Rácsodálkozik, de túl nacionalistának találja a Mérce a táncházakat

A Mérce rátalált a táncházmozgalomra, és nem is akárhogy: sikerült rögtön egy amerikai szélsőbaloldali antropológust (!) megszólaltatni róla, akinek 2021-ben jelent meg egy kötete a magyar táncházmozgalomról. A külföldi érdeklődés a táncházmozgalom iránt örvendetes, de hogy a magyar Mércének amerikai kutatóhoz kellett fordulnia, hogy írjon a magyar táncházmozgalomról, az eléggé, hogy is mondjam amerikásan, LOL.

Az még inkább LOL, hogy a New York-i Városi Egyetem kutatója, Mary N. Taylor abból az országból mentegeti a kommunista diktatúrát, amelyikbe oly sokan menekültek el több hullámban a kommunizmus elől (s így lett táncházmozgalom Észak-Amerikában is). A vele készült interjú inkább a kommunista (az ő szóhasználatukban: szocialista) hatalom táncházhoz való viszonyáról szól, s közben ilyesmik hangzanak el:

„Hozzád hasonlóan én is hajlamos vagyok rá, hogy úgy gondoljak erre a piacosodásra/liberalizációra mint a szocializmus hanyatlásának kezdetére, amely utat nyitott a neoliberalizmus felemelkedésének, de egyre több érv szól amellett, hogy ez másként is történhetett volna. Az államszocializmusba ágyazott piac egészen másképp működött, mint a posztszocialista idők piacgazdasága. A magyarországi későszocializmus ezért fontos tanulságokkal szolgálhat arról, hogy milyen lehet egy sikeres szocialista (vagy nem kapitalista) vegyes gazdaság.”

Nos, ez a „sikeres” gazdaság annyira sikeres volt, hogy a hatvanas évek elejétől kezdve hatalmas adósságspirálba húzta bele az országot, azaz: semennyire. A kommunizmus gazdaságilag nem működött sem az új gazdasági mechanizmus előtt, sem utána. Pont. Ezen nincs mit szépíteni, s még szomorúbb, hogy ezt valaki egy New York-i egyetemi tanszék szobájából kávézgatva mentegeti.

A másik együttérző megjegyzése az antropológus asszonynak az, hogy: „Azt hiszem, ez a mozgalom mindennél jobban megmutatja számunkra, hogy egyszerűen nem igaz, hogy a szocialista Magyarországon nem létezett »civil társadalom«”.

Tehát mivel a táncház a tűrt kategóriába esett egy idő után, ezért fel lehet mutatni a kommunista diktatúra alatt virágzó civil társadalmat! Megint csak: LOL! Csak hát ugye a kommunista hatóságok elég sokat vegzálták a mozgalmat, kezdve azzal, hogy szeretkező nacionalista párokat képzeltek a Kassák Klub zongorája alá, holott oda fizikailag sem fért el egy pár a visszaemlékezések szerint.

A táncházmozgalom épp azért volt gyanús a kommunista diktatúra szemében, mert lehozta a táncot a színpadról, a koreográfia helyett a spontán táncra tette a hangsúlyt, azaz feszegette az ellenőrizhető kereteket. Pont a lényeg volt a probléma, még akkor is, ha voltak olyan a mércés interjúban is emlegetett pártfogói, mint Vitányi Iván. De a táncházmozgalom kapcsán kizárólag Vitányi Ivánt emlegetni elég vonalas – pártvonalas – dolog.

Jó hogy nem már az egyházakra mutogat Mary N. Taylor: hát azok is léteztek a kommunizmus alatt, s hívek templomba jártak; csak hát ugye hogy léteztek.

Az interjú készítője, Kőszeghy Ferenc – ki nem találják: a Szikra Mozgalom tagja –, azt feszegeti, hogy lehet-e szeretni és csinálni a néptáncot, a táncházat „nacionalizmus” nélkül, és lehet-e valamiféle szocialista dolog a táncház. S eközben nagyon szeretné átpolitizálni azt, amit nem jó ötlet átpolitizálni.

A táncházmozgalom valóban értelmezhető balról, hiszen természetes velejárója az egykori parasztság életmódjával, gondjával-bajával való ismerkedés, beleértve az alsóbb néprétegeket – és ez kiváló „békaperspektívát” ad az „úri Magyarország” ekézéséhez (lásd például Sinka Istvánt és a Fekete bojtár vallomásait, amelyben a Sinka szerinti „kirakatnépiek” is megkapják a magukét). Csak ugye nem mindegy, ki honnan közelít: szeret táncolni, érdeklik a népi hagyományok, és ennek következtében rádöbben, hogy voltak itt bőven szociális problémák; vagy ideológiai alapon közelít, és mint baloldali felszabadító ér el a táncházhoz. Persze ez is rendben van. A táncházmozgalom természetes szellemi szövetségese ugyanakkor az ideológiailag igen sokszínű népi mozgalom maradéka volt; de hát ugye szociális érzékenység ide vagy oda, a harmadik utat be akarták szántani, hogy a kommunista út legyen az egyetlen. A „népnemzeti” jelzőt nem annyira kedvelték a kommunista hatóságok.

A kommunizmus mégsem a parasztság „osztályérdekeit” képviselte még önképe szerint sem, hanem az ipari proletárokét; a parasztság maximum taktikai-retorikai koalíciós eszköz volt – egy darabig. 

Ezért aztán ma valamiféle népi szolidaritással társítani a táncházat elég erőltetett, hiszen jórészt megszűntek azok a társadalmi rétegek, sőt azok az életmódok, amelyek létrehozták és fenntartották a népzenét, a néptáncot, mindazt, amit a táncházmozgalom tovább kíván vinni. Kivel akar szolidaritani a mai népi szocialista? A harmincas évek napszámosaival? Vagy a 2020-as évek építési és mezőgazdasági munkásaival, akiknek sok köze nincs az egykori néphagyományhoz?

A helyzet az, hogy az az életmód és paraszti világlátás, amibe a táncházmozgalom által tovább vitt hagyományok is beleágyazódtak, az „úri Magyarország” gyűlöletén túl meglehetősen reakciós volt: vallásos, hierarchikus, a magántulajdont tisztelő és szerető. A zsellérek nem azt akarták, hogy senkinek ne legyen földje, és vegyék el mindenkitől; hanem hogy adjanak nekik is. Az egykori parasztság rétegei bizonyára szívesen megszabadultak volna az uraktól és intézőktől, de nagyon is ragaszkodtak a saját tulajdonukhoz, a papjaikhoz, az ünnepeikhez, s valamiféle „agrárkapitalizmushoz”. Ebből nem épp valamiféle kisközösségi hippiszocialista éden képe rajzolódik ki.

A szikrás Kőszeghy – irodalomtudományi doktorandusz – úgyszintén

A magyar nemzetiségű szerző a következő kérdést teszi fel a magyar táncházról az amerikai kutatónak:

„El lehet képzelni egy olyan táncmozgalmat, amely a közösségi tudatot ápolja, de a nacionalista tudatot nem? Használható-e a tánc mint médium úgy, hogy a nacionalista eszmék nélkül kerüljünk kapcsolatba közös múltunkkal és egymással?”

Elméletben bizonyosan el lehet képzelni, és ha a „nacionalista” kifejezés köznapi értelmét vesszük – túlhajtott nemzeti érzés –, akkor bizonyosan a gyakorlatban is. Élek azonban a gyanúperrel, hogy itt mércés jelentése van a nacionalizmusnak – szimplán, mint nemzeti érzés.

Nos, a népi hagyományok régen, virágzásuk idején elsősorban nem nemzeti alapon tagozódtak, mivel az egy faluban élő nemzetiségi közösségek hagyományainak többnyire több köze volt egymáshoz, mint két ugyanolyan nemzetiségű, de az ország két végén fekvő falu hagyományainak. A néphagyomány elsősorban lokális és regionális, illetve vallási. Egy nemzet néphagyományai – kissé leegyszerűsítve – a nemzet által átfogott lokális és regionális, valamint vallási néphagyományok összessége. Nincs „magyar néptánc” – magyar néptáncok vannak. Néhány magyar néptáncnak pedig több köze van egy-egy román néptánchoz, mint más magyarokhoz. A kalotaszegi magyar csárdás és román csárdás ikertestvérek, a somogyi elég távol áll tőlük.

De nemzet mindig volt, és a nemzeti ébredés kora óta (ami amúgy baloldali emancipatorikus kornak is értelmezhető) a nemzeti tudat a meghatározó politikai keretrendszer. És miért táncolnánk, éltetnénk a magyar néptáncokat ha nem azért, mert a mieink – szemben a salsával és tangóval? A mienket csak mi tudjuk igazán őrizni, megmutatni a világnak.

– természetesebb, mint a szocializmus. Ugyanakkor az ettől való irtózást nem tudom megérteni és felfogni – miért baj, ha van bennünk egészséges nemzeti érzés? Nem zár az ki semmi jót, elvégre a magyar táncházmozgalom igen sikeres a román, cigány és szász táncok éltetésében is.

Magam amúgy 2016-ban egy New York-i konferencián amellett érveltem, hogy a táncházmozgalomnak nemzetek közti békítő szerepe is lehet.

Kőszeghy közösségi tudatot szívesen ápolna, de nacionalistát nem. Nos: a nemzeti tudat is közösségi tudat, még ha nem is kisközösségi. A parasztság eltűnt, erőszakkal felszámolta a kommunizmus, s így a hagyományos életvilág is csak töredékesen maradt meg. Így aztán sok más választás nincs, mint nemzeti hagyományként és nemzeti büszkeségként is tekinteni a néptáncainkra, a népzenénkre, és innen közelítve éltetni azokat a táncházmozgalomban. 

Alapvetően az egész kísérlet a táncházmozgalom szocialista átértelmezésére – és egyetlen alternatívaként valamiféle szörnyű nacionalista értelmezéssel való riogatás – nagyon erőltetett és ideologikus. Elvégre a néphagyomány ugyan nem nacionalista, de az biztos, hogy nem is szocialista.

(nem a szó politikai értelmében), hiszen magáról a hagyományról beszélünk. A szikrások és a New York-i antropológus által mentegetett kommunista diktatúra szempontjából pedig: reakciós.

A interjú második részében aztán még jobban elszáll Taylor és Kőszeghy képzelete, olyanokon elmélkednek, hogy mennyire fideszesek vagy épp „menekültellenesek”, azaz a bevándorlás ellenzők a táncházasok – ami bizonyára egy szociológusnak izgalmas kérdés, de a lényeg szempontjából irreleváns. Hogy a fenébe jön össze a táncház és a bevándorlás? 

Nem is beszélve az olyan mondatokról, hogy: „A könyvnek abban a részeiben, ahol a Fidesz felemelkedéséről írok, a kultúra (neo)liberális kormányzásának kialakulásáról is beszélek. Azt tapasztaltam, hogy a magyarországi jobboldalhoz kötődő politikai etnonacionalizmusban és a (neo)liberális örökségvédelem logikájában több a közös, mint azt elsőre gondolnánk.”

Neoliberális örökségvédelem... eszem megáll. Az újbalosok számára minden, ami nem szélbalos, az neoliberális, utóbbi kifejezés a kapitalizmus szinonímája. Náluk nincs nincs nem neoliberális kapitalizmus (pedig valójában a neoliberalizmus egy jól körülhatárolható jelenség, gazdaságilag a kapitalizmus egy fajtája, és semmi köze a mai magyar kormányhoz). 

Itt is vannak fejvakargatós kérdések: „Milyen pozitív jövőképét lehet elképzelni a táncházmozgalomnak baloldaliként? Visszatalálhat-e a táncház a népi mozgalmi gyökereihez? A tánc közösségépítő ereje tagadhatatlan, de építhet-e egy Székről származó társas tánc olyan közösséget, ami nem a jobboldali hegemóniát, hanem a vidéki munkásosztállyal való valós szolidaritást erősíti? Találhatunk-e új módokat a kizsákmányolás helyett a szolidaritáson alapuló ellenhegemónia felépítésére?”

Édes Istenem! A táncházmozgalom nem csak a széki táncokat élteti, hanem rengeteg tájegységét, rengeteg falujét. Persze, a néptánc és táncház kisközösségi dolog is, hiszen kisközösségek (falvak) saját hagyományairól beszélünk. De ha a kérdező mindenképp kizsákmányolás elleni szolidaritásokat akar kiépíteni, akkor miért épp a táncházmozgalmat akarja ebbe beleszuszakolni? Miért keveri össze a fogót a kalapáccsal, miért meg szögért a tejboltba? A táncházmozgalom szórakozásra, a néphagyományok éltetésére, így nemzeti identitásunk és akár vallásunk megélésére való; a szórakozástól a párkeresésen és közösségiségen át a transzcendens magasságokig és metafizikai mélységekig sok mindent meg- és át lehet benne élni, de biztos nem épp a legakalmasabb „szolidaritáson alapuló ellenhegemónia felépítésére". Már csak azért sem mert

Ha bármilyen közösség ellenhegemónia építésébe kezd, vagy mi a fene, mégpedig szolidáris alapon, akkor az bizonyosan nem azért lesz, mert az adott közösség táncol. Az emberek és emberek alkotta közösségek csinálnak dolgokat: táncolnak, egyébként meg politizálnak is, ha balosok, akkor ellenhegemóniát is építhetnek. De miért kell egybecsúsztani a táncházmozgalmat meg a mércés újbalos politikai célokat? Csak mert a táncházmozgalom kifejezésben benne van a mozgalom szó, és az olyan balosan hangzik?

A hagyományos világ felbomlásától kezdve sajnos kicsit mindannyian kényszerpályán vagyunk. A táncházmozgalom is valahol egy pótmegoldás, hogy megmentsük, amit lehet, és a szétgurult dolgokból összegyűjtsük, amit össze tudunk. Alasdair MacIntyre nyomán azt mondhatjuk: 

„Én örömmel járnék olyan táncházakba, ahol erdélyi, észak-afrikai, afgán, ex-jugoszláv vagy ukrán bevándorlókkal ismerkedhetek meg miközben megtanuljuk egymás táncait vagy akár új táncokat találunk ki. De vajon a táncházba járók akarnak-e?” – mondja az amerikai antropológus. A más népek táncai iránti kíváncsiság megvan a táncházmozgalomban, de őszintén szólva: én nem szeretnék ilyen táncházba járni. Taylor és Kőszeghy mércéjével mérve etnonacionalista vagyok. Engem elsősorban a saját néphagyományunk érdekel, meg a szomszédoké, és a fene se akar új táncokat kitalálni. 

A fő baj talán az egész mércés beszélgetéssel az, hogy – ugyan kedves a néni, hogy eljár a Kárpát-medencébe és táncol, és kutatja is, de – érvénytelen a beszélgetők szempontrendszere (még Taylor józanabb, mint Kőszeghy). A céljaikhoz (amiket ezúton sem támogatok) nem a megfelelő eszközt választják, és mindenképp át akarják faragni a táncházmozgalmat. Ez amúgy jellemző az újbalosokra: mindenben politikai felszabadító potenciált keresnek, még a szerelemben is. És ez az, amit a magamfajták elleneznek.

Elég sokféle világlátású ember elfér az elsősorban kulturális mozgalomnak mondható táncházmozgalomban, s épp össznemzeti, sőt nemzeteken átívelő Kárpát-medencei jellege miatt is jó lenne, ha nem akarnának belőle politikai mozgalmat csinálni. Felesleges átszocializálás helyett inkább tessék elmenni a folkkocsmákba és táncolni.

A szerzőnek nemrég jelent meg Józan részegség című táncházas interjúkötete.

Fotó: Hagyományok Háza