„Békét adj szívünknek, békét családunknak/ Békét nemzetünknek, békét a világnak!”
Zengett bennem tovább a dal még az esemény helyszínére érve is. Bevallom, a világ helyett néha Ukrajna jött a számra. Mert, ahol most igazán béke és „stratégiai nyugalom” kell, az a szomszédos ország. Amelynek nyugati felében magyar testvéreink is élnek, akikért valamennyien aggódunk. Sokaknál nem múlik el úgy nap, hogy ne gondolnánk rájuk.
Viszont a békén magunkban is dolgozni kell. Hiszen ami bent, az van kint. S ahhoz hogy harmónia legyen körülöttünk, és ne puskaporos hangulatban teljenek a mindennapjaink, ahhoz lelki béke is kell. Ahhoz pedig ugyancsak jelenlét és időnként csend kell. No meg nem kevés bátorság, mert néha a békéhez az kell, hogy konfrontálódjunk, és ki merjük mondani mi jó nekünk.
De volt még valami, ami megérintett és elgondolkoztatott. Az pedig Ferenc pápa azon intelme, hogy „legyetek nyitott kapuk”. Ez mind magánemberként, mind félig-meddig segítő foglalkozásúként új kihívásokat tár elém.
Nem bezárkózni, még ha krízis követ krízist is körülöttem, teljes nyitottsággal fordulni a másik felé, és türelmesnek lenni.