próbálta egybeterelni. Ugyanis e monológok végkicsengése tömören úgy hangzott, hogy: „Mindenki menjen haza.” András bátyánk hosszú perceken keresztül görcsösen igyekezett rávenni hallgatóságát, hogy mihamarabb széledjen szét. Természetesen csak nagyon kevesen fogadták meg tanácsát. Olyan bekiabálások is voltak: „Úgy van, Petofiéket is 1848 márciusában haza kellett volna küldeni, és akkor most nem lenne semmi gond!” Persze mondhattunk neki mi bármit is, mert András bátyánk teljesen bepörgött, és az emeleti ablakban továbbkínozta ot a tehetsége. És akkor megjöttek a „békés szándékú” Görgény-völgyiek. Néhány autóbusznyi falusi ember érkezett a Bolyai térre. A nagy-romániások által utólag megadott adatok közül talán az egyetlen elfogadható a térre érkezo parasztok kétszázas lélekszáma volt. Elsonek egy szinte hihetetlenül magas, kalapos cigány jelent meg a téren, aki hatalmas piros-sárga-kék zászlót szorongatott a kezében. A pörgekalapos testvérek azonnal támadásba lendültek. A székház kapui gyorsan becsukódtak, mi meg, a székházon kívül rekedt magyarok, minden utólagos állítással ellentétben, nemigen hatódtunk meg Süto András beszédétol. Fegyelmezetten a Teleki Téka elé húzódtunk vissza, és onnan figyeltük a Görgény-völgyi parasztok elso betörését. Miután a fejszéknek nem engedelmeskedett a vasrácsos bejárati ajtó – a volt Bolyai utcai székház bejárati ajtóin, illetve az épület garázsudvarába nyíló kapuk vasrácsain még ma is láthatók a „vendégségbe” érkezett Görgény-völgyi testvérek fejszecsapásainak nyomai –, a megvadult rohamosztagok kövekkel, fadarabokkal és más alkalmi dobóeszközökkel vették tuz alá a székházat. Belülrol is jött némi replika, de elég halovány. A kokorszaki eszközök bevetése azt sugallta nekünk, hogy a támadók lendülete gyengül. Ekkor gondoltunk megint arra, hogy esetleg még mindig nincs minden elveszve. Ami pedig Süto András kálváriáját illeti, a novérem, aki a vandál támadáskor ugyancsak a székházban rekedt, utólag elmesélte nekünk: néhány fiatal felajánlotta András bátyánknak, hogy átteszik ot a kerítésen, a Törvényszék feloli részen. Aznap többen is ily módon távoztak a székházból, de András bátyánknak nem egészen tetszett ez: Drága fiaim, én már túl öreg vagyok az ilyen dolgokhoz. Így aztán végül is maradt. A támadás elott a székházban és körülötte mindenfelé nagy volt a fejetlenség. Az ott összegyult tettre kész emberek várták a vezeto személy megjelenését, hogy bárki, akárki eljöjjön közülük, akkor híres, ma már hírhedt politikusaink közül. A már említett Borbély Lászlóén kívül kevés ismert arcot láttam a tömegben, talán csak a Czire Dénes tanár úrét, de o – ha jól emlékszem – nem volt politikus. Különben is a támadás elotti pillanatokban nagy volt a pánik, és olyannyira eluralkodott a félelem az embereken, hogy végül már senki sem törodött semmivel. A Keresztes Dezso srácot, az akkori UDMR-es mindenest, a támadás elott külön figyelmeztetni kellett, hogy menekítse el a székházból a pénzszekrényt (kb. 30 000 lejjel), így aztán legalább az a szegényes büdzsé nem veszett kárba. A padláson történtekrol érdemes annyit megjegyezni, hogy ott lapultak meg, mégpedig elég szép számban, azok a hivatalból kiküldött, hivatalukból kifolyólag mosolyogni csak kevéssé tudó sötét alakok, akiket fizetett besúgókként illik emlegetni. Amirol pedig a történelemkönyvek soha egy szót sem regélnek, az úgy hangzik, hogy a székházba való betörés után mi, a kívül rekedtek a Gecse utcai Kistemplom irányába vettük utunkat. A templom felé menet hangzott el eloször az ötlet, hogy igenis be kell hívni a Nyárád menti székelyeket. A református parókia balkonjáról ismét csak tanácstalan emberek tekintettek le ránk. Továbbsietünk, majd a Gecse és a Hosszú utca találkozásánál különváltunk. Az egyik csoport a rádióstúdió felé indult, többségünk pedig a Kövesdomb felé. A Dombon, mielott még kiértünk volna a Foútra, egy szakállas úr állt elénk (Szokoly E.), és mindenáron le akart beszélni arról, hogy folytassuk a szervezkedést. Mit sem törodve vele, folytattuk utunkat. A kövesdombi autóúton továbbhaladva többször is körbejártuk ezt a negyedet, közben teli torokból az ott lakók segítségét kértük. Az emberek pedig egyre-másra szó nélkül csatlakoztak hozzánk, és nemsokára óriási spontán tüntetés kerekedett, több száz ember hosszú idon keresztül várta újra a nagy történelmi személyiség megszületését, de hiába, az úgynevezett szervezet nagy hegyei akkoriban is csak egereket szültek. Vörös fehéregérkéket. Visszatérve a lényegre: összegyultünk, és bizony csöppet sem kevesen voltunk. Már egy rendorségi Aro autó is követte tisztes távolból a tünteto tömeget. Mikor pedig úgy gondoltuk, hogy volnánk már elegen, úgy döntöttünk, hogy vezeto nélkül is elindulunk a székházhoz. És mentünk is, soha nem látott elszántsággal a szívünkben. Csakhogy aztán valahol az Orient üzletközpont környékén egyszerre három izgatott nénike állta el utunkat. Egymás szavába vágva, rémülten esdekeltek, hogy jaj, ne menjünk a székházhoz, mert tele a tér igazi vademberekkel, akik fejszével és vasvillával vannak felszerelkezve, és minden útjukba kerülo személyt agyba-fobe vernek. E hír hallatára a tömegben röpke tíz perc alatt lelohadt a tettvágy, némi tanácskozás után végül abban maradtunk, hogy szétszéledünk, mindenki megy a maga útjára. Hiába volt minden. Úgy tunik, nem születtünk hosöknek. Aznap este még találkoztunk a Fekete Doboz (Chrudinák Alajos Panoráma musorának a stábja) munkatársaival, kiknek maguknak is bujdokolniuk kellett, nehogy ido elott leleplezodjenek, és emiatt aztán kiutasítsák oket, hiszen mindnyájan sejtettük, hogy a java csak majd ezután következik. Aztán jött a még másnaposabb másnap. Különös, de már korán reggel tudni lehetett, hogy a Görgény-völgyiek újra tiszteletüket teszik városunkban. Az egész város magyarsága egy emberként indult el, hogy elégtételt vegyen az elozo napon történtekért. És tajtékozva hömpölygött a tömeg, mint egy valóságos emberfolyam. A városháza felé vettük az irányt, és mentünk, mint a birkák elore, minden megfontolás és cél nélkül haladt elore a felboszült tömeg. Mentek és csak mentek a jó népek feltartóztathatatlanul. Hogy mi történhetett volna, ha ez a fékevesztett tömeg akkor betör a Városházára, arra talán akkor senki sem gondolt, pedig lehetett volna más vége is ennek a fejetlen támadásnak. Szerencsére egy pár IRA-s kollégámmal még idoben feleszméltünk, és felgyorsítva lépteinket, megeloztük a decemberi rombolást már csak úgy megszokásból is megismételni igyekvo felajzott tömeget. Épp a kello idoben érkeztünk meg a Városháza fobejáratához, mert az ilyenkor a dolgok surujébe való bekeveredésre hajlamos (több mint valószínu, hogy odavezényelt volt szekusok igyekeztek intézkedni), rendbontásra mindig soron kívül kész elemek egy része máris kezelésbe vette a bejárat elott posztoló két rendort. Egy másik csoport pedig a bejárati ajtót kezdte döngetni. Súlyos volt a helyzet, de egy kis lélekjelenléttel végül sikerült nagy nehezen megfékezni a megvadult tömeget. Mi történhetett volna akkor, ha ez a dühödt emberhullám keresztülvitte volna meggondolatlan tettét? Akkor utólag hivatkozhattunk-e volna valaha is arra, hogy magyarságunk átgondoltan, békésen tüntetett? Vagy pedig az történt volna, hogy köztörvényesnek kiáltottak volna ki minket, díszes szervezetünk pedig terrorista megbélyegzést kapott volna. Hajszálon múlott minden, és még jó, hogy hatott a józanabb hatunk által harsogott „Muvelt emberek vagyunk, viselkedjünk civilizáltan!” közhely, pedig ej, milyen szánalmas képet nyújthattunk mi, az akkor egybegyult tömeg. Tehát valahogy nagy nehezen sikerült stabilizálnunk a felállást. A mieink a Városháza elotti teret vették birtokba. Aztán megkezdodtek a tárgyalások. Kezdtek ki-be császkálni a Városházára az önjelölt politikusok. Tíz óra tájban a fekete dobozos forgatócsoport is megérkezett a helyszínre. Akiket végül a Kultúrpalota felé irányítottunk át, ugyanis akkor úgy gondoltuk, hogy az lesz majd az egyetlen olyan épület, ahonnan jól lehet rögzíteni a téren bekövetkezendo történéseket. Az egybegyult nép közben egyre türelmetlenebbül követelte Iliescu bátyánknak a helyszínre való kiszállását. Aztán úgy tizenketto óra tájban a Grand szálló felol felbukkant egy kisebb vátrás mag, rögtön el is kezdték szórni felénk a válogatott sértegetéseket. A zsiványok egy kisebb létszámú, legfeljebb úgy ötven fo körüli, de nagyon eroszakos csoportja állíttatott hadrendbe. És ez a létszám a támadás bekövetkeztéig nagyon keveset változott. Ezek az alakok, több mint valószínu, ugyanazok a személyek lehettek, akik egy nappal elotte Kincses urat tartották fogva túszként. És figyelem, mert ezzel máris eljutottunk az események lényegéhez. Sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnám lebontani a mendemondát a tizenkilencedikei történésekrol, a több ezres románságról épített hazugságfalat, amely tévhit alapján az RMDSZ fokorifeusai azt próbálják belénk sulykolni, hogy e nap dönto pillanataiban helyesen cselekedtek. Holott valójában igenis az a helyzet, hogy az itthon maradt RMDSZ-es helytartó testvérek úgy begyulladtak, hogy a fotéri események közelébe sem mertek menni. Rendben van, mindannyian féltünk, de néhányan képesek voltunk úgy félni, hogy azért odamentünk közelebbrol megtapasztalni a forróbb helyzeteket. Errol a több ezres román tömegrol szóló kitalációt késobb a román és magyar médiumok egyaránt átvették, vagyis a közvélemény beetetése már akkoriban elkezdodött. Most térjünk vissza megint március huszadikára, amikor a Városháza elé kivonult magyarsággal szemben csupán néhány tucat román sorakozott fel. Természetesen ez a felállás csak addig tartott, míg meg nem érkezett a falusiak körülbelül nyolc autóbusza. Kocsinként ötven fovel számolva, ha nem feledjük el a magukkal hozott harci felszerelést sem: bunkósbotokat, köveket, benzines üvegeket, amelyek sok helyet foglaltak, nem kevés jóindulattal cirka négyszáz beutaztatott falusi rendcsinálóról beszélhetünk. Létezik-e az, hogy egy nappal azelott pár ezer többségi tartotta megszállás alatt a Városházát, másnap pedig csak pár tucatnyian jelenjenek meg ugyanott a vátrás elvtársék? És ez történjék éppen akkor, mikor az alja magyarok az „osi román város” székházát merészelték birtokba venni. Természetes, hogy ekkora létszámapadás nem következhetett be. Akkor mivel is magyarázhatjuk elöljáróink tizenkilencedikei viselkedését? A válasz erre roppant egyszeru: tisztségviselo UDMR-istáink annyira beijedtek, hogy hatványozott számú ellenséget láttak. András bácsi testi épségének a veszélyeztetése és szeme világának elvesztése ennek a valóságot eltúlzó gyáva viselkedésnek tudható be. Késobb arról is értesültünk, hogy egy másik csoport a hóhér Árva Jani szobránál vert gyökeret, itt az új keletu Hitlerek pazarnál pazarabb beszédeket tartottak. Közben egy Görgény-völgyi testvér „diszkréten” bevegyült a magyarság soraiba, hogy személyesen is megtapasztalja a „való igazat”. Szegénykémnek a subába bújtatott egész lénye olyan buzt árasztott, hogy a téren jelenlévok egy részének már egy ennyi is elég volt a meghátráláshoz. Azért úgy reménykeltésképpen a városháziak is igyekeztek beadagolni a köznépnek, hogy Iliescu bátyánk talán mégis útra kel. Végül kétségek között vergodve érkeztünk el ahhoz a bizonyos H órához, amikor megjöttek a mezogazdasági munkaeszközökkel felszerelkezett, felajzott dákfiókák, és mindjárt támadtak is. Nekiláttak a kíméletlen böllérmunkának. A tulajdonképpeni bunyó sem úgy zajlott le, ahogyan azt egyesek felidézgetik. Magát a harcot magyar részrol