A szél ott fúj, ahol akar

Győrffy Ákos írása Magasles tárcasorozatunkban

Néhány napja, ahogy a kertben épp néhány pillangót bámultam, eszembe jutott egy rég bezárt kocsma. Jung Gábor kocsmája Nagymaroson. Írtam már erről a kocsmáról, nem szeretném ismételni magam.

A lepkék látványa hívta elő a kocsma emlékét, mert egyszer, egy régi tavaszon ebbe a kocsmába egyszer csak berepült rengeteg lepke. Ott ültünk néhányan a félhomályos helyiségben, odakint hét ágra sütött a nap, és hirtelen megjelentek ezek a lepkék a nyitott ajtóban. Eleinte nem jöttek be, csak a küszöb fölött repkedtek, aztán mintegy vezényszóra betódultak a kocsmába, tettek néhány kört, végül mintha ismét csak egy titokzatos vezényszó hangzott volna el, egy pillanat alatt kirepültek.

Rajtam kívül csak ketten voltak még ott.

bár soha egyetlen verset sem írt.

Adorján az élőbeszéd híve volt. A berúgás egy bizonyos fázisában kezdett improvizálni, egyszer csak nekikezdett, akár hallgatta valaki, akár nem. Meghökkentő képekkel dolgozott, csodás dolgokat mondott. Költői világa valahol Kassák Lajos, Weöres Sándor és Balaskó Jenő közelében helyezkedett el, de leginkább senkire és semmire nem hasonlított.

Ha épp józan volt (ez ritkán esett meg vele), alig szólalt meg, ha nagyon berúgott, hamar elaludt az asztalra dőlve, a kettő közti állapotot viszont a költészetnek szentelte.

Nem tudom rekonstruálni a szavait, mégis emlékszem rájuk, vagyis inkább arra hatásra emlékszem, amit ezek a szavak keltettek bennem. Néha mondtam is neki, hogy Adorján, ezek nagyon jó versek, le kellene írnod őket, de erre mindig csak legyintett és valami olyasmit válaszolt, hogy ugyan már. Nem érdekelte az egész úgynevezett költészet, és soha nem gondolta, hogy költő lenne.

Akkoriban nem is nagyon dolgozott már, nem volt már alkalmas a munkára. Veleszületett érzékenységét, nyelvi bravúrjait soha senki nem vette komolyan, legfeljebb kiröhögték. Már megint miféle hülyeségeket beszélsz te itt. Egy szavát sem értették, azt gondolták, bolond.

Akkoriban már én is írtam verseket, de Adorjánt hallgatva mindig az volt az érzésem, hogy kettőnk közül ő az igazi költő. Pont ő, a piás vízvezeték-szerelő, akit mindenki kiröhög, akit alig hívnak már dolgozni valahová, mert szinte folyamatosan részeg.

A költészet útjai kifürkészhetetlenek, ez benne a szép. Adorjánban ott kavargott a költészet, de ennek semmiféle jelentőséget nem tulajdonított, miközben sokan mások az anyjukat eladnák egy József Attila-díjért, vagy azért, hogy legalább egy versük megjelenjen az aktuális Szép versekben.

Ült a borzalmas fröccsei fölött, kért tőlem vagy Feri bácsitól egy cigarettát, és elkezdett motyogni. Néha csak egyetlen sort variált, máskor hosszú monológokba kezdett. Lenyűgözve hallgattam, ahogy kibeszél belőle valami, aminek szinte alig volt köze a személyiségéhez.

Akkor ő nem az a hétköznapi Adorján volt, aki hamuszürke arccal, szakadt melós ruhában őgyelgett az élelmiszerbolt környékén,

Feri bácsi szótlanul hallgatta, ragyás, borvirágos arcán semmiféle érzelem nem látszódott. De legalább nem röhögte ki. Legfeljebb annyit mondott néha, amikor valamilyen vita túlságosan hevessé vált, hogy „közétek kéne lövetni”. Karhatalmista ifjúságának hozománya volt ez a mondat, de Feri bácsi javára legyen mondva, hogy tényleg csak indokolt esetben használta.

Ma már én is nehezen értem meg, mit kerestem tizenhét-tizennyolc éves fejjel abban a kocsmában. Oda tényleg csak azok jártak, akiket a többi kocsmából kinéztek, vagy annyi pénzük sem volt, hogy egy fröccsöt megigyanak. Gábor, a tulajdonos általában nem is kért pénzt a piáért, vagy ha kért is olykor, hiába kért. Vett a közeli italdiszkontban két kanna pokoli fehérbort, s aztán ha elfogyott a tíz liter idegméreg, pár napig zárva tartott. Ő is szó szerint az utolsókat rúgta, hatalmasra dagadt, vizes bokáival lépni is alig tudott már.

Pedig valaha szebb napokat látott ő is, jól menő vegyesboltja volt a kocsma mellett, de az irgalmatlan piálás felőrölte a vegyesboltot és a családját is. Anyámnak soha nem mertem megmondani, hogy Gáborhoz járok. Rossz híre volt, sokan buzinak tartották, de nem volt az, csak egy magányos, összetört és szomorú lélek, aki nem nagyon akart élni már. Egy barátommal jártunk oda, vonzott minket a lecsúszott alakok reménytelen atmoszférája. Az összeomlás, a lassú kiszenvedés démoni varázsának nem tudtunk ellenállni.

Csak mi nem baglyokat és kutyákat boncoltunk, nem öltük meg az anyánkat, hogy az ékszereit a bordélyház egyik kurvájának lába elé terítsük, csupán azoknak a társaságát kerestük, akiket mindenki nagy ívben elkerült. 

A végzet persze Gábor kocsmáját is hamarosan utolérte. Miután meghalt, a kocsmát bezárták. Feri bácsi is kisvártatva távozott egy túlvilági munkásőr-laktanyába. Adorjánt néha látom még. Lassan jár, mintha üvegtörmeléken lépkedne mezítláb. Negyedszázada nem hallottam a verseit, talán már nem is szaval sehol. Nem is lenne hol.

A régi kocsmák eltűntek, az újak pedig nem kocsmák, hanem pubok és gasztro-izék, ilyen helyeken nem lehet részegen verset mondani. Amikor meglátom,

Egy igazi költő, aki nem csinált karriert, nem jelent meg soha egyetlen verse sem, és ő maga sem gondolta soha, hogy költő lenne.

Talán ez a költői lét felsőfoka, ez a valódi nevezetes névtelenség, ahogy Hamvas Béla mondaná. Martin Heidegger írja valahol, hogy az az igazi titok, amikor még azt sem tudjuk, hogy az a titok egyáltalán létezik.

„A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy” – mondja Jézus Nikodémusnak János evangéliumában. Valahogy így lehet ez a költészettel is, ami Adorjánt is egy életen át elkísérte. Vagy nem így van. Ki tudja, hogyan van bármi is. 
 

Nyitókép: illusztráció, kocsmafotó részlete a hatvanas évekből (Fortepan / Móra András)