Csider István Zoltán: Ráérek
Azért megyek el vasárnap,
mert vasárnap éppen ráérek -
és mert el akartátok hitetni,
ti közéleti keresztapák és scarface-ek,
hogy összecseng a valóság meg a háttérzene.
Nehogy átérezzem, hogy hamisak vagytok mind.
Vagy hogy ne érdekeljen, mi lesz.
Hogy takarodjak már.
Hogy cső, Magyarország, kár érted.
Cső, Magyarország, kár érted.
Kár érted, de cső.
Hát, az van, hogy sajnos éppen ráérek,
úgyhogy maradok.
Aznap nincs semmi programom.
Nincs bevásárlólistám, nincs tiszta törölközőm,
nincs új fogkefém, nincs oltalom.
Nincs lakásom.
Csak egy fél házam, fél jelzáloghitelem,
de nem ott lakom, most már nem lakom sehol.
És van néhány vonzásom, és van egy választásom.
Te ráérsz vasárnap?
Én azért megyek el vasárnap,
mert épp ráérek vasárnap.
És mert szerinted úgy jó,
ha egy porszagú tiszti kaszárnya az ország,
de így nemcsak megbasz a rendszered,
hanem még a fejem is odaveri a vaságynak -
aztán majd valamikor, valakik biztos úgyis helyrepofozzák.
Hogy itt már megdögleni is csak annál lehet,
akinél te megengeded.
A nemzeti dohány mellé nemzeti szűrőt,
nemzeti papírt és nemzeti rákot veszek.
Te is nemzetiből sodrod?
Na ja, hát nem ismersz?
Na ja, hát ismersz.
Nem ismersz.
Én nem vagyok Gábriel,
nem vagyok az alaptörvény asztalangyala,
továbbmegyek: nem vagyok az alaptörvény maga.
Nem vagyok centrális politikai erőtér,
nem vagyok Magyar Művészeti Akadémia.
Nem vagyok kilőhető cigány.
Nem vagyok kijevi terrorista.
Nem vagyok Békemenet.
Nem vagyok eladott Paks.
Nem vagyok nemzeti rock,
nem vagyok Yo MTVA RAPS!
Nem vagyok kifosztott egyetem,
nem vagyok einstandolt iparág.
Nem vagyok negyvennégyes metró a Kossuth Lajos téren.
Én nem egy viceházmester vagyok, aki most éppen pipa rád.
És médiatörvény,
és futballstadion a hátsó kertben,
és dakota vicc sem vagyok.
A dakota vicc te vagy.
Egy rosszul elmondott ócska tréfa,
amin már nem is illendőségből nevet a társaság,
hanem félelemből.
De azért nevet. És közben dadog.
Én apa ellopott magánnyugdíja vagyok.
A gyerekeim ellopott országa vagyok.
A demagógia hősi halottja vagyok.
Én néhány szókapcsolat vagyok,
amit nem mindenhol lehet kimondani.
Egyvalami biztosan nem vagyok:
a haverod, na, az nem vagyok.
Jó hír viszont, hogy ráérek,
hogy tényleg ráérek vasárnap
és jó leszek még társas magányban ázó éjjeli plakátnak,
amire holnap már könnyen akciós csirkefarhát kerül,
de ha ez az ára, hogy még ma eltakarodtok,
akkor minden sikerül.
Akkor ez forradalom.
Hogy mondtad? Fülke-?
Ki kérdezte meg utoljára, hogy: mondd, ez az ország miért ilyen szürke?
S hogy nem szűk-e.
Mondom, hogy forradalom.
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”
A forradalom nem ez a színpadi pátoszos beszéd.
A forradalom, hogy a szabadságért addig ütöd az elnyomót,
amíg megérti, hogy a szabadságból sosem lehet elég.
Jó hír - tényleg az -, hogy tényleg ráérek vasárnap
és elmegyek, hogy maradjak.
Meg mert aznap éppen ráérek.
És mert nem tudom, te mit nevezel ma lélektani határnak,
de én nem tudom kimondani,
hogy cső, Magyarország, kár érted.
Cső, Magyarország, kár érted,
Kár érted, de cső.