csak nagyon kevesen vállalták. A teret az elso pillanatokban a csupasz kéz ellenében fejszékkel, kaszákkal elfoglaló többségiek már hórázni készülodtek, amikor nagyot fordult a kocka. Az elso pillanatokban megszaladó magyarjaink megtáltosodtak, és a rákövetkezo pillanatokban már recsegtek, ropogtak, törtek a fotéri padok, a Városházából meg repültek lefelé a szonyegleszorító vasak. Még néhány pillanat, és hopp, máris vége volt a többségiek inkább szájhos, mint bátor menetelésének. Az igazság az, hogy tulajdonképpen nem is lehet tudni, mi történt. Ezek már önfeledten táncoltak. A fegyvereiket eldobva akartak ünnepelni, és akkor fordult egyet velünk a világ. Az ellennel ösztönösen szembeforduló magyarság a támadókat úgy megfutamította, hogy csak egy TAB (kétéltu katonai autó) segédletével és hosszan tartó unszolás után tudták oket Asztalos bátyámék visszaterelgetni. Így jött létre a több órán keresztül tartó patthelyzet. A nép nagy része sehogyan sem tudta elfogadni ezt a balkáni helyzetet. Idoközben a téren álló személyek kicserélodtek, a támadás idejére az összegyult tömeg elég jelentos hányada asszonyokból és kisgyerekekbol állt. A gyilkos támadás után a szélesre tárt kapukon keresztül, egymást majd letaposva, hosszú perceken át igyekezett benyomulni a megriadt asszonysereg az egyetlen biztonságosnak tuno helyre, a Városházára. Ha most visszagondolok a történtekre, önkéntelenül is újra meg újra elém tárul az a rémséges kép. Szinte hallom a hitetlenkedo asszonynép kétségbeesett, égszakasztó sikolyát, és érzem még most is, amint a rákövetkezo pillanatokban a levego valósággal elhul körülöttünk. Majd hirtelen elszabadult a pokol. De akkor is volt bennünk egyfajta vasfegyelem, és csak a védtelen nok mentek be a Városházára. A hölgytársaink arcáról leolvasott rémület, kétségbeesett sikoltozásuk oly hihetetlen mértékben megdelejezte eroinket, hogy aznap még tízannyi ellenség sem tudott volna legyozni bennünket. Aztán megérkeztek az elso súlyos sebesültek, nagyobbrészt a fejükön vagy nyakukon megsebzett, szörnyuséges látványt nyújtó emberi rongybabák. Többszörösen is sokkoló volt ez a barbár támadás számunkra, hiszen akkor még nem volt jugoszláviai háború, nem tudtuk felfogni az ilyen méretu atrocitást. Lassan kezdtünk rádöbbenni arra, hogy valakik az igazságszolgáltatást három napra elaltatták. Természetesen ezeken a dolgokon nem sok idonk volt akkor gondolkodni, mert jöttek az újabb fejlemények: a tömegbe belevezetett teherautós támadás, amely a maga nemében talán egyedülálló aljas tettnek tekintheto. Az orült brutalitással, ahogy a gépkocsi soforje a subás legényeivel együtt közénk hajtatott, ilyen vad embertelenséggel csak ritkán találkozni a földkerekségen. Így tehát nem csoda, hogy a jelenlévok jórészt mindvégig amúgy féloldalasan állingáltak ott a téren, készen bármely eshetoségre. Olyan személyek, akik még tegnap színházainkat töltötték meg zsúfolásig, most a felajzott balkáni fenevadaknak kellett hogy útját állják – nem csoda, hogy csak néhányan merték vállalni a tulajdonképpeni harcot. Különös érzés bekeveredni az események surujébe, és érezni, amint a kezdeti szorongás, félelem helyét egyszer csak átveszi a határozott magabiztosság. Hirtelen körülötted szinte minden megszunik létezni. Már nem látsz, nem hallasz, nem félsz senkitol és semmitol, csak egyet tudsz. Éspedig tudod azt, hogy most eljött az ido, és neked is cselekedned kell. És azonnal tudod, hogy miként kell, hogy fordíts egyet a dolgok menetén. Különös, de a megoldások mindig ott vannak benned, és csak úgy röpködnek feléd hívatlanul a megfelelo válaszok, úgyhogy sokszor önkéntelenül is azt gondolod: te jó ég, minket csakugyan figyel felülrol valaki. A megoldások ott vannak a tudatalattidban, és azokat az elmúlt ezer év történelmi viharai sem koptathatták el, és történjék meg bár számtalanszor, hogy