Az agresszív kisfiúk uralják a játszóteret, a szülők meg mosolyogva nézik

„Hangos fiúk foglalják el a legnépszerűbb mászókát a játszótéren, és kíméletlenül elzavarnak minden lányt, aki szeretne felmászni rá. Félrelökik a lányokat a csúszdára váró sorban, elveszik a homokozójátékokat, és a szülők csak mosolyogva nézik – mert a fiúk már csak ilyenek.

Boys will be boys – mondják, amikor a fiúk agresszív, vagy más sztereotip módon »fiús« viselkedését szeretnék legitimálni, pedig ez a mondat sokkal inkább (vagy kizárólag) szól a szocializációs különbségekről, mint a fiúk vélt vagy valós biológiájáról. Amikor egy kisfiú üt, rúg, csíp, hangos és uralkodó, akkor a szülők sokszor nem is regisztrálják a problémát, esetleg nyilvánvalóan álságos rosszallással, de azért félig mosolyogva megszidják őket egy kicsit – mert hát a fiúk már csak ilyenek. Ugyanígy a kislányoktól elvárjuk, hogy kedvesek, engedelmesek, aranyosak legyenek: hogy mindig legyen kedvük puszit adni az évi egyszer látott nagybácsiknak, hogy elpakolják maguk után a játékot és eleve ne játsszanak semmilyen »durva« játékot. Ez a jelenség már nagyon hamar megmutatkozik a játszótereken is, és még feltűnőbbé válik, ha az ember lányos anyuka, aki szeretné egészen más értékek mentén nevelni a kislányát.

Nem akarok olyan szülő lenni, aki túldimenzionálja a játszótéri konfliktusokat, sőt, személy szerint azt tartom helyesnek – és valljuk be, kényelmesnek – ha nem kell belefolynom a gyerekek játékába. A modern városi környezetben amúgy is szinte kizárólag szervezett és felügyelt keretek között tölthetik szabadidejüket a gyerekek, ezért a játszótereken igyekszem a távolmaradásommal megadni a szabad játék lehetőségét. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nemek szerinti csoportosulás teljesen normális szakasza a gyerekek fejlődésének, hogy megvan az az életkor, amikor a lányok kizárólag a lányokkal, a fiúk pedig a fiúkkal akarnak játszani. Isten ments, hogy valamiféle PC küldetéstudattól vezérelve megpróbáljak kvótákat szabni a játszótéren és illően diverz, koedukált csoportokat gyártani a gyerekekből, de mondjuk engem még az sem zavar, ha azt játsszák, hogy levágják egymás (sárkány)fejét a képzeletbeli kardokkal, szóval ez is biztos ízlés dolga.

Az én kislányom még csak három és fél éves, nemrégiben kezdett el benne felerősödni a vágy a kortárs kapcsolatok iránt, és azóta mindennapos része az életünkben a játszótéri bandázás mindenféle idegen gyerekekkel. Vagyis sokkal több gyerekek közötti interakciót látok közelről, mint korábban. Ez alapvetően szuper dolog, de a közös játékokban való részvétellel elkezdtek megjelenni bizonyos problémák is. 

Például, hogy a kislányomat rendszeresen félrelökik a vele egykorú vagy nagyobb kisfiúk, hogy simán elévágnak a csúszdán, hogy elfoglalják a legnépszerűbb mászókát és aztán nem engedik fel a lányomat (és persze más lányokat sem). Hogy amikor megkérdezik, hogy megpörgethetik őt a forgón, és a lányom kéri, hogy állj, nevetve pörgetik tovább, amíg a gyerekem arcára egyre kétségbeesettebb arckifejezés ül. Szögezzük le, nem azt mondom, hogy a kislányok sosem csinálnak ilyesmit. Csak azt mondom, hogy a kisfiúkra sokkal ritkábban szólnak rá.”

Nyitóképünk illusztráció. Forrás: Getty Images / Anadolu Agency / Contributor