A diplomáciai korlátoltság jele Ukrajna magyarellenessége

Írta: Sümeghi Lóránt, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője

Azt követően, hogy Oroszország kis híján egy évvel ezelőtt egy „különleges katonai művelet” formájában megszállta Ukrajna egy részét, a velünk szomszédos ország felső vezetése azonnal politikai regisztert váltott. Ennek folyományaként állandósultak a háborús kommunikáció szabályai, sok esetben mindennapivá silányítva a kifejezetten karcos, túlzó és már-már ellenségesnek ható frázisokat. A nemzetközi diskurzus szemszögéből nézve mindez eleinte érthető volt, hiszen a helyzet súlyossága, valamint a harci kontextus gyors kibontakozása nemcsak fizikai, hanem verbális értelemben is azonnali reakciót igényelt.

Azonban a háború szokatlanul elhúzódó, álló ütközetre hasonlító jellege nemcsak az ukránok harctéren alkalmazott eszköztárának újragondolását kívánta meg, hanem a megváltozott helyzetből fakadóan az ország nemzetközi térben való kommunikációjának a finomhangolását is előirányozta. Ez utóbbi szempont kapcsán azonban minden jel arra enged következtetni, hogy Ukrajna politikai vezetése – a városvezetőktől kezdve egészen az ország elnökéig bezárólag –

E megállapítást mi sem támasztja jobban alá, mint a nemrég napvilágot látott dnyiprói polgármester, Borisz Filatov nyomdafestéket nem tűrő és egyben szélsőségesen hungarofób kirohanása.

Az államközi hivatalos – és egyébként az emberi – kommunikáció legalapvetőbb normáit elemi szinten sem tartalmazó ukrán megnyilvánulás azonban sajnálatos módon nem számít egyedi esetnek. Ugyanis az elmúlt hónapok tapasztalataiból kiindulva úgy tűnik, Filatov szavai egy kifejezetten tudatos, magyarellenes kommunikációs mintázatba illeszthetők.

Emlékezetes, a háború kitörése után nem sokkal az ország első számú embere, Volodimir Zeneszkij ukrán elnök faragatlan stílusban oroszpártisággal vádolta meg Orbán Viktor magyar kormányfőt. Tette ezt úgy, hogy mindeközben a magyar kormány erőn felül, mintegy 700 ezer ukrán menekült segítése mellett több, történelmi léptékű humanitárius segítségnyújtási akciót indítványozott Ukrajna számára, s minden lehetséges nemzetközi fórumon hangsúlyozta az orosz agresszió iránti határozott ellenszenvét, valamint a felek közötti békekötés azonnali szükségességét.

Az ukrán elnök indokolatlanul erőszakos kommunikációja kapcsán azonban hiába helyezkedett a háborús kontextus tudatában megértő álláspontra a fősodratú közvélemény, a diplomácia nyelvét nélkülöző elnöki nyilatkozat után nem sokkal

Mint ismert, Ljubov Nepop volt budapesti ukrán nagykövet példának okáért a Magyarország számára nélkülözhetetlen, Oroszországból származó energiahordozók vételezését a nácikkal való kereskedési gyakorlattal hasonlította össze, majd amikor Nepopot a pletykák szerint többek között protokollszegés miatt visszarendelték Ukrajnába, búcsúzóul azt üzente nekünk, magyaroknak, hogy az oroszok nem állnak majd meg a határon, Magyarország lesz a soron következő, bekebelezendő ország.

Ám fontos hangsúlyozni, hogy ha a Magyarország felé intézett ukrán kommunikációról esik szó, a diplomácia írott és íratlan szabályainak mellőzése mellett az elmúlt időszakban a politikai zsarolás eszköztárának egy részét is kipróbálták. E politikai műfajt elsőként Olena Zerkal ukrán energiaügyi miniszter tanácsadója alkalmazta hazánkkal szemben, amikor a magyar energiaimport biztonságának aláásását megcélozva meglebegtette, hogy az országa számára kedvezőtlen események bekövetkeztekor akár az is előfordulhat, hogy az Ukrajnát is keresztül szelő Barátság kőolajvezetékkel „valami történik”.

melynek keretében nemcsak a kannibalizmushoz hasonlította az elsősorban a magyar emberek érdekét kiszolgáló magyar kormány politikáját, hanem egyenesen azt sugalmazta, hogy hazánknak – amely „olaj-mézeskalácsra váltja az elhunyt ukrán gyerekek lelkeit” – nincs keresni valója az Európai Unióban.

Túl azon, hogy Podoljak mondatai kísértetiesen hasonlítanak egy egyébként hozzá politikai habitusban szintén hasonló lelkületű európai politikus, Guy Verhoftstadt nemrégiben tett nyilatkozatához, miszerint „Magyarországot ki kellene rúgni az Unióból, helyére pedig fel kéne venni Ukrajnát”, az imént tárgyalt és kifejezetten magyarellenes ukrán kommunikáció kapcsán két megállapítás is helytállónak bizonyul.

Egyfelől, az évek során oly makacs módon Brüsszel kötelékébe igyekvő, s immár uniós tagjelölti státusszal rendelkező Ukrajna – az olyan alapvető tagsági kritériumbeli hiányosságok mellett, mint a demokrácia, a jogállamiság, a kisebbségvédelem, valamint a gazdasági stabilitás megléte – a jelek szerint egy olyan további politikai ballaszttal rendelkezik, amely az európai sztenderdeken alapuló nemzetközi protokoll ismeretének és alkalmazásának a teljes hiányát feltételezi.

Másfelől, ami az ukrán felső vezetés diplomáciai törekvéseit illeti, a jelenleg nyíltan magyarellenes gyakorlat egy kimondottan rövidtávú, ebből fakadóan korlátolt koncepció meglétéről tanúskodik. Ugyanis az egyre inkább az egzisztenciális szakadék szélére sodródó Ukrajnának a térségből előbb vagy utóbb minden nemű segítségre szüksége lesz a túlélés, valamint a részleges újjáépülés érdekében. Mi több, idővel kiemelt kérdésé válhat az ország szempontjából az, hogy hosszú távon milyen partnerségi kapcsolatokat fog tudni ápolni abban az esetben, ha valami oknál fogva mégsem menne annyira zökkenőmentesen nyugati világba való betagozódás, mint ahogyan azt Brüsszel, valamint Washington ígéri.

A kérdés csupán az, hogy Ukrajna képes lesz-e a jövőben legalább a saját érdekében önmérsékletet gyakorolni ez ügyben? Az elmúlt hónapok tanúsága szerint erre igencsak kevés esély mutatkozik.

Nyitókép: Anatolii Stepanov / AFP