igazságtalanul bántanak meg minket, mi erre, mint valami mély álomból felkeltett mérges mackó, egymagunkban megindulunk rendet teremteni, bizony a kedves ellen aztán az események végére megnézheti magát. Kemény volt a közelharc az elso vonalban, ahol a küzdoknek emberfölötti erovel kellett megteremteniük a látszatát annak, hogy mi milyen elszántak volnánk. Holott a valóság némileg másképpen állott, és sokszor az elso vonalat vállaló kimerült emberek helyébe nemigen kerültek oket felváltani hajlandók. De a tulajdonképpeni harcból részt nem vállaló személyek közül sokan hangyaszorgalommal gyujtötték az elsovonalasoknak a kéz alá valót. Emiatt másnap bokáig éro üvegtörmelék fedte az összeütközés színhelyét. Közben a többségiek tankokkal zárták el egymástól a szembenálló feleket. Talán ennek az akciónak az volt a célja, hogy a nyílt terepen végrehajtott esetleges magyar támadás nehogy ido elott kipucolja testvéréket a Fotérrol. Minden jel arra utalt, hogy a többségiek várják az est leszálltát, hogy majd csak a Jóisten legyen tanúja újra az éj leple alatt elkövetett tetteiknek. És amint az várható volt, ahogy beköszöntött az est, a szakadatlanul repülo üvegekkel és kövekkel történo puhító hadmuvelet után a Balkán a jobbszárnyon fergetegesen támadva próbált elemi erovel rést verni sorainkban. Jöttek, nekünk rontottak a barmok. Gyors iramban közeledtek. Vadul tolultak elore, egy vérben forgó szemu, vaddisznóképu alak haladt legelöl nagyon elszántan, messze megelozve társait. Talán részeg is volt szegénykém. Mindenesetre állati módra csörtetett be közénk o urasága. Egy jókora husángot tartva kezében, az elso útjába kerülo, figyelmetlen, vékonydongájú legénykét azon nyomban ki is szúrta magának. Majd kíméletlenül lecsapott rája, a szegény gyermek, az meg élettelenül terült el a földön. Az ott termo M. J. visszakézbol úgy szájon teremtette vaddisznóképu támadónkat, hogy kiterült. Társai látván a gyászos végkifejletet, megfutottak. Talán az egyetlen szépséghibája ennek a hosies helytállásnak az lett, hogy a nagy forgatagban egyszer csak jött a figyelmeztetés: gyerekek, azért egy kissé vigyázzunk jobban, mert az egyik földön fekvo megrugdosott mellén ott virít a piros-fehér-zöld kokárda. Ugyanaz a gyermek volt, akit a vadember hagyott helyben. Mások is bekapcsolódtak a harcba, és a Grand melletti kétemeletes épület tetejérol zúdították alá az áldást az ellenfél fejére. Ismét mások a jobbszélen Molotov-koktélokkal próbálkoztak – azokban a benzinínséges idokben –, szerencsére kevés sikerrel. Aztán néhány leleményes személy a Kultúrpalota épületére kívülrol rögzített tuzoltófecskendot is bevetette a küzdelemben. Ez kemény ellenérzéseket váltott ki a Görgény-völgyi támadókból, felháborítónak tartották, hogy idejekorán kijózanítják oket. Válaszul ok is megpróbálták bevetni a csatában a Grand hotel tuzoltó-felszerelését, de szakértelem híján csak annyit értek el, hogy a szálló hallját teljesen elárasztották vízzel. Mindvégig hallszottak a biztató szavak: Gyerekek, mi is félünk tolük, de ok még jobban félnek tolünk. Ha ok elkezdenek rohanni felénk, akkor mi is gondolkodás nélkül rohanjunk feléjük. Ok meg majd elszaladnak, mint tolvajláskor szokott az történni. Tudják, hogy most megint ok azok a bizonyos útonállók. Majd meglátjátok, hogy el fognak pucolni. Vagy: Ezt a küzdelmet semmiképpen nem szabad feladni, mert itt egy picivel többrol lesz szó, mint holmi utcai verekedésrol, mert rajtunk van a világ magyarságának figyelo tekintete. Az a hír járta közöttünk, hogy a városban orvosi segélynyújtás végett jelenlévo norvégok muholdon keresztül a világ tudomására hozták a történteket. A mieink megtettek mindent, hogy minél elszántabbnak, sot akár félorülteknek lássanak minket a kedves támadók. Csodálatos volt megállapítani, hogy a parittya meg egy pár vasgolyó a technika milyen csodálatos