Kebelbarátból főellenség: így veszett össze Izrael Iránnal a történelem során

Tény, hogy 1947-ben Irán egyike volt a 11 országnak, melyek létrehozták a Palesztina-ügyi Különleges Bizottságot: ennek volt feladata, hogy megvizsgálja a palesztinai brit Mandátum területén történő fegyveres konfliktus okait, és ha lehetséges, javasoljon megoldást. A bizottság hosszas kutatás és tanakodás után megalkotta a Palesztina Felosztási Tervet, amely alapvetően egy arab és zsidó részre osztotta volna a Szentföldet. Mint emlékezetes, a tervet a zsidó oldal elfogadta, a környező arab államok pedig támadást indítottak a palesztinai zsidó közösség, a „jisuv” ellen. (Hasonló történt egyébként 1937-ben, az ún. Peel-bizottság jelentését követően, mely szintúgy két részre osztotta volna a területet: a cionista vezetők elfogadták azt, mint tárgyalási alapot, míg az arabok folytatták 1936-39 közötti nagy nemzeti felkelésüket, mely inkább egyfajta pogromhullám volt). Az 1948-as felosztási javaslatot egyébként Irán India és Jugoszlávia oldalán nem támogatta, mivel úgy vélték, csak még több erőszakot fog szülni. 1948 szeptemberében több tízezres tüntetés zajlott Teheránban Izrael állam kikiáltása ellen.

Irán volt a második muszlim többségű ország, mely elismerte Izrael létét, rögtön Törökország után. Izrael nem csak azért tekintett Iránra fontos szövetségesként, mert muszlim ország volt, hanem mert barátságuk remekül illeszkedett a zsidó állam ún. „periféria-doktrínájába”. Ez a doktrína alapvetően úgy szólt, hogy Izrael ellenséges országokkal van körülvéve, melyek a megsemmisítésére törekednek. Ezért Izrael minél szorosabb kapcsolatokat keresett az ezen a körön kívül lévő országokkal, elsősorban Törökországgal, Iránnal és Afrika szubszaharai („fekete”) országaival. Izrael számára ez nem csak azt jelentette, hogy szövetségeseket talált egy régióban, ahol nem sok ország akart szóba állni velük, de azt is jelentette, hogy ezek az országok műveleti központjai is lehettek az izraeli speciális szerveknek. Tény, hogy a Moszad évtizedeken át élvezhette az irániak vendégszeretetét, és együtt támogatták például az iraki kurd függetlenségi mozgalmat is az iráni titkosszolgálattal – no persze úgy, hogy közben a törökök „tyúkszemére” ne lépjenek rá.

Az 1967-es hatnapos háború során Irán olajat adott Izraelnek, és Irán Európába is szállított olajat a közös iráni-izraeli Eilat-Askelon olajvezetéken. A kereskedelem szépen alakult a két ország között, az El Al, az izraeli nemzeti légitársaság közvetlen járatokat is üzemeltetett Tel Aviv és Teherán között. Izraeli magán- és állami tulajdonú vállalatok – a textilipartól és mezőgazdaságtól kezdve az elektromos készülékeken, vízgazdálkodáson, műtrágyagyártáson, építőiparon, repülésen, hajózáson, gázon és gumiabroncsokon át egészen a műfogsorokig – kiterjedt tevékenységet folytattak Iránban. Egyes években Irán az izraeli export egyik fő célországa volt. Eközben az izraeli akadémiai élet is viszonylag széles körű együttműködést élvezett iráni kutatókkal.

Az iráni rendszerváltás okán a két ország korábbi kapcsolatainak iratai legalább részben kutathatók, azokból több történész is idézett már. 

Eitay Mack cikke szerint például egy 1967. január 4-i távirat arról szólt, hogy az iráni miniszterelnök arra kérte a teheráni izraeli katonai attasét, Ja’akov Nimrodi ezredest, hogy szervezze meg testőrsége vezetőjének kiképzését. Egy hónappal később, Meir Ezrivel, Izrael teheráni képviselőjével folytatott beszélgetésében a miniszterelnök elmondta, hogy „utasította a rendőrség parancsnokát az Uzi géppisztoly beszerzésére, és jóváhagyta az ehhez szükséges költségvetést a teheráni izraeli katonai attasé kérésének megfelelően”. Két hónappal később, április 13-án az akkori vezérkari főnök, Jichák Rabin a sahhal tárgyalt, aki izraeli repülőgépek és harckocsik iránt érdeklődött, és „jól ismerte a folyamatokat, különösen a biztonsági/katonai együttműködés terén” az izraeli–iráni kapcsolatokban. Az izraeli teheráni nagykövet, dr. Zvi Dorel 1967. augusztus 29-i jelentése így fogalmazott: „Szoros, baráti és gyakorlati partnerséget alakítottunk ki az Izraeli Védelmi Erők és a biztonsági szolgálatok, valamint iráni megfelelőik között, nemzeti jelentőségű programok és feladatok közös végrehajtásával, a fegyveres erők vezetőinek és magas rangú tisztviselőinek folyamatos kölcsönös látogatásaival.”

