A Nyugat önérvényesítés helyett bomlasztással foglalkozik

A szerző politológus, az Észak-rajna-vesztfáliai Katolikus Egyetem professzora. A 2022/23-as tanév tavaszi félévében az MCC Magyar-Német Intézetének visiting fellow-ja.

Lankadni tűnik az önérvényesítés szándéka a nyugati világban, mindez kiemelten igaz Németországra és a német társadalmi elitre a felsőoktatástól a médián át egészen a parlamentekig.

Ez a radikális önmegtagadás evolúciós szempontból meglepő, hiszen az emberiség történelme és fejlődése során minden egyes élőlénynek és emberi közösségének küzdenie kell az önérvényesítésért.

Meddig engedhetjük meg magunknak, hogy megfeledkezzünk erről? Ez a kérdés annál is inkább drámai, mert más kultúrák és hatalmak – legyen az az iszlám, Kína darwinizmusa vagy Oroszország nacionalizmusa – kihasználják ezt a hozzáállást, sőt cserébe radikális mértékben fokozzák önérvényesítésüket.

mind saját polgáraik felett, mind a Nyugattal szemben. A Nyugat, a mi fogalomrendszerünkben az Európai Unió és Észak-Amerika államai, a csendes-óceáni térség és néhány kelet-ázsiai állam a világ népességének alig tíz százalékát képviseli. Egyre kevesebb a demokrácia, ellenben terjed az iszlamizmus, a tekintélyelvű berendezkedések, sőt Kínában még a totalitarizmus is.

A globalizmus, mint új világnézet

Ilyen körülmények között a nyugati elit jelentős része elveszíti a valóságérzetét, sőt még az alapvető határokról, a lehetőségek határaitól és a szükséges lépések felismeréséről is megfeledkezni látszanak.

Észérvekkel nem lehet az új globalizmussal szemben érvelni, hiszen nyilvánvalóan valláspótló vágyakozásról van szó. Úgy tűnik, hogy ez egyúttal történelmi törvényszerűség, mert

A nyugati világban a keresztény hitvallás történelmi mélyponton van. Az energia-megmaradás törvényéhez hasonlóan az emberekben ébredő vágyak viszont nem tűnnek el, csak átalakulnak.

A globalizmus nem véletlenül indult ki az amerikai egyetemekről azzal, hogy a legtöbb esetben jómódú családból származó egyetemistáknál a globális humanitarizmus egyfajta bűneiktől megváltó búcsúként szolgál. A „globális gondolkodás” jogot formál arra, hogy a világot átfogóan szemlélje. A szembenállás és ellentét számukra megengedhetetlen, ezért megszűnik az árnyalatok megkülönböztetése is. A partikuláris saját érdekeket elfogadhatatlannak tartják és nácinak vagy akár fajgyűlölőként bélyegzik meg azokat.

A globalizmussal a helyi javak lerombolása fenyeget – ahogy az Európába irányuló migrációval is, amelynek keretében a földrész állami szociális ellátórendszere mágnesként vonzza a tanulatlan tömegeket, túlterhelve a nemzeti alapon szerveződő szociális államokat, sőt akár a saját kultúrákat is.

A határvonalak szándékos lebontásának árnyoldala nyilvánvalóvá vált, amikor a koronavírus kínai fertőzésből világjárvánnyá vált. A gyógyszerpiacon mostanában tapasztalt hiány még gazdasági tekintetben is

Az Ukrajnában folyó háborúval és az ezt követő, Oroszország elleni nyugati szankciós háborúval ripityára tört a valósággal szembesülő „egy világ”, és ezzel magyarázható az a kevéssé sem diplomatikus harag, amellyel (Annalena Baerbock német külügyminiszter szavaival élve) „tönkre akarják tenni Oroszországot”. A „feminista külpolitika” például Afganisztánban sem tűnik befutónak. A tálib hatalom elfogadta azt a 200 millió eurót, amit Baerbock miniszter asszony utalt a nők támogatására, majd kizárta a nőket az oktatásból és a felsőoktatásból.

A „Global Governance“ olyan belterjes egyezményekben fut ki, mint a globális migrációs, klímavédelmi vagy a biológiai sokszínűséget védő paktum is. Aki betartja a megállapodásokat, hátrányt szenved a versenyben. A „déli világ” államainak fontos a gazdagabbakra kirótt bírság: A nyugati globalizmust más kultúrákban csak akkor becsülik, ha előnyt lehet belőle kovácsolni.

Árnyalt protekcionizmus

A szabadkereskedelmi költségelőnyök törvénye a jövőben is érvényben marad. Arról, hogy miben érvényesüljön a verseny és miben nem, arról pont a helyi és nemzeti érdekek fényében kellene vitázni.

Minél inkább kiszorítják ezeket az erőket, annál inkább fenyeget a radikalizálódásuk. Ezért inkább a globalizmus és a protekcionizmus közötti helyi és globális középútról indított vitába kellene őket bevonni.

Korunk legnagyobb konfliktusai már nem a bal- és a jobboldal, hanem a globalisták és a protekcionisták között zajlanak. Az utóbbiak követeléseihez tartozik például az alapvető gyógyszerek vagy élelmiszerek ellátásának decentralizálása és a középvállalatok működésének fokozott védelme. A jövő politikai feladata a helyi és világméretű középutak felkutatása.

Az ellenőrizhető határok visszatérése jelentené az előfeltételt a kevésbé központosított megoldásokhoz.

Ebben a világrendben kölcsönösen tisztelniük kellene a legnagyobb hatalmú szereplőknek mások befolyási övezetét. A többpólusú rendhez tartozik a határok és befolyási övezetek, a katonailag semleges köztes terek, mint korábban Finnország és egykoron Ukrajna tiszteletben tartása, mindenek előtt azonban a saját korlátok és lehetőségek felismerése.

A kultúra helyreállítása és az ideológia kivezetése a politikából

A felháborodó polgárok jogosnak ugyan jogos, de mégsem elégséges haragja az istenhithez való kötődés és saját pozitív történetek hiányában bukással fenyeget. Mind Trump, mind a brexit támogatói csak a globalizáció részproblémáira reagáltak és csak ezekre a részleges válaszokra szorítkoztak. Az új kulturális forradalom vélhetően nem elsődlegesen a múlt visszaállítását tűzné maga elé (a „Take back Control“ vagy a „Make America great again“ jegyében), hanem a múlt jobbnak bizonyult elemeit kellene felhasználnia a jövő újjáalakításához.

Szent Benedek szabályairól és a keresztény társadalom tanairól.

A lelki és világi kategóriák szétválasztásával, a szekularizációs hajlamával és hajlandóságával a kereszténység teremtette meg az alapját annak, hogy a logikája más funkcionális rendszerekben is kibontakozhasson.

Erre alapult a nyugati világ lendületes fejlődése és ez az egész világra kiterjedő lendület alapozta meg a későbbi globalizációs folyamatokat. A kereszténység határaival azonban megjelennek a Nyugat globalizációs lehetőségeinek határai is,

Végeredményben az európai kultúra helyreállításának lehetőségén mérhetjük fel, hogy felvérteztük-e magunkat a felbukkanó fenyegetésekre. A politikai kultúra területén már legalább mutatkoznak a jelei a valósághoz történő visszatérésnek. Kultúránkat alapvető lényegében jellemzi, hogy kölcsönösen kiegészítik egymást az eszmei és anyagi, a kulturális és a civilizációs erők. Társadalmi értelemben a kiindulási pontot a jogok és kötelezettségek egyedi egyensúlyát biztosító polgárság helyreállítása jelentené.

A régi ideológiák a szükséges önérvényesítés paradigmájában önkorlátozással kezdik újradefiniálni saját magukat. Ha például a dán szociáldemokraták a szociális állam megmentése érdekében szüntetik meg a visszaélést gerjesztő menedékügyi szabályokat, s ha egyre több liberális akarja megvédeni a szabadságjogokat az iszlám jogrendtől, akkor a kényszerű önérvényesítésnek ebben az új szükségszerűségében összezárnak a korábban baloldaliak a jobboldaliakkal, a liberálisok a konzervatívokkal.

Önkorlátozás decentralizációval

Antonio Gramsci azt tanácsolta a politikai baloldalnak, hogy először a kulturális hegemóniát, majd a hatalmat hódítsa meg. Napjainkban viszont éppen ellenkezőleg az a feladat, hogy ismét visszanyerjük a polgári hegemóniát és hogy magunk és sajátosságaink sokadik dekonstrukciója után megkeressük az utat a Nyugat helyreállításához.

A decentralizáció erősítése lenne a szükséges ellenpont a globalizált világhoz.

az európai gazdasági térség nagyobb mértékű védelme és a munkaalapú társadalmi rendszer felépítése.

A leginkább sürgető feladat viszont a jelenlegi és saját érdekeink rehabilitálása a végeredményben nagyzási mániával átitatott, csakis a jövőbe révedező megváltási képzetekkel szemben.

Fotó: Mandiner archív