Hülyék vagyunk

„Persze onnan is nézhetnénk a dolgot, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, márpedig a mentősök nagyon is sokat dolgoznak. Ahogy mások is: a pedagógusok, a gyári munkások, a festők, a kőfaragók és a balett-táncosok. Csakhogy ők életekkel dolgoznak: a mi életünkkel. A tiétekkel. Mindenkiével, aki nem keres percenként háromszázezret, és nincs elég pénze, hogy saját mentőautója legyen, amelyik éjjel-nappal rendelkezésére áll. Elvárható volna, hogy ezt tisztességesen, nyugodt körülmények között, megfelelő fizetésért tegyék. Akkor talán nem raknák rá a telefont a mentőt háromnegyed órája váró, kétségbeesett lányra, időben indítanák a kocsit a fulladozó, félrebeszélő beteghez, szóval úgy működnének, ahogy működniük kellene.

Azt mondja a mentőszóvivő, »nem az számít, hogy valaki híres, vagy sem, minden esetben a beteg állapotának súlyosságát veszik figyelembe.« Értsd: nehogy már azt tessék hinni, hogy azért, mert valaki híres, több járna már neki, mint az a szar, ami egy nyugdíjas anyagbeszerzőnek. Itt kérem, nem kivételezünk senkivel csak azért, mert valaki. Így érvelnek, noha senki nem akadt, aki egyedi elbánást kért volna: csupán időben kiérkező mentőért szólt mindenki.

Mindennek nyomán csak annyit kérdeznék – nem megbántva senkit a hangos szóval – most, hogy a kormány már tényleg mindenkitől megvédett minket, a transznemű brüsszeli bürokratáktól a háborúpárti dollárbaloldalon meghízott tanárokon át a kábítószerfüggő, kordonbontó diákokig; kijuttatta a válogatottat az Európa-bajnokságra és kétszer is vendégül látta a pápát, nem lehetne-e elintézni, hogy kijöjjön a mentő, mondjuk, egy órán belül.

Vagy legalább azt, hogy ne kelljen a túlélésért hazudnunk azoknak, akik tényleg megmenthetnék az életünket.”

***

Nyitókép: MTVA / Hagyaték: Keleti Éva