Egyre több magyar zsidó ismeri fel, hogy a tömeges muszlim bevándorlás életveszélyes az európai zsidóság számára.
Különös petíció jelent meg nemrég az interneten, melyet a teljes magyarországi balliberális sajtó átvett, a HVG-től a 444-en át a Mércéig és egyéb oldalakig. A petíció azt állítja, hogy 300 „magyar zsidó” írta alá, noha deklaráltan keresztény aláírók is vannak köztük, és olyan személyek is, akiknek az egyetlen „kapcsolatuk” a zsidósággal, hogy napi szinten támadják Izraelt.
Először is nézzük a hátteret!
A petíció között baloldali politikusok is akadnak, például Jámbor András, de olyanok is aláírtak, mint Mérő Vera aktivista, Steiner Kristóf, Vásárhelyi Mária, vagy éppen a Kneecapet Magyarországra invitáló Kádár Tamás és a Mérce újságírói.
A petíciót aztán további támogatók is aláírták, köztük a nevekből ítélve számos muszlim személy is.
A petíciót olvasva a közel-keleti konfliktussal foglalkozó történész rögtön felvonja a szemöldökét.
A petíció szerint „látjuk a gázai százezreket, akik hónapok brutális pusztítása után már egy tudatos kiéheztetéstől is szenvednek. Tudjuk, hogy minden oldalon emberek élnek, akik ugyanarra vágynak: biztonságra, szabadságra, méltóságra.” A petíció egyenlőségjelet tesz az izraeli demokráciát és az izraeli lakosokat védő IDF, illetve a Hamász terroristái közé.
A petíció szomorkodik, amiért Magyarországon nincsenek palesztinpárti (értsd: Hamász-párti) tüntetések,
és amiért Magyarország kilépett a Nemzetközi Büntetőbíróság tagjai közül. A petíció szerint az izraeli kormány „szélsőséges”, de a Hamász nem kapott ilyen jelzőt a petícióban. Sőt, a „terror” vagy „terrorista” szavak egyáltalán nem szerepelnek a petícióban!
Október 7-ét egyszerűen „támadásnak” nevezi, miközben az nyilvánvalóan egy népirtó jellegű, brutális tömegmészárlás volt.
A petícióra számos kritikus reakció érkezett a magyar-zsidó közélet valóban ismert tagjai részéről. A legtalálóbb választ kétségkívül Sebes Gábor, a Kol Israel online zsidó folyóirat főszerkesztője írta, aki felhívta az „erényfitogtató széplelkek” figyelmét:
„A Hamász hatalomban hagyása csak egy újabb október 7-ének ágyazna meg.
A palesztinok emberi jogaival pedig van egy aprócska probléma: mind Judeában és Szamáriában (széplelkelknek Ciszjordánia), mind Gázában a relatív többség a Hamászra szavazna, és több mint 94%-ukat büszkeséggel töltötte el október 7-e. 87%-uk szerint a Hamász nem követett el atrocitásokat zsidó nőkkel és gyerekekkel szemben. 56%-uk szerint a Hamász kerül ki győztesen a háborúból.
Gázában 60%-uk, Júdeában és Szamáriában több mint 80%-uk ellenzi a túszok szabadon engedését és a Hamász lefegyverzését.
Annyi önrendelkezés illeti meg őket, mint a nácikat 1945. május 9-e után!”
Robert C. Castel izraeli-magyar biztonságpolitikai elemző tömör, velős választ kanyarított:
„Lenne egy kérdésem a magamutogatóan moralizáló magyarországi hittestvéreimhez: miért sietsz szervdonor lenni ott, ahol a kannibálok grilleznek?”
Megyeri Jonatán, a Neokohn.hu főszerkesztője arról beszélt, hogy az aláírók „a zsidógyűlölők hasznos hülyéi”.
