Világegyetemi tempó

Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban

Miklós-tető, nyári délelőtt. Hétszázhuszonöt méteres magasságban vagyunk. Nem egy komoly magasság ez, nem érzem szükségét annak, hogy oxigénpalackot ragadjak. Mindig is középhegységi ember voltam, a magashegységeket inkább csak nézni szeretem. Legfeljebb kétezer méterig felbaktatok, annyi nekem elég.

Interjúzni jöttünk fel ide, akármilyen meglepően is hangzik. Darányi Lászlóval, a Duna–Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őrével beszélgetünk. Részleteket nem árulok mert, mert a beszélgetésünk olvasható lesz a Mandiner nyári dupla lapszámában. De ezek a részletek most nem is érdekesek.

Darányi javasolta a helyszínt. Azt mondta, igazi beszélgetéshez megfelelő helyszín kell.

Igaza van. Tényleg nem lehet. Egyik kedvenc helye a Miklós-tető az andezitszikláival, ahonnan tényleg lenyűgöző kilátás nyílik az alattunk elterülő Csarna-völgyre.

A Csarna-völgy erdőrezervátum, alig néhány akad ilyesmiből az országban. Ez azt jelenti, hogy itt évtizedek óta nem volt fakitermelés, és a belátható jövőben nem is lesz. A terület ettől még messze nem őserdő. Ahhoz még legalább százötven év kell.

Itt lassabban történnek a dolgok, minden a saját tempójában történik. Ezt az erdei „ügymenetet” szeretem világegyetemi tempónak nevezni. Mert hiába mozog végtelenül lassan a kárpáti kék meztelencsiga, és hiába gyors hozzá képest mondjuk a fekete harkály, a tempójuk ugyanaz.

miközben a sebességük különböző. A sebesség nem egyenlő a tempóval. A tempó rejtélyes tünemény. A létezés alapállapota. Egyenletes hullámzás a végtelenben. A bolygók és a csillagok, a naprendszerek és a galaxisok alapállapota, de a kárpáti kék meztelencsigáé és a fekete harkályé is. Vagy a bükkösben repkedő havasi cincéré.

De közben arról se feledkezzünk meg, hogy az emberé is. Bár erről mintha már rég megfeledkeztünk volna.

Amikor Darányi László a Miklós-tetőn szeretne beszélgetni, azzal voltaképp arra hívja fel a figyelmet, hogy ideje lenne újra megismerkednünk ezzel az alapállapottal. Balra a Magosfa, szemben a Nagy-Hideg-hegy. Egy ősrégi, felrobbant vulkán roncsai. Rémlik, hogy valamikor jártam már itt. Üldögéltem úgy húsz évvel ezelőtt ezeken az andezitsziklákon.

A Börzsönynek ezen a részén ritkábban fordultam meg, kiesett az útvonalaimból. Bármerre nézek, sehol egy ház vagy villanyvezeték. Bár emberi tevékenységre utaló nyom azért akad. A fakitermelés sajnos nyomot hagyott a távolabbi hegyoldalakon és gerinceken. A Börzsönyből évente hatvanezer köbméter fát vágnak ki. Ami nem kevés. Olykor egyes fák életben hagyásáért is külön harcolni kell az erdészettel.

Erről Darányi sokat tudna mesélni. Mesél is a természetvédelem és a fakitermelést végzők közötti évtizedes birkózásról, aminek vannak ugyan eredményei, de ezek az eredmények messze elmaradnak a kívánatostól. Darányi három évtizede jár a mindenkori börzsönyi hiúz nyomában. A hiúz valamikor őshonos volt a Börzsönyben, de természetesen az ember a 19. századra kipusztította. 1993-ban találkozott vele először, bár a nyomait már korábban is megtalálta.

Ahogy elbeszéli első találkozását ezzel a misztikus lénnyel,

Az ilyen találkozásokról máshogy talán nem is lehet beszélni. Az erről a találkozásról készült homályos, elmosódott diafelvételein tényleg valami nem egészen e világi derengés látszik. Aki figyelmesen és érzékenyen járja az erdőt, ismerheti ezt a derengést. Darányit már gyerekkorában rabul ejtette ez a derengés, és egész élete ennek jegyében telt. Útközben, ahogy zötykölődünk fölfelé szolgálati terepjárójával a Miklós-tető felé, többször is megállunk. Hol egy kameracsapdát mutat, hol egy fokozottan védett bükköst, amiben sok évtizeddel ezelőtt vadászkunyhó állt. A kunyhó alapjai ma is megvannak. Az egyik felvételen ide dörgölte a pofáját a hiúz – mutat egy mohás sziklára áhítattal.

Álldogálok a hajdani vadászkunyhó megmaradt kövein. Megpróbálom elképzelni azokat a százhúsz évvel ezelőtti reggeleket, amikor az ide többször is ellátogató József Ágost főherceg felébredt itt, és az ébredés utáni első másodpercekben még nem tudta, hogy ő egy főherceg, csak hallgatta nevének és rangjának tudta nélkül a kék galambok burrogását.

Ez is egy olyan tudás, amivel az erdő képes megajándékozni minket. 

Egy ember, aki otthon van. Ez jut eszembe Darányiról, ahogy a védett bükkösben áll szótlanul és néz fel a lombok közé. A fák között a teremtés utáni első pillanatok csendje. Árpi, a fotós kolléga még mindig nem hiszi el, hová keveredett. A hiúz megszokott ösvényeinek egyikén állunk. Talán most is a közelben van, figyel minket egy kő mögül vagy egy fa vastagabb ágáról. Ha itt van, ha nincs, magunkon érezzük a tekintetét. 

Nyitóképen: Darányi László és Győrffy Ákos a Börzsönyben (fotó: Földházi Árpád)