Egy tavaszi nap, talán április végén, 2007-ben. A Magvető székhelye még a Szervita téren volt. Oda igyekeztem akkori budai albérletünkből. Pár nappal azelőtt hívott Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója, hogy elolvasta a kéziratot, amit hónapokkal korábban odaadtam neki. (