Vajda Tamás fotográfus és közgazdász hasonlóan fogalmazott közösségimédia-oldalán: „A petíciótok minden sora azt üvölti, hogy fogalmatok sincs az izraeli valóságról. Moralizáltok a kényelmes magaslesről, miközben nem veszitek észre – vagy nem akarjátok észrevenni -, hogy a palesztin oldalon évtizedek óta zajlik a totális, generációkon átívelő indoktrináció. Olyan társadalmat építettek, ahol a gyerekek már az óvodában megtanulják, hogy a végső cél Izrael eltörlése és a zsidók kiirtása. Ezt a valóságot eltagadni nem »empátia«, hanem vakság – sőt, bűnrészesség. Egy olyan ellenséggel, mint a Hamasz, nincs békekötés. Nincs tárgyalás, nincs »bizalomépítés«, nincs illúzió.”
Nemes Dániel influenszer ezt a kérdést szegezte a „csillámpóni-zsidóknak”:
„Miért tartják egyformán értékesnek a 8 hónaposan elrabolt, majd egy hónap múlva puszta kézzel megfojtott Kfir Bibas életét a gyilkosaiéval?”
A történész figyelmét azonban nem kerülheti el, hogy a magyar közéletnek váratlan szegmensei is tiltakoztak a petíció ellen.
Gábor György vallásfilozófus például így írt a petíció kapcsán:
„Mik ezek az állítólagos »szélsőséges megnyilvánulások«? Hogy kimondják: Izraelnek joga van az önvédelemhez? Hogy elítélik az október 7-i mészárlást, és nevén nevezik: terror, népirtó szándék, antiszemitizmus? Hogy emlékeztetnek: a palesztin áldozatokért elsősorban a saját vezetőik – a Hamasz, az Iszlám Dzsihád – felelősök, akik pajzsként használják őket?
A levélírók ezt nevezik »egyoldalúságnak«. Valójában nem egyoldalúság, hanem a tények kimondása.”
Hasonlóan frappáns választ kanyarított Eörsi Mátyás is.
A DK-s politikus a petíció szövegét átírta egy 1944-ben, Budapesten született petícióéra:
„Látjuk a németországi százezreket, akik hónapok brutális pusztítása után már egy tudatos kiéheztetéstől is szenvednek. Tudjuk, hogy minden oldalon emberek élnek, akik ugyanarra vágynak: biztonságra, szabadságra, méltóságra. Ez így nem mehet tovább. Visszautasítjuk, hogy a hazai közbeszéd csak a legszélsőségesebb hangokat erősíti fel, és rajtuk keresztül démonizálja a »másik« oldalt. (…) Egy zsidókra halált kiáltó náci sem képviseli a németekkel szolidáris széles, békés tömegeket. A náci Németország nem egyenlő a német emberekkel. Igenis lehetünk egyszerre zsidó- és németpártiak.”
A válasz nyilván nem nyerte el Vásárhelyi Mária tetszését, mivel alá kommentálta: „Ezt szellemesnek gondolod?”
A fentieket a konzervatív magyar olvasótábor számára olyképpen lehet interpretálni, hogy egy (újabb) törésvonal érte el Magyarországot, mely a nyugati társadalmakat egy ideje már látványosan feszíti.
A nyugati közbeszéd jelenlegi alakulása igen jelentős részben összefügg a tömeges migráció jelenségével. Már számos kutató megállapította, hogy egyes nyugati országokban a választásokban egyre nagyobb súllyal szerepelnek a muszlim-arab hátterű szavazók. Rafaela Dancygier, a Princeton Egyetem politológusa szerint „Londontól Brüsszelen át Rotterdamig gyakran azon dőlnek el a választások, hogy ki támaszkodott jobban a klánok vezetőire és az imámokra”.
Felmérések szerint Angliában a muszlimok többsége a Munkáspártot támogatja,
és cserébe a baloldali párt célzottan indít muszlim jelölteket a bevándorlók által lakott területeken. Követezésképp a baloldali média és az influenszerek is ezen rétegek szemüvegein keresztül interpretálják a közel-keleti konfliktust.
Mindez összefonódik azzal, hogy a baloldali NGO-k hadat üzentek Izraelnek mint vallásos, nemzeti-konzervatív országnak.
A baloldali média szinte kizárólag a Hamász narratíváját közvetíti, megágyazva annak a világszerte tapasztalható Izrael-ellenes hangulatnak, mely a megnövekedett számú antiszemita atrocitáshoz, vagy mint a nemrégiben Washington D. C.-ben látott eset is mutatja, gyilkosságokhoz vezet.
Mindez egy veszélyes, toxikus koktélt alkotott a nyugati társadalmakban: növekvő antiszemitizmust, növekvő Izrael-ellenes uszítást, az iszlamizmus terjedését, és a muszlim-arab migrációs hátterű tömegek előtti kapitulációt a baloldali pártok részéről.
Mindez természetesen a nyugati zsidó értelmiségre is kihat, akiknek súlyát egyébként hajlamos a közélet erősen túlbecsülni.
Sok nyugati zsidó számára különös élmény, hogy hirtelen egy platformon találja magát a jobboldali konzervatívokkal, és saját „természetes politikai otthona” ellen kell érvelnie.
Mindez egyeseket arra késztethet, hogy a keresztény konzervativizmussal szembeni minden averziója ellenére újdonsült szövetségesként vagy legalábbis ideiglenes társutasként együtt kritizálják a baloldal és az iszlám rút frigyét. (Ilyen volt a nemrég elhunyt, áldott emlékű Tatár György is). Azok a zsidók, akik pedig meg akarnak maradni a baloldalon, úgy járnak, mint Mohamed koporsója: se itt, se ott nem lesznek.
Létük egy végtelen öngyalázó, önleköpő rituálévá torzul, amely végül ironikus módon nem segít nekik megszabadulni a hátukon púpként viselt zsidóságuktól
hiszen a nap végén egy iszlamistát nem érdekel, hogy ki keresztény, ki zsidó, ki cionista, ki anticionista, ki meleg, ki heteró: mindegyikünkek ugyanazt a sorsot szánja — a meszesgödör alját.
Félreértések elkerülése végett: ettől még nem kell azt gondolni, hogy Gábor György vagy éppen Eörsi Mátyás hirtelen jó útra tértek, és mostantól a Nélküledet dúdolva fognak kiállni a magyar nemzeti szuverenitás mellett.
Egyszerűen felfogták – mivel minden tévedésük ellenére nyilván nem buta emberek –, hogy ha a Hamász és hívei fognak diktálni a Közel-Keleten és Európában, az nekik semmi jót nem jelent. Az a 300 ember pedig, aki a Hamász-párti tüntetők mellett ágál, a jelek szerint még ennyit sem értett meg a világból.
Pedig a döntés nagyon egyszerű, nem kell sokat ragozni. Éppen tíz éve jelent meg a Magyar Idők első száma, amelynek címlapján Rogán Antal feltette a kérdést interjújában:
„Azt akarjuk, hogy az unokáink egy európai kalifátusban éljenek?”
S a kérdés azóta sem változott.
(Nyitókép: Artur Widak / NurPhoto / NurPhoto via AFP)
Orbán Viktor nem hátrált meg, vétózott Brüsszelben, érzi, hogy mögötte van az utca. A Tisza jelöltjei folyamatosan hibáznak, Magyar Péter okkal ideges. Itt a Mesterterv legújabb adása.
Ali Mohammad Nainit egy légicsapás során likvidálták.
Az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője az iráni konfliktus kapcsán próbált okosakat mondani.
Az elnök szerint a harcok vége közelebb van, mint sokan gondolják.
Izraeli légicsapás sebesített meg két médiaszereplőt Dél-Libanonban.
Washington példátlan erejű válaszlépést helyezett kilátásba.
Az amerikai elnök figyelmeztetett: nem kellett volna Iránnak eddig eszkalálnia a helyzetet.
A reggelim visszajön.
Kiakadtak, hogy az amerikaiak több Patriot típusú rakétát lőttek ki iráni drónokra, mint ahányat Ukrajna összesen kapott a háború során.
