A beszélgetés résztvevői – Csáki Judit újságíró, Máté Gábor, a Katona József Színház ügyvezető igazgatója és Mattyasovszky Bence, a Katona József Színház adminisztratív igazgatója – egyebek között kiemelték, hogy a független színházak finanszírozása bizonytalanná vált, és hiányolták a valódi párbeszédet a kulturális életben a kormányzat, illetve a kultúrpolitika bírálói között.
Csáki Judit úgy vélekedett, hogy a független színházak finanszírozását a teljes bizonytalanság jellemzi, főként az elmúlt három évben, az előadóművészeti törvény módosítása óta. Míg korábban volt bizonyos részesedésük a központi támogatásokból, jelenleg szinte csak pályázatokon tudnak forrásokhoz jutni – mondta. Ugyanakkor a független színházak nagyon „elevenek”, szinte az anyagi források teljes hiányában nagyon jó produkciók jönnek létre – tette hozzá.
Mattyasovszky Bence rámutatott, hogy a színházak finanszírozása az elmúlt években, beleértve a korábbi kormányzati ciklusokat is, általánosságban is „csökkent vagy stagnált”. Kiemelte azt is, hogy a 2008-ban bevezetett TAO-támogatásnak – az előadóművészeti szervezeteket támogató vállalkozások társaságiadó-kedvezményének – eredetileg a központi támogatást kiegészítő szerepet szánt a törvény, a központi támogatás csökkenése miatt pedig megnőtt a jelentősége.
Máté Gábor a beszélgetést vezető Rubina Möhring osztrák újságírónő kérdésére elmondta: Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója olyan programot hirdetett meg, amely „a szépség, a remény és a hősök keresését” jelenti a színpadon, s ez „eltérő ízlést” képvisel, mint például a Katona József Színház felfogása. Hozzátette: a problémát nem ebben, hanem abban látja, hogy támadások érik az olyan színházakat, amelyek nem ezt az ízlésvilágot képviselik, valamint abban is, hogy „kijelölik az irányt” azoknak a színházaknak, amelyek részesülni akarnak a támogatásokból.
A közönség soraiban helyet foglaló Ascher Tamás, a Katona József Színház főrendezője Rubina Möhring kérdésére hozzátette: nincsen cenzúra a magyar színházi életben olyan értelemben, amilyen az 1950-es években volt, de aki „kellemetlen kérdést tesz fel” a színpadon, az nehezebben jut támogatáshoz. Ascher úgy vélte, jelenleg még van kritikai művészet a magyar színházakban, de fennáll a veszély, hogy „minden eszközzel megpróbálják majd szűkíteni” ennek az arányát.