Odaveszett, de velünk maradt: Rejtő Jenő emlékezete

Nyolcvan éve tűnt el az életből Reich Jenő, aki Rejtőként publikált műveivel beleírta magát a magyarság kollektív emlékezetébe. Halálának pontos ideje és helye nem ismert. Csak annyit sejthetünk, hogy 1943 január elején nyelte el az orosz tél valahol Jevdakovo környékén, miután zsidó származása miatt munkaszolgálatosként kivitték a keleti frontra, és az embertelen körülmények közepette az egész század odaveszett.

Hasonlóan hézagos a tudásunk alig harmincnyolc évnyi életútjának bizonyos szakaszairól, így az ismerethiány számos mítoszt engedett köré szövődni.

Pedig amit tudunk, az is épp elég kalandos. Csupán felvillantva néhány elemet: bokszolói, majd színészi ambíciók, fél Európa becsavargása, kéziratokkal kereskedés, kávéházak és szanatóriumok közötti, végtelen vándorlás. A legnagyobb magasságok: filmírói sikerek, hallatlan népszerűség, és a legnagyobb mélységek: adósságok, lelki és testi megroppanás.

útirajzokat, komédiákat, forgatókönyveket, újságcikkeket, esszéket; még versekből is maradt ránk egy maroknyi.

Lehetne méltatni azt a teremtő nyelvzsenit, ami aforizmákkal, beszélő nevekkel és összetéveszthetetlen szószerkezetekkel itatta át nyolcvan évvel később is a kollektív tudatot, vagy kiemelni a még kevésbé sikerült lektűrökben is megcsillanó társadalomszatírát. Vagy megidézni az emberi természet mély ismeretéről tanúskodó, egy-egy ecsetvonással felskiccelt, mégis részletgazdag jellemrajzokat.

De aki olvasott valaha egy Péhóvárdot is, egészen biztosan tisztában van mindezzel, hiszen több generáció gyerekszobáján masírozott már át a láthatatlan légió. Ha kimaradt volna, akkor a makulátlan helyesírású Török Szultán vagy a Szahara érzékeny lelkű költőóriása, Troppauer Hümér készséggel ad felvilágosítást.

Ezért is mondhatjuk, hogy bár Rejtő a gyalogszerrel mérhetetlen távolságnak tűnő, kétezer kilométeres messzeségben nyugszik valahol a Don-kanyarban, ám

(Tessék megnézni, valószínűleg ma is ott kártyázik a Négy Vidám Halottmosóban.) 

Kevésbé ismert önironikus életrajzi regénye, a halála után fél évszázaddal megjelent Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam. Csak egy részlet innen:

„Holnap talán ide is bejön Amerika, sőt egész biztos realizálni, racionalizálni fogják Párizst, valószínűleg regénytéma lesz, hogy ilyen Európa is létezett valamikor. Mi az tulajdonképpen, amit én most siratok, amiért a szívem fáj? Több mint Párizs, több mint Európa, több mint a Quartier Latin romantikája. Érzem az új idők rakétasuhogását, amellyel hatalmas tempóban, már csak percek kérdése, és befut a mindent elsöprő, könyörtelen valóság, amely majd csak lényegeket, szögletes formákat, lélektelen praktikumokat ismer. Győzni fog, mert erős és egészséges, múlni kell a múltnak, mert gyenge és beteges.”

Mintha profetikus pontossággal előérezte volna korunk érzékeny gondolkodóinak alapélményét a régi Európa kimúlásáról!

Hasonlóan jóserejűnek tartják a Csontbrigádot, aminek kegyetlen, emberi attribútumokon túli világát sokan hozzák összefüggésbe a náci rezsim koncentrációs táboraival vagy épp a gulággal. Pedig talán itt egyszerűbb a megfejtés: Rejtő

a traumatizált csoportok működési sajátosságait.

A regény sötét utazása végül felemás feloldozásba torkollik, a zárlat pedig már nemcsak a Csontbrigád megtépázott légiósalakjairól szól. Rólam és rólad, mindnyájunkról, kedves olvasó:

„A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér. A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre. És senki sem érti. De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja az ítéletét.”