„Nem maradt sem világ, sem értelem” – tatár-orosz író vall a háborúról

Budapestre érkezett orosz írókat kérdeztünk műveikről, illetve arról, mi a véleményük – mit tudnak elmondani – a háborúról oroszként.

Interjúalanyaink Pavel Baszinszkij (1961) orosz és Samil Igyiatullin (1971) tatár származású orosz írók, akik könyvbemutatójuk kapcsán jártak hazánkban. A háborúról alkotott gondolataikat Goretity József műfordító segítségével tolmácsoljuk.

Cikkünk első részében Baszinszkijt kérdeztük, most pedig Igyiatullin beszél saját regényéről és arról, amit a háborúról gondol – pontosabban amit arról jelen körülmények között állítani tud.

***

Vérszomjas démonok regénye

A napokban mutatták be Magyarországon Samil Igyiatullin Az ubir című regényét, Brigovácz Marianna és Kóti Regina fordításában. A címadó ubir egy vérszomjas démon a türk mitológiában, az író pedig tatár származású. Hogy mi zajlott az író fejében, szívében, amikor ezt az egyszerre intellektuális mesterművet, népi hiedelemvilágot ábrázoló regényt, izgalmas fantasyt, felnőtteknek szóló rémmesét, ugyanakkor tinédzsereknek ajánlható, szórakoztató olvasmányt megírta? Hogy mit akart közvetíteni?

Megtudjuk, hogy

Egy kamasz fiú története, aki hirtelen felfedezi, hogy a családjába behatolt az ősi, kíméletlen gonosz, amelyik felfalja a szüleit, és lassacskán elpusztít mindenkit, legelőször is a húgát. És mindezt senki sem veszi észre, a kamasz fiúnak nem hisz senki, nem lel segítségre, ő maga viszont, természetesen, nem tud ezzel a gonosszal megküzdeni. De nincs más, aki ezt megtegye. Így lesz egy átlagos városi kamaszból hős. Alapjában véve ez egy rémmese, amely nevelési regénybe fordul át, derül ki.

„Kisgyerekkorom óta szerettem a meséket, aztán felnőttem, és még csak nem is gondoltam rájuk. Egyszer azonban majdnem véletlenül olvasni kezdtem egy néprajzzal és etnográfiával foglalkozó tudományos munkát, és rájöttem, hogy az eredeti mesék – tatárok, oroszok, marik, hantik, manysik – egyáltalán nem hasonlítanak azokra a variánsokra, amelyeket a gyerekeknek szánt mesegyűjteményekben kiadnak. Hogyezek a mesék félelmetesen érdekesek és érdekesen félelmetesek. És hogy egyáltalán nem ismertek a szélesebb olvasóközönség előtt” – meséli az író.

Épp a magyarok hozták el az ubir mítoszát a Duna partjára

Eredetileg az ubir a gonosz szellem, amelyik beveszi magát az emberbe, kitúrja belőle a lelkét, és áldozatát belülről falja fel, ismert a legtöbb török nép számára az Altájtól Törökországig, valamint a Volga menti és az Urál környéki népek számára is. „A népek ezt a tudást évezredeken át hordozták magukkal, és csak nem túl régen, szó szerint ötven-hetven évvel ezelőtt kezdték elveszíteni. Egyetértek azzal az elmélettel, mely szerint az ubirról szóló mítosz a volgai-uráli régióban született, és éppen

egész Dél-, majd később – Bram Stokernak köszönhetően ‒ Nyugat-Európában is” – mondja az író.

Hangsúlyozza: „Én viszont nem akartam új Stoker lenni és könyvet írni a tatár tisztátalan erőről. De néhány év múlva ez a téma váratlanul egybeesett gondolataimban azokkal a banális és minden szülő számára ismert félelmekkel és elmélkedésekkel, hogy »Mi lesz a gyerekekkel, ha velem történik valami?« És leültem, hogy regényt írjak – nem a tisztátalan erőről és őseink titkairól, hanem arról a szakadékról, amelyik itt és most elnyel mindannyiunkat és a gyermekeinket. És senki sem ment meg bennünket ettől a szakadéktól, csak és kizárólag mi magunk. És a gyermekeinket sem menti meg más.”

Az ubir – könyv az életről és a halálról, meg arról, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy egyik dolog ne menjen át a másikba, filozofál Igyiatullin. Hozzáfűzi: „Ráadásul itt és most. Azt hiszem, itt és most ez különösen fontos”.

*

Samil Igyiatullin

Igyiatullin a háborúval kapcsolatban a következőket fogalmazza meg – az író gondolatait pontosan, szöveghűen közöljük:

„Oroszország Alkotmánya garantálja az állampolgárok egyenjogúságát, a szólás- és gondolati szabadságot, a gyülekezési jogot. Az utóbbi évek oroszországi joggyakorlatában azonban sok szót, gondolatot és gyülekezést úgy értelmeznek, mint jogsértést és extrém cselekedetet. Különösen érinti ez az ukrán témát: a nem a hivatalos terminusokban történő nyilvános megszólalási kísérleteket vagy úgy értelmezhetik, mint az ország fegyveres erőinek és vezetésének diszkreditálását, vagy mint fake news terjesztést.

Hivatalosan azt, ami február 24-én kezdődött, „különleges katonai művelet”-nek nevezik.

tilos idézni bármilyen forrást az oroszországi hivatalos személyeken kívül, tilos kifejezni a hivatalos véleménnyel ellentétes véleményt. A sajtó tele van közleményekkel, amelyek olyan emberek letartóztatásáról, megbírságolásáról, büntetőeljárás alá vonásáról szólnak, akik azt, ami zajlik, háborúnak nevezik, akik megjelenítik a veszteségek számadatait, akik kifejezik egyet nem értésüket azzal, ami történik.

Tüntetőket vittek be a rendőrségre, többeket közülük pedig megbírságoltak a »Nem a háborúra« vagy »A béke mellett vagyunk« feliratú táblákért, aztán a »N*m a h****-ra«, aztán a „*** ******” feliratúakért,

sőt, a „MIR” fizetési rendszer bankkártyájáért is, amelyet az egyik fiatalember maga előtt tartott.  

A tiltakozások egyes résztvevői megtagadják a vallomástételt, hivatkozva az Alkotmány 51-es cikkelyére, amely lehetővé teszi, hogy az ember ne valljon önmaga ellen. Hiszen az eseményekhez való viszonyának tisztességes kifejtése a jelenlegi viszonyok között ürügyül szolgálhat arra, hogy büntetőeljárást kezdeményezzenek azzal szemben, aki a vallomást teszi. Úgyhogy,

*

A kérdésekre, hogy mit lát belülről, Oroszországban élve: milyen hatással van a társadalomra a háború, támogatja-e a többség, s milyen az orosz társadalom állapota, hangulata, az író a következőket fogalmazta meg:

„A hivatalos álláspont szerint a különleges katonai művelet terv szerint és a hazafias és pozitív hangulatú társadalom többségének támogatásával zajlik. Saját értékelést nem tudok adni – meggátol benne ugyanaz az 51-es cikkely.

Figyelemre méltónak tetszik azonban az a tény, hogy már a tavasz folyamán ugrásszerűen megnőtt az eladása és könyvtári kölcsönzése a könyvek egy egészen specifikus körének, olyanoknak, mint Viktor Frankl pszichológusnak a német koncentrációs táborban megélt tapasztalatait leíró ...és mégis mondj igent az életre!, Sebastian Haffner az Egy német története című könyvei, Anne Frank naplói, valamint Szolzsenyicin és Salamov lágertémájú írásai. Az efféle könyvek – jó terápiát jelentenek. Megerősítik, hogy nem csak velünk történik meg ilyesmi, hanem hogy az ilyesmi el is múlik.

Személyesen magamról elmondhatom, hogy

Ki kell találni és létrehozni újakat.

Újabb kérdésünkre, hogy miként látja az „orosz világ” jövőjét, s hogy Ázsia felé fordul-e az ország, Igyiatullin azt mondja:

„Nem tartozom az »orosz világ« terminus rajongói közé, mert inkább szeretek az orosz kultúráról beszélni, amely természetesen már régóta globális jelenséggé vált. A kultúra »eltörlésére« tett kísérleteket pedig kész vagyok, mondjuk, ahhoz hasonlítani, hogy ne igyunk ivóvizet azon az alapon, mert abból a legnagyobb tartalékok az oroszországi Bajkál-tóban találhatók.

Nekem, mint olyan ország lakójának, amelynek nagyobbik fele Ázsiában található, és nekem, mint olyan török nép képviselőjének, amely Európában formálódott, de sok ázsiai rokoni kapcsolattal rendelkezik, a világ különféle irányaiba történő orientálódás észszerűnek és pragmatikusnak tetszik.

Újabb kérdésünkre, miszerint beszélhetünk „igazságról” a háborúval kapcsolatban, vagy különböző „igazságok” feszülnek egymásnak, a tatár szerző azt válaszolja:

„Az oroszországi közösségi médiában az afféle kifejezések, mint a „nem olyan egyértelmű minden”, vagy „itt több igazság is van” már régóta meghatározóvá váltak: így beszél az, aki igazolja a gyilkosokat. Márpedig a gyilkosokat nem kell igazolni. És a tetteiket sem kell magyarázni. A magyarázat így is nyilvánvaló:

A lényeg nem az igazság, a hit, az igazságosság és az efféle fennkölt értékek. A lényeg az, hogy abba kell hagyni a gyilkolást. És akkor megtanulunk újra élni.”

Utolsó kérdésünkre, hogy milyen nyomokat hagy szerinte ez a háború az orosz irodalmon, az író úgy válaszol:

„Kitörölhetetleneket.

– és ezek közt, természetesen, ott vannak az írók is.”

Nyitókép: MTI/EPA/Jurij Kocsetkov