Tamás Gáspár Miklós, horribile dictu, gondolkodott. És ezzel egy manapság egyre töpörödő kisebbséghez tartozott.
Elhunyt Tamás Gáspár Miklós. Városi kirándulásról hazaesve fogad a hír. Sajnálattal olvasom. Keresem a szavakat. Írnék gyorsan valamit, mert közben a családi teendők várnak. Na igen, a cselekvés fontosabb a meddő szófacsarásnál. Az élet nagy áramlása fontosabb a száraz ideológiafarigcsálásnál. Mondhatnám rögtön ezt is. Afféle kétmondatos tanulságként is, ha már TGM és munkássága a téma.
De ez illetlen lenne. Meg nem is igaz. Jó, mégis, kicsit igaz is.
Mégse engedhetjük meg 2023-ban, hogy szó nélkül menjünk el gondolkodó emberek halála mellett. Hogy ne tűnődjünk el egy kicsit se, amikor a gondolkodó emberrel együtt a gondolatai is sírba szállnak, s amik maradnak tőle, holt betűvé válnak.
Nem, nem itt és most lesz az, ahol számot vetünk TGM munkásságával, ahol mérlegre tesszük filozófiáját, gondolatiságát. Nem is én lennék erre a megfelelőbb.
Mégis, valamit mondani kell.
A világot, pláne mai, mindenen túli posztvilágunkat nem lehet a lélegeztetőgépen tartott marxizmussal megmagyarázni; a mai világunk nem (sem) áll csakis lokális és globális osztályharcból, pőre kapitalizmusból és hős forradalmár ellenállókból; a történelem nem a dialektika szabályai alapján megy előre valami evilági, megkerülhetetlen utópia felé; és hiába a próbálkozás is, hogy mindent, ami nem tetszetős balról nézve, újraéledő fasizmusként festünk le.
Igaz, az évek előrehaladtával egyre pesszimistább, egyre szkeptikusabb nézetei lettek a dolgok állásáról és a világ folyásáról, és ez a karcos, nonkonformista szkepszise máris közelebb vitte őt a bölcsebb lét és végsőbb igazságok felé, s ez jól is állt neki.
Nagy vonalakban viszont azt mondhatjuk, hogy TGM-nek nem volt igaza, s mivel a problémákat nem jól látta, felvetett problémáira pedig amúgy sem tudott életszerű megoldásokat javasolni, munkásságának legnagyobb és legismertebb része, a közírósága tényleg valóságidegen elménckedés volt.
Aztán lapoztunk.
Persze ez is több annál, mintha bele se olvasunk, el se kezdünk TGM-et olvasni. És a társadalom úgymond alsóbb – és úgymond legfelsőbb – szintjein bőven voltak és vannak olyanok, akik kiválóan megvoltak, születtek és élnek, cselekednek és munkálkodnak, küzdenek és gyarapodnak, pihennek és halnak TGM gondolatainak olvasása és értelmezése nélkül is.
De nem lehet TGM-et ennyivel zárójelbe tenni. Mert TGM, horribile dictu, gondolkodott. Gondolkodó volt. Firtatta a világot, a valóságot, el akart igazodni benne, valami érvényeset akart állítani róla önmaga és a nagyközönség számára. Most mindegy is, miket állított, de így tett.
Hol van már az az értelmiség, ami 100-200-250 évig (adott ország behelyettesítendő) bele akart és néha bele is tudott szólni ország és világ dolgaiba? Hol van az az értelmiség, ami nélkül nincs polgárság? És hol van az a polgárság, ami nélkül az értelmiség sem tud létezni?
Platóni utópiák ide vagy oda, az értelmiségieskedés zsákutcái ide vagy oda – ha nincsenek szabad gondolkodók, ha nincs szabad gondolat, s nincsenek szabad gondolatok ütközései egy országban, akkor az villámsebességgel csapódik be a sárba, vezető elit és vezetett tömegek egy emberként találják magukat a mocsárban. Ahol már nemzetek süllyedtek el, és nem is egy.
A tavalyi év számomra legdrámaibb tartalmú cikke a lapunk interjúja volt Samil Igyiatullin tatár-orosz íróval, aki egy valószínűleg csak kelet-európaiak által dekódolható, sorok közötti utalgatással fejezte ki, milyen is egy olyan országban a lét, ahol megtiltották gyakorlatilag minden olyan gondolat közlését, amelynek valamennyire is értelme és tétje van.
Ahogy a háború kezdetére utalva mondta nekünk: „A februárt körülbelül úgy éltem meg, mint a világvége bármilyen változatát. Nem maradt sem világ, sem értelem”.
Én nem hiszem, hogy bárki is egy olyan országban szeretne élni, ahol oda jut egy gondolkodó ember, hogy azt mondja: nem marad sem világ, sem értelem.
Kell a szabad gondolat tere mindenkinek. Mondják csak a magukét a konzervatívok, a liberálisok, a jobbosok, a balosok, a marxisták és az antimarxisták, a libertáriusok és az etatisták egyaránt. Ebből lesz valami olyan tér, közeg, ahol el tudunk gondolkodni, ahol körbe tudunk nézni, ahol mérlegelni és tájékozódni tudunk mindannyian, akik szeretnénk valami fogódzót találni ebben a talajt vesztett mai világban.
Vagy épp egyetértünk vele. Vagy – őrület, ilyen is van, kapaszkodjanak meg –, esetleg valamiben egyetértünk vele, másban pedig nem.
TGM-mel, legfőbb következtetéseivel nem értettem egyet. Ezzel én együtt tudtam élni. TGM is.
Ugyanakkor volt két alkalom, amikor e sorok írója fölkérte őt egy-egy cikk írására a Mandinerre, egy sokféle szerzőt felvonultató, egymással is vitatkozó, tematikus véleménycikk-sorozatba, és TGM volt olyan kedves, hogy meg is írta őket. Imhol:
Banalitások 1989-ről – Velünk élő rendszerváltás
Fő a nyitottság, vagy valami ilyesmi. Mindkét oldalról. S ha így teszünk, máris megvan a legminimálisabb közös nevező, amin keresztül beszélgethetünk ország-világ dolgairól.
Apropó, fölkérés. Engem TGM olvasgatása szoktatott vissza a túltengő e-zésről az ízesebb ö-zésre, s azóta is így teszek. Ezúton is köszönöm az elhunytnak.
És TGM halála, ennek az egy szem közírónak az eltávozása mérhetően csökkentette azon magyar szerzők számát, akiknek a cikkeit mindig érdeklődéssel lehetett olvasni. És ez baj.
Itt és most körbenézhetünk: milyen állapotban van a mai magyar közéleti nyilvánosság? Milyen a mai magyar közbeszéd és közírás? Milyen a szellemi és írásbeli nívója a mai magyar baloldali, jobboldali, liberális, konzervatív és a többi szellemi közegnek?
Gondolkodnunk kellene többet, nekünk, magyaroknak. Ezen belül a magyar közíróknak is, az általános elbutulás és szellemi lezüllés elleni harc érdekében, teszem hozzá.
a kurvaanyádbazmeg kontra nematekurvaanyádbazmeg vitaszintje és érvkészlete, már nem csak az utcán, hanem a nyilvánosságban is.
Ha TGM halála legalább a gondolkodás és érvelés megkísérlésére ráébreszt néhányakat vagy sokakat, máris egy ujjnyival előrébb jut ez a sokat látott haza.
Nyitókép: Mandiner/Földházi Árpád
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Itt Magyarország. Akinek életünket, nyelvünket köszönhetjük, ott fekszik betegen az ágyon. A szülőnk, a szülőhazánk. Még él, de levegőért kapkod.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Magyar Péterék még mindig tagadják, pedig egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy brutális megszorítócsomaggal készülnek a választásra. Az európai Unió elitjének megfelelő adóemelés minden magyar ember életét megnehezítené. Az önét is, bárkire tervez szavazni jövőre.
Nagy Ervin az „unalmas” Bajnai-korszakot siratja, azt az időszakot, amikor családok százezrei szenvedtek megszorításoktól. Jövőre Magyar Péterrel ugyanez térne vissza.
Eltűnt dokumentumok és megválaszolatlan kérdések.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Egységben az erő! – üzente a világbajnok magyar MMA harcos.
Természetesen még mindig Orbán Viktortól tartanak.