vívmányává tornázhatja fel magát nehéz pillanatokban. És repültek a kólás- meg a tejesüvegek számolatlanul. Ami a cigányokat illeti, az o érkezésük csak annyiban volt meghatározó a küzdelem kimenetelére, hogy – barna testvéreink sokkal okosabbak voltak, mint a Görgény-völgyi megvadított parasztok, és nem támadtak minket hátba. Volt egy virágárus cigányfiú is közöttünk, nem sokat tett, de mozgékony jelenlétével sokunkat felvidított. Ez a legény, akit úgy ismert a fél város, mint mihaszna helyi tréfamestert, a legnehezebb pillanatokban példát mutatott nekünk, igazi hosként viselkedett. Közülünk mindvégig csak úgy heten-nyolcan tudtak leereszkedni a helyzet által megkívánt kokorszaki szintre. Ok voltak azok, akik puszta kézzel, no meg egy-egy bottal a kézben egymagukban tartották a vonalat addig, amíg úgy féltizenketto óra tájban Márkus Pista uramék is megérkeztek a hadszíntérre. A harc után a Nagykórház baleseti osztálya nem nyújtott valami szívderíto látványt. A folyosó tele volt bevarrt feju, kis kerek kalapos és az alkoholtól meg egyebektol is buzlo, alvó emberi mutánsokkal, oket odarendelt elit ejtoernyosök orizték, ezek jóindulatúan figyelmeztettek, hogy reggelre társaik teljesen körülzárják a várost. Az információt reggeli hat óra tájban továbbíthattam, amikor is Kincses úr a testvérével együtt átvonult elottünk a téren. Mondandómat megtoldottam azzal, hogy a falusiakat minél sürgosebben küldjék haza. Aztán magam lettem az egyetlen épkézláb ember, aki a szolgálatos magyar orvosoknak tájékoztatást adhatott az eseményekrol. Több mint különös volt ott állni a híres sebész orvosprofesszorok gyurujében, utólag visszagondolva azokra az örömtol, no meg büszkeségtol szikrázó tekintetekre, azt kell mondanom, hogy igenis néha az ilyesfajta helytállás a legfontosabb. Végül a derék professzoroknak kellett rejtegetniük egy erosen fülelo, a képébol teljesen kikelt egy szál vátrás orvos elol. Visszatérve a végso és mindent elsöpro rohamra, Márkus bátyámék aztán már nem sokat kukoricáztak. Az o esetükben tényleg érvényesült a jöttek, láttak, gyoztek mondás. Mit hogy gyoztek, kisebbfajta nagytakarítást rendeztek ott a téren azok az idos, hatvan és hetven körüli emberek, és mindezt csekély öt perc alatt. Milyen megható volt hallani a nagy csetepaté egész ideje alatt azokat a biztatásokat a Városháza balkonjáról. „Vigyázat, mert ott jönnek.” „Arra menjetek.” Ehhez hasonló épületes – épületbol jövo – tanácsok szálltak felénk a „díszpáholyból”. És amikor szépen minden rendbejött, és a Balkán hosszúra fogott léptekkel kipucolt a Fotérrol, elöljáróink, mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Azaz bezárták a Városháza kapuját, és nekifogtak ahhoz, amihez a legjobban értenek, vagyis elkezdtek ünnepelni. Úgy, ahogyan csak ok tudnak, és hiába is igyekeztünk, hiába hívtuk segítségül vitéz nagyjainkat, hogy megmentsük a Grand szállót meg a „dolláros” üzletet – ugyanis akkorra az ital hatására székelyeink (mármint a fiatalabbja) is kezdtek kirúgni a hámból –, mert már akkor sem tudták, melyek a legfontosabb prioritások. Ok bent, mi meg kint – elejétol végéig ez volt a felállás. De nem szomorkodtunk egy csöppet sem, hiszen miután lecsöndesedett a tér, azután is mozgalmas pillanatokban volt részünk. A meggyújtott tábortüzek fényénél az egyik idos bácsi a Nemzeti Dalt szavalta el nekünk oly tisztán, akkora szenvedéllyel – az eseményt rögzítették a fekete dobozosok, ok is csak ámultak-bámultak a csodálattól –, hogy mindinkább éreztük, még csak a nyomdokaikba sem léphetünk ezeknek az igaz Embereknek. Ünnepeltünk, de az ellen bizony nem adta olcsón a borét, és bár a város két legtávolabbi pontjára vonultak vissza a testvérék, kémjeik be-betévelyegtek közénk. Az egyik ilyen férfiú saját Trabantjával hajtott be közénk. Székelyeink pedig, amint elkapták ot, azon nyomban nekiálltak szétszedni darabjaira az akkoriban még valutát éro masinát. Egyúttal annak gazdáját is kezdték megegyengetni. Csak a Jóisten tudja, hogy miként szabadult ki végül a szerencsétlen a haragos emberek karmaiból. Az elkövetkezo napokban sem történt ez másképpen, mert amit kínkeservesen a köznép elért ott a téren, azt utólag a háború utáni hos pozitúrájában tetszelgo elöljáróink ostoba mód mind elvesztették a zöld asztal mellett. Akkor is nagyjából minden a véletlenre volt bízva. Még most is magam elott látom, amint a sötétbol kibontakozik egy hórihorgas szikár ember, és határozott léptekkel megindul a tankok felé, a tankok elé érve megáll, körülnéz, majd ellentmondást nem turo, határozott hangon, minket számba sem véve, így szól társaihoz: „Hármasok, ide hozzám.” S akkor mintegy varázsütésre a félhomályból több tucat székely parasztember lépett elo. Mi, a helybéliek rémülten rögvest odamentünk hozzájuk, és megpróbáltuk oket jobb belátásra bírni, hogy ezek istentelenek, ezekkel nem szabad ujjat húzni, hiszen vasvillával és fejszével vannak felszerelkezve. Az Öreg pedig, mintha mi ott sem lettünk volna, körülnézett a fejünk fölött, majd így szólott újra: „Hármasok, hát nem azért jöttünk, hogy megverekedjünk?” És meg se várva a választ, elindult a tankok felé, a társai meg utána. És amikor láttuk, hogy kik is mennek ott legelöl, a szemünkbe szöktek a könnyek. Igen, mert az elso tizenkét-tizenöt személy egytol egyig hatvan év feletti ember volt. Ettol aztán mi is felbátorodtunk, de mire elindultunk volna, a Fotér már meg is volt tisztítva. Évekig kerestem ezt az Embert, míg végül a szerencse jóvoltából sikerült találkoznom vele. Egy szovátai autószerelo-muhelyben hallottam az egyik inastól, hogy volna náluk egy idos bácsi, aki mesélni szokott nekik a vásárhelyi ütközetrol, ok mindannyiszor tisztelettudóan meghallgatják a történeteket, de az igazat megvallva eleddig nem nagyon hittek az öregnek. Felkerestem az öreget, és hamar kiderült, hogy o az, akit kerestem. Tíz év telt el úgy, hogy azok, kik e gyozelemnek az árnyékában felépítették az erdélyi magyarságot minden szinten kiszolgáltatott helyzetbe sodró cselédbirodalmukat, az akkori események igazi hoseinek tetteit ködösítésekkel, a hamis hosök elotérbe helyezgetésével igyekeztek velünk elfeledtetni. Utólag megértjük oket, hiszen a hazugságokból összerótt világot csak újabb hazugságokkal lehet foltozni. Én szerencsésnek tarthatom magam, mert azon kevesek közé tartozom, akik viszontláthatták Márkus Pista bácsit. Tíz év után elbeszélgethettem vele. Az Öreg nem sokkal elotte agyvérzésen esett át, úgyhogy csak nehézkesen, egyik lábát kissé vonszolva tudott járni, de az elméje, az megmaradt tisztának. Tole tudtam meg, hogy akik a legtöbbet profitáltak ebbol a csatából, az érdekvédo díszes banda tagjai ot soha fel nem keresték. Szavaiból kiéreztem, nagyon jól esett neki, hogy azért mégsem feledte el ot mindenki. Én pedig, mivel a saját árnyékától is reszketo árnyékszervezettol amúgy sincs mit elvárni, csak úgy szerénytelenül – de oszintén – az egész magyarság nevében köszönetet mondtam neki a huszadik évszázad talán legutolsó, legnagyszerubb gyozelméért. Márkus Pista bácsi annak idején megjárta az orosz frontot, és ott is mindig a legjobbak között volt. Amit tett, nem holmi felkérésre tette. Vannak közöttünk olyan emberek, akik mindig és minden körülmények között tudják, hogy mi a kötelességük. A „hármas” megnevezés pedig onnan van, hogy derék székelyeink úgy gondolták, az ellenséget úgy lehet a legjobban felismerni, kiszurni közülünk, hogy a gyanús személlyel kimondatják a „hármas” szót. Aki nem tudta kimondani e szót, magára vethetett. Azóta eltelt újabb két év, nemrégen értesültem arról, hogy a kedves öreg eltávozott az élok sorából. Vele, úgy érzem, egy elfeledett, magára hagyott, jobban mondva megtagadott igazi Hos hagyott itt minket, aki többet érdemelt volna tolünk. Ezennel megkérném mindazokat, akiknek esetleg Szovátán keresztül vezet az útjuk, hogy ne sajnálják az idot és látogassanak ki a temetobe, keressék meg Vásárhely igazi megmentojének sírját, és helyezzenek el egy-egy szál virágot a Pista bácsi sírjára. Legalább ennyivel adózzunk egy elfeledett Ember emlékének. Csak kevesen tudnak arról, hogy a pogrom idején Olténiában egy egész regiment két osztállyal, no meg a juhok mellett szerzett „általános muveltséggel” rendelkezo, furkósbotokkal felszerelkezett embert készítettek fel arra, hogy az 1989-es temesvári kiszállás mintájára bevagoníroztassák oket egy külön erre a célra összeállított vonatszerelvénybe. Hogy majd Vásárhelyre érkezvén, házról házra járva egyenként felkutassák a magyar anyanyelvu személyeket, és kegyetlenül megbosszulják azt, amit nekik megbosszulandónak mondtak. Hogy az atrocitások nem fajultak tovább, és ezek nem mertek bejönni Vásárhelyre, azt bizony foként derék székelyeinknek és mindenekelott annak az Embernek köszönhetjük, aki mindig és minden körülmények között tudta a kötelességét. Igen, ezt a csatát elvesztették ellenségeink, de aki azt hiszi, hogy ezzel vége volt mindennek, az nagyon is téved. Ugyanis az események után a nacionalista kirohanások soha nem látott méreteket öltöttek. És bár letették a fegyvereket, a szúró, ölo szerszámokat, támadóink mindjárt egy másik fegyverhez folyamodtak, a médián keresztül való gyulöletszítás eszközéhez. Még hónapokig mindennap fröcskölt ránk a nacionalista szenny a Városháza balkonjáról, foként az orjöngo Ilica nevu asszonyság szájából, miközben az udmr-ek partra vetett halként vergodtek tehetetlenül. Még csak egy ártalmatlan megjegyzés sem telt tolük, hogy ez így nem lesz ám jó. Legalább ennyit elvártunk volna tolük, de ok akkor is csak saját magukkal voltak elfoglalva. Az agyfertozo nacionalista kirohanások száma egyre nott, s nem került sem egy Király Károly, sem egy Verestóy vagy bárki más, aki megálljt kiáltott volna ennek a továbbgyuruzo orületnek. Senki sem próbált tenni semmit a kedélyek lecsillapítása végett. Úgy május derekán aztán frátyéék is megelégelték a dolgot, de akkor már ok sem tudták megfékezni az elszabadult indulatokat. Végül a gyulafehérvári ortodox püspökhöz kellett apellálni, csak úgy lehetett megzabolázni az elszabadult poklot. Idolegesen. Mert az uszítás, a gyulöletkeltés – bár választott érdekvédelmi vezetoink szerint „minden rendben van” – igenis folytatódik, mindennaposak lettek a helyi Cuvântul liberben a vad soviniszta kirohanások. Félelmetes, mekkora elváltozásokat képesek véghezvinni az agyakban a másságot tagadó nacionalista megnyilvánulások. Igen, megszülettek egy felsobbrendu népnek azon kiváltságos egyedei, akik egy-két odavetett mocskolódás között néha azért szórnak a másodrendu állampolgároknak is egy-két csontocskát, morzsányit a demokráciából. Azaz megkapjuk a semmit, és örvendezzünk is neki, vegyük külön kegynek, hogy a nagyok számba vesznek minket, egyszeru, cselédsorsra született halandókat. Apropó cselédsors, a téren mi voltunk ott, a mindennapi élet nyomorúságait mi szenvedjük el, ezek a senkik meg csak úgy, minden szégyenérzet nélkül vezetgetnek minket. Elképeszto az a ridegség, amely körülvesz minket. Alig akad állami hivatal, ahol magyarságunk képviseltetné magát. Akik mégis bennünket képviselnek, vagy vegyes házasságban élnek, vagy még 1989 elott érdemelték ki mostani tisztségüket. Hogy mit tesznek azóta meg is tollasodott érdekvédoink, az jó kérdés. Legfeljebb emberszigetek (mint Tokés László püspök) próbálták akkoriban felvenni a harcot az elvakult ellenséggel. Azóta is szorul a hurok, mind kevesebb mozgástere marad a magára hagyott erdélyi magyarságnak. Mi jöhet még, a sok turésnek, hallgatásnak, megalkuvásnak mi lesz a bére? Mi várható akkor, ha netán végleg betelik a pohár?