Nem akarok olyan szülő lenni, aki túldimenzionálja a játszótéri konfliktusokat, sőt, személy szerint azt tartom helyesnek – és valljuk be, kényelmesnek – ha nem kell belefolynom a gyerekek játékába. A modern városi környezetben amúgy is szinte kizárólag szervezett és felügyelt keretek között tölthetik szabadidejüket a gyerekek, ezért a játszótereken igyekszem a távolmaradásommal megadni a szabad játék lehetőségét. Azzal is tisztában vagyok, hogy a nemek szerinti csoportosulás teljesen normális szakasza a gyerekek fejlődésének, hogy megvan az az életkor, amikor a lányok kizárólag a lányokkal, a fiúk pedig a fiúkkal akarnak játszani. Isten ments, hogy valamiféle PC küldetéstudattól vezérelve megpróbáljak kvótákat szabni a játszótéren és illően diverz, koedukált csoportokat gyártani a gyerekekből, de mondjuk engem még az sem zavar, ha azt játsszák, hogy levágják egymás (sárkány)fejét a képzeletbeli kardokkal, szóval ez is biztos ízlés dolga.
Az én kislányom még csak három és fél éves, nemrégiben kezdett el benne felerősödni a vágy a kortárs kapcsolatok iránt, és azóta mindennapos része az életünkben a játszótéri bandázás mindenféle idegen gyerekekkel. Vagyis sokkal több gyerekek közötti interakciót látok közelről, mint korábban. Ez alapvetően szuper dolog, de a közös játékokban való részvétellel elkezdtek megjelenni bizonyos problémák is.
Például, hogy a kislányomat rendszeresen félrelökik a vele egykorú vagy nagyobb kisfiúk, hogy simán elévágnak a csúszdán, hogy elfoglalják a legnépszerűbb mászókát és aztán nem engedik fel a lányomat (és persze más lányokat sem). Hogy amikor megkérdezik, hogy megpörgethetik őt a forgón, és a lányom kéri, hogy állj, nevetve pörgetik tovább, amíg a gyerekem arcára egyre kétségbeesettebb arckifejezés ül. Szögezzük le, nem azt mondom, hogy a kislányok sosem csinálnak ilyesmit. Csak azt mondom, hogy a kisfiúkra sokkal ritkábban szólnak rá.”