Ferenc pápa a sztár, avagy új hősünk született

Egymás után csendülnek fel a dicsőítő számok. A fiatalok nem csak a trianoni Magyarország, de a Kárpát-medence minden tájáról érkeztek, hogy együtt köszöntsék Ferenc pápát. Azt az embert, aki útnak indulásuk előtt nem egészen 24 órával érkezett Budapestre, s aki azóta gesztusaival, üzeneteivel, tartásával alapjaiban változtatta meg sokak véleményét önmagáról és az egyházról. Tapasztalatunkból tanuljuk ugyanis a kifejezést: „a gesztusok pápája”. S ezek a gesztusok nem mímeltek, nem terheltek, nem szívességi vagy kölcsönösségi alapon születők, de őszinték és szeretetteljesek, amik nem patikamérlegen kimért diplomáciai fogásként értelmezhetők, hanem szívből születnek. 

De a fiatalokat nehéz ám lenyűgözni, tempóhoz, menőséghez, erőteljes üzenetekhez szoktatta őket a (digitális) világ, sztárokat keresnek és követnek, akik hopp, egy pillanat alatt fent vannak a színpadon, s máris azt kiáltják a mikrofonba, hogy „Szevasztok, Budapest!”. Most más kissé a forgatókönyv. A dalok végig Jézusról szólnak, némelyik ütemesebb (ekkor talpon az egész Papp László Sportaréna), van köztük lassabb (potyognak itt-ott a könnyek), de semmiképp nem azt a (látható) világot idézik, amiből megérkeztünk szombat délután erre a helyre. S hamarosan egy idős, 86 éves, járni is nehezen tudó bácsi érkezik fura kis autón. S mégis, robban az aréna,

A pápa pedig rögtön átveszi a fiatalok lelkesedését, már az első méterek után látszik rajta, hogy talán kedvenc budapesti programpontjára érkezett. Itt dobog most az egyház szíve (vele együtt lüktet a nemzeté), egy teljesen világi helyen, s ezt megérzi vendég és vendéglátó egyaránt, mindegy, ki kinek lehetne nagypapája vagy unokája. Ferenc persze megragadja az alkalmat, hogy miután körbejárta az arénát, az autóból kiszállva még elutasítsa a tolószéket és odamenjen a mozgáskorlátozott fiatalokhoz, akikkel ki nem hagyná a személyes találkozást. A színpadra sem csak úgy felpattan, tolókocsiban érkezik, mégis ő a „sztár”, mert őszinte és hiteles. Azt pedig ez a délután bizonyítja ékesen, hogy erre van igazán igénye a fiataloknak, nem az instant világra.

Azt gondolnánk, az üzenetei nem lesznek népszerűek 2023-ban. Olyanokat mond például, hogy minden nap keressük a csöndet, hogy lépjünk ki a digitális világból, hogy ne akarjunk mások fölé kerekedni, hanem bátran köteleződjünk el embertársaink szolgálatában. Nem ezek a divatos szavak, de nem is azért vagyunk itt, hogy lózungokat halljunk, hanem azért, hogy az igazat és az értékest. Az örökérvényűt. Időről időre elhagyja most is az előkészített beszédet és nyomatékosítja, kiegészíti mondandóját, máskor egy fél mosolya elég, hogy mindenki azonnal rezonáljon rá. A magyarul kimondott félmondataiért olyan hálás az aréna, hogy azt szavakba önteni is nehéz, mire pedig beszéde végére ér, már mindegy, ki mennyit utazott, várakozott, állt sorban, mennyit izgult, hogy bejut-e. Megérte. 

A magyar fiatalok állva, szűnni nem akaró vastapssal és örömujjongással köszönnek a lassan távozó szentatyától. Minden mozdulatáért hálásak, minden szavát isszák. Már kiment, amikor még mindig őt éltetik. Új hősük született. 

Nyitókép: Mandiner/Ficsor Márton