„Finnország NATO-tagsága a finnek és oroszok kétszáz éves együtt-, majd egymás mellett élésében jelentős fordulatot hoz. A két ország viszonyában eddig szinte minden formációt kipróbáltak már. A Finn Nagyhercegség 1809-ben került Svédországtól a cári Oroszországhoz. A finn közvélemény ma is megosztott abban, hogy melyik függés volt a rosszabb. A svédek lenézték a finneket, az oroszok pedig antidemokratikus rendszert kényszerítettek rájuk, de viszonylag széles autonómiával. Az ország függetlenségét 1917-ben a bolsevikok deklarálták, és Moszkva a balti államokéval szemben a finnek önállóságát később is elfogadta. A függetlenség kikiáltását szörnyű polgárháború követte a vörösök és a fehérek között, az utóbbiak győzelmével. Ennek olyan hosszú az árnyéka, hogy a finn családok ma is nyilvántartják, melyik oldalon harcoltak a felmenőik, és a »vegyes« házasság ténye máig legalábbis említést érdemel. A baloldaliak által csak »mészárosoknak« nevezett fehérek a rövid bosszú után a megbékélés mellett döntöttek, és Finnország azóta is öntudatos, stabil demokrácia.
Két évtizedes együttélés után a Leningrád körüli területek megszerzésének indokával a sztálini Szovjetunió 1939-ben megtámadta Finnországot.
Erről az úgynevezett téli háborúról azért érdemes röviden szólni, mert sok tekintetben hasonlított a mai orosz-ukrán háborúhoz. Ezt is orosz biztonsági és területi követelések előzték meg, amelyek finn elutasítása után az oroszok megtámadták a sokkal kisebb Finnországot.
De az ukránokhoz hasonlóan a finnek is bátran ellenálltak, és az orosz hadsereg eleinte súlyos vereségeket szenvedett. Az orosz haderő szervezetlensége később tévesnek bizonyuló optimizmussal öntötte el Hitlert is, aki könnyű menetelésnek gondolta a majdani invázióját. A mennyiségi különbség azonban végül győzött a Téli Háborúban, és Finnország területének egytizedét kénytelen volt átadni Oroszországnak. A finnek bátorsága így is széleskörű nemzetközi elismerést keltett.”
Nyitókép: MTI/ EPA/ Stephanie Lecocq