Irán a kereskedelmi és fejlesztési együttműködésért gyakran olajban fizetett, a különbözetet pedig megállapodás szerint később Izrael rendezte. Ennek lehetett az eredménye, hogy 1979-ben, mikor végleg megdőlt a sah rendszere, Izrael tetemes összeggel – egyes források szerint több száz millió dollárral – tartozott Iránnak, amit természetesen nem fizettek meg, miután a terroristák átvették a hatalmat. 

A forradalmat vezető Ruhollah Homeini úgy vélte, hogy az iszlám világ hanyatlása Nagy-Britannia és az Egyesült Államok összeesküvésének tudható be, és az a célja, hogy a cionizmus legyen a Közel-Kelet uralkodó ideológiája. Az ajatollah vad antiszemita szólamok tömkelegét gyártotta, amelyekben kezdetben a zsidóságot, később a cionizmust és Izraelt támadta. Irán érvei között máig szerepel, hogy igenis él zsidóság az országban, és parlamenti képviselete is van mint bevett vallásnak. Az iráni zsidó vezetők azonban megfélemlített, kontrollált egyének, akik csak a rezsimnek kedves dolgokat nyilatkozhatnak. Nyilván emlékezhetnek rá, hogy az iráni iszlám forradalom egyik első dolga volt 1979 tavaszán koncepciós perben elítélni és kivégezni Habib Elghaniant, az iráni zsidók egyik vezetőjét cionizmus és hazaárulás vádjával.

A teheráni izraeli követséget bezárták, és átadták a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek. Ám ironikus módon ez nem jelentette a kapcsolat végét. Az 1980-88 közötti iráni-iraki háború során Izrael 75 millió dollár értékben adott el Iránnak fegyvereket. Az anyag tartalmazott 150 darab M–40-es páncéltörő löveget, lövegenként 24 000 darab lőszerrel, harckocsi- és repülőgép-hajtóművekhez tartozó pótalkatrészeket, valamint 106 mm-es, 130 mm-es, 203 mm-es és 175 mm-es lövedékeket, továbbá TOW irányított páncéltörő rakétákat. Ez azonban valószínűleg csak a katonai támogatás egy apró, nyilvánosságra került szegmense volt. Izrael ezen kívül aktív katonai támogatást adott Irak ellen az osziraki nukleáris reaktor elpusztításával. Egyes történészek szerint Irán nem is tudott volna megmaradni Irakkal szemben, ha nincsen Izrael katonai támogatása. Egyes források szerint izraeli tanácsadók is tartózkodtak ekkor Iránban, noha ezek már nyilván csak feltételezések, hiszen a kapcsolatnak ezt az időszakát mind a két oldal igyekszik titkolni. 

1979-től kezdve Irán támogatta a palesztin és más iszlamista terrorizmust Izrael ellen, a kétezres évek elejétől pedig a viszony menthetetlenül megromlott. Irán azóta is Izrael eltörlésére törekszik, nukleáris programja pedig, mely végső soron egy atomfegyver készítését célozta, saját vezetőinek nyilatkozatai szerint is egy második holokausztot volt hivatott elhozni. Az Irán által támogatott terrorszervezetek 2023. október 7-én példátlan, brutális terrortámadást intéztek Izrael ellen, és Irán azóta is sorozatos támadásokkal provokálta mind a zsidó államot, mind Amerikát. Emlékezetes, hogy a legutóbbi amerikai elnökválasztási kampány során Irán megpróbálta meggyilkoltatni Donald Trumpot. Mint Irán legutóbbi, Diego Garcia-i rakétatámadása bizonyítja, akár 4000 km-re lévő célpontokat is el tudnak érni a terrorrezsim eszközei. (Emlékeztetőül: Magyarország 2500 km-re van Irántól). Így jutott el Izrael és Irán a napjainkban is tartó konfliktushoz, az Irán által támogatott terrorizmus felszámolásáról szól – ez pedig nem egy olyan ügy, amelyben Amerikának és Izraelnek sok lehetősége lenne a kompromisszumra. 

Fotó: Reza Saffinia iráni miniszter Izraelben, 1950. Forrás: Wikimedia Commons