Beszéd, ami írássá lesz, avagy a kinevezés pillanata

«„Drága Néném,

múlt pénteken véget ért egy fejezet – a bizonytalanságé, a találgatásoké –, és elindult egy új, a 2023/2028-as ciklus, a harmadik igazgatási szakaszom előkészítése. Csák János miniszter úr a terembe szólított, és ugyan akadt egy kis időm, készültem valamiféle összefoglaló szöveggel, ott és akkor mégsem tudtam elmondani. Egyszerűen a pillanat túlságosan felemelőnek mutatta magát ahhoz, hogy elmerüljek olyan szofisztikációkban, amelyek éppen azt a szakmai tépelődést teszik értelmetlenül nyilvánossá, mint amit ennek az egész pályázatnak a bulvárba hatolása okozott. Akkor is említettem, hogy akit érdekel, majd elolvashatja, mi nem hangzott el – hát íme!

Sosem a jelen állapot, tehát a pillanatfelvétel minősíti bárki munkáját, hanem a megtett út, a honnan hová eljutás. És ebben már nem hinni kell, hanem visszanézni, tudomásul venni, hisz az valóság. Harmadszor lehetek főigazgató a 2011-12-es kormánybiztosság után, de mintha most nyílna először módom a klasszikus igazgatásra: most, hogy a kereteket a infrastruktúra helyzetének megoldásával tisztán sikerült megalkotnunk.

Szeretnék köszönetet mondani ezért legelsősorban is a kollégáimnak. A sajátos, az utóbbi félévben ugyan nagyon felkavarodott, de lenyugodni is gyorsan képes, profi opera-társadalomnak. Ezerötszáz felnőttnek, háromszáz gyereknek és az ő szüleiknek, akik áldozatuk révén szinte tagként számítanak, és akikkel együtt éljük 12 éve az életünket. Köszönet a kormányzatnak a 2011 óta tartó huzamos bizalomért, a fejlesztésekbe fektetett 100 milliárdért, a működésünkbe belerakott 150 milliárdért – amelyhez növekvő ütemben maga az OPERA is termelt majdnem 30 milliárdot. Köszönet miniszter úrnak, a bizottságoknak, a többi jelentkezőnek, hogy foglalkoztak az OPERA ügyével. És a szokott, de őszinte szófordulattal élve: végül, de messze nem utolsó sorban köszönet a közönségnek, aki mindenhol megtalált minket a viszontagságos esztendők alatt se, és kiállt műfajaink, produkcióink, művészeink, egyáltalán: az elmúlt éveink mellett.

Mi mind együtt vagyunk az OPERA. Illúzió volna szeretetközösségként látni magunkat, de azonos célért dolgozó, elhivatott és professzionális csapat igenis vagyunk. Elindulni diszkrét pályázatokon nem lehet bűn. Azok az énekesek tovább énekelnek nálunk, azok a karmesterek ezután is vezényelnek, akik involválták magukat. Nemzeti intézmény vagyunk, az én személyes ízlésem vagy szakmai véleményem nem kizárólagos, soha nem is volt az, viszont az arányok megtalálása rám bízatott. Csak egyetlen lírai pillanatra hadd álljak itt meg: nagyapám kántorizált, szüleim kórusban ismerkedtek meg. Hétéves korom óta tanulom a zenét, és bár művész lettem, mégsem lehettem híres énekes, de attól még pontosan tudom, hogy énekelni a legjobb a világon. 16 évet töltöttem eddig a Magyar Állami Operaházban, a következő ötöt is arra használom, hogy tervezzem, keretezzem, szervezzem és támogassam az OPERA útját, a művésztársakban naponta gyönyörködhessek, együtt a közönségünkkel. A mi dolgunk, a tücskök dolga a lelkigondozás: és csodálatosképpen ahhoz lelkesítő és felkavaró élmények is elvezetnek.”

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton