Végső soron névtelenek vagyunk az ég alatt. Ez is egy olyan tudás, amivel az erdő képes megajándékozni minket. Magasles XV.
Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban
Miklós-tető, nyári délelőtt. Hétszázhuszonöt méteres magasságban vagyunk. Nem egy komoly magasság ez, nem érzem szükségét annak, hogy oxigénpalackot ragadjak. Mindig is középhegységi ember voltam, a magashegységeket inkább csak nézni szeretem. Legfeljebb kétezer méterig felbaktatok, annyi nekem elég.
Interjúzni jöttünk fel ide, akármilyen meglepően is hangzik. Darányi Lászlóval, a Duna–Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őrével beszélgetünk. Részleteket nem árulok mert, mert a beszélgetésünk olvasható lesz a Mandiner nyári dupla lapszámában. De ezek a részletek most nem is érdekesek.
Darányi javasolta a helyszínt. Azt mondta, igazi beszélgetéshez megfelelő helyszín kell.
Igaza van. Tényleg nem lehet. Egyik kedvenc helye a Miklós-tető az andezitszikláival, ahonnan tényleg lenyűgöző kilátás nyílik az alattunk elterülő Csarna-völgyre.
A Csarna-völgy erdőrezervátum, alig néhány akad ilyesmiből az országban. Ez azt jelenti, hogy itt évtizedek óta nem volt fakitermelés, és a belátható jövőben nem is lesz. A terület ettől még messze nem őserdő. Ahhoz még legalább százötven év kell.
Itt lassabban történnek a dolgok, minden a saját tempójában történik. Ezt az erdei „ügymenetet” szeretem világegyetemi tempónak nevezni. Mert hiába mozog végtelenül lassan a kárpáti kék meztelencsiga, és hiába gyors hozzá képest mondjuk a fekete harkály, a tempójuk ugyanaz.
miközben a sebességük különböző. A sebesség nem egyenlő a tempóval. A tempó rejtélyes tünemény. A létezés alapállapota. Egyenletes hullámzás a végtelenben. A bolygók és a csillagok, a naprendszerek és a galaxisok alapállapota, de a kárpáti kék meztelencsigáé és a fekete harkályé is. Vagy a bükkösben repkedő havasi cincéré.
De közben arról se feledkezzünk meg, hogy az emberé is. Bár erről mintha már rég megfeledkeztünk volna.
Amikor Darányi László a Miklós-tetőn szeretne beszélgetni, azzal voltaképp arra hívja fel a figyelmet, hogy ideje lenne újra megismerkednünk ezzel az alapállapottal. Balra a Magosfa, szemben a Nagy-Hideg-hegy. Egy ősrégi, felrobbant vulkán roncsai. Rémlik, hogy valamikor jártam már itt. Üldögéltem úgy húsz évvel ezelőtt ezeken az andezitsziklákon.
A Börzsönynek ezen a részén ritkábban fordultam meg, kiesett az útvonalaimból. Bármerre nézek, sehol egy ház vagy villanyvezeték. Bár emberi tevékenységre utaló nyom azért akad. A fakitermelés sajnos nyomot hagyott a távolabbi hegyoldalakon és gerinceken. A Börzsönyből évente hatvanezer köbméter fát vágnak ki. Ami nem kevés. Olykor egyes fák életben hagyásáért is külön harcolni kell az erdészettel.
Erről Darányi sokat tudna mesélni. Mesél is a természetvédelem és a fakitermelést végzők közötti évtizedes birkózásról, aminek vannak ugyan eredményei, de ezek az eredmények messze elmaradnak a kívánatostól. Darányi három évtizede jár a mindenkori börzsönyi hiúz nyomában. A hiúz valamikor őshonos volt a Börzsönyben, de természetesen az ember a 19. századra kipusztította. 1993-ban találkozott vele először, bár a nyomait már korábban is megtalálta.
Ahogy elbeszéli első találkozását ezzel a misztikus lénnyel,
Az ilyen találkozásokról máshogy talán nem is lehet beszélni. Az erről a találkozásról készült homályos, elmosódott diafelvételein tényleg valami nem egészen e világi derengés látszik. Aki figyelmesen és érzékenyen járja az erdőt, ismerheti ezt a derengést. Darányit már gyerekkorában rabul ejtette ez a derengés, és egész élete ennek jegyében telt. Útközben, ahogy zötykölődünk fölfelé szolgálati terepjárójával a Miklós-tető felé, többször is megállunk. Hol egy kameracsapdát mutat, hol egy fokozottan védett bükköst, amiben sok évtizeddel ezelőtt vadászkunyhó állt. A kunyhó alapjai ma is megvannak. Az egyik felvételen ide dörgölte a pofáját a hiúz – mutat egy mohás sziklára áhítattal.
Álldogálok a hajdani vadászkunyhó megmaradt kövein. Megpróbálom elképzelni azokat a százhúsz évvel ezelőtti reggeleket, amikor az ide többször is ellátogató József Ágost főherceg felébredt itt, és az ébredés utáni első másodpercekben még nem tudta, hogy ő egy főherceg, csak hallgatta nevének és rangjának tudta nélkül a kék galambok burrogását.
Ez is egy olyan tudás, amivel az erdő képes megajándékozni minket.
Egy ember, aki otthon van. Ez jut eszembe Darányiról, ahogy a védett bükkösben áll szótlanul és néz fel a lombok közé. A fák között a teremtés utáni első pillanatok csendje. Árpi, a fotós kolléga még mindig nem hiszi el, hová keveredett. A hiúz megszokott ösvényeinek egyikén állunk. Talán most is a közelben van, figyel minket egy kő mögül vagy egy fa vastagabb ágáról. Ha itt van, ha nincs, magunkon érezzük a tekintetét.
Nyitóképen: Darányi László és Győrffy Ákos a Börzsönyben (fotó: Földházi Árpád)
A Netflix új thrillere nem reformálja meg a műfajt, és nem sikerül teljes mértékben kihasználni a sajátos alapkoncepciót sem, mégis kiemelkedik a streamingszolgáltató tucatprodukciói közül.
Előveszem Csics Gyula 1956-os naplóját, mondom a gyerekeknek, hogy ezt a naplót 1956-ban egy ugyanannyi idős kissrác írta, mint ők. Rögtön van jelentkező a felolvasásra. Csender Levente írása.
Nem ezt a filmet vártuk, valami mást. Leimeiszter Barnabás írása.
Hat szívmelengető történetet ígér Adalbert Stifter magyarul idén kiadott elbeszéléskötetének alcíme. Leimeiszter Barnabás írása.
Hamarosan kezdetét veszi az új európai parlamenti ciklus eddigi legnagyobb csatája Brüsszelben.
A programprospektusokban nem szerepel, és a bejárat körül sem hívja fel rá semmi a figyelmet, hogy odabent filmeket vetítenek. Ide csak betévedni lehet, ahogyan az álmaimban tévedek be, mindig meglepetten, mindig örvendezve, hogy vannak még ilyen helyek.
Két évvel a borzalmak után újra előtörhetnek az emlékek a magyar kapusból.
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
