Igen, én is ott voltam

„»Minden szavad megérint, megéget«

… a könyvtárban csendnek kell lennie, mégis motoszkálnak folyton, papucsban surrannak a könyvtárosok, időnként katalóguscédulákat böngésznek unott egyetemisták társaságában, köhögnek és tüsszögnek is a könyvtárban, van, aki úgy tesz, mintha olvasna, más tényleg elmerül a könyvében, a folyóiratolvasóban öregek üldögélnek, mindenféle lap a kezükben, képes újságok éppen úgy mint néhány francia és angol újság, szigorúan a kinti kommunista szelekcióból persze, én a szabadpolcon rabolgatok köteteket találomra, hetekig tanulmányozom a Nyugat összefűzött példányait, nagyon tetszenek Ady versei, mert ösztönös és kemény költőnek érzem, mi is ilyen világban élünk, az őszinte szó a legfontosabb, gondolom magamban, kicsit Eddát dúdolgatok, aztán továbbrévedek Bíró Lajos novellájára, elolvasom, de máris elfelejtem, néha a könyvtárablakban találom magam ábrándozva, arra van a Dóm, körötte bólogatnak a fák, hidegen fúj kint a szél, hamarosan eső zúdul a városra, ilyenkor könyvtárban a legjobb, itt lehetek, olvashatok, azt teszek, amit akarok, este Stormwitch koncert az ifjúsági házban, oda kell érnem, a többiek is ott lesznek, nagyon izgulok napok óta, német banda, tetszett az utolsó lemezük, amit beszereztem, mert a hanglemezboltban folyamatosan másolnak mindenféle cuccokat, ha bemész Black Sabbath és Judas Priest lemezek fogadnak harsány borítóval, odavonzza a szemet, percekig nézegetem őket, rajtuk a brutális ár kis cédulán, hogy 550 forint, ez borzasztó, de itt van O. P., köszöntjük egymást, de mit vetetsz át kazettára, naná, hogy Metallicát, közben odalesek az eladó mögé a szobába, és látom, hogy egy csomó magnó forog egyszerre, nagy tételben másolják a Jugoton lemezeket, jól teszik, induljunk lassan, a hónom alatt könyvtári könyvek, a zsebemben jegy az esti koncertre, szerzünk titokban cigarettát, lesz, ami lesz, gyerünk, repedjen ma minden, robbanjon fel a világ, öcsém.

»Bezár szívembe téged«

… és ott van mindenki a családból, mindenki, akik közül ma már csak néhányan élnek, boxert találok a nagybátyám asztalán, kérdezem apámtól, ez hogyan kerül ide, de ő csak nevet, és együtt jár a család esküvőre, lakodalomba, sokszor jönnek hozzánk vendégek is, mindig szépen felöltözve, illatosan, virággal a kézben, anyám köszöni szépen, vázába teszi, aztán bevonulok a belső szobába, odakint nagy a zsivaj, nagy a nevetés, de azért illedelmesen beszélgetnek, közben megy a tévé, fogy az ital, de soha, senki nem részeg, olykor beülök én is közéjük, figyelem apámat, a mozdulatait, ahogyan nevet, jó volna hasonlítani rá, de a hibáit is látom, és arra gondolok, én majd másképp csinálok ezt-azt, egyébként apám ujján pecsétgyűrű, mindig öltönyben jár, meg persze olasz cipőben, még odakint, a telepen is, ahol nem Zöldi elvtársnak, hanem Zöldi úrnak szólítják az állatgondozók, egyébként sem hallana semmit, aki kíváncsiskodna, a hatalmas ég kék takaróként fed be minket, a puszta végtelen az istállók mögött, donganak a legyek, méhek röpdösnek, fácánok szaladnak a szántóföld szélén, ami itt elhangzik, az elhangzik, mindenki ismer mindenkit, és ez nem rossz, hanem jó, mert megvédelmeznek a többiek, ha bármilyen baj adódik, lehajolnak az elesettért, felsegítik azt, aki megbotlik, és tiszta minden az utcákon, a házak előtt, az arcok pedig évtizedek múltán is ismerősek, ahogyan néha egyedül ballagok haza az állomásról, a Jókai utca végtelenül terül el, egyszerűen nem látszik a vége, mert ilyen a Felsőpárt, a város régi, református része, de látszik már a kistemplom, szemben a házunkkal, ahol a nagyszüleim egybekeltek, apámat keresztelték, a szüleimet összeadták, és ahol engem is megkereszteltek, majd a feleségemmel összeadtak, valahogy így kellett ennek lennie, de mégis kiszakadtam itthonról, ahogyan hazajárok, minden változik egy kicsit, eltűntek a régiek, csak néhány elmosódott mozdulat és grimasz maradt osztálytársakból, szomszédoktól a Kossuth tér környékén, ahol a boltnál megállok pogácsát vagy borjúhúst venni, talán ő az, talán nem, tűnődöm, majd elutazom a vonattal, nem viszek magammal semmi mást az útra, mint csábító szirénhangokat, az ablakból lesem a tájat a Tiszáig, körülöttem keresztrejtvényt fejtenek, szemüveggel bíbelődnek, majd lepottyan a kosár az ülésről, a kalauz teszi vissza, elkerültem innen meg nem is, de leginkább mégis máshol élek, felesleges bajlódni ilyen érzésekkel, semmi értelme, de mégis olyan jó visszarévedni a nyolcvanas évekbe, én is ott voltam, átéltem és hordozom magamban, míg élek, és milyen jó, hogy minden úgy történt, ahogyan megtörtént, néha azért meséljük el, amire emlékszünk, de azt is, hogy szabadok és fiatalok voltunk.”

Nyitókép: MTI/Kovács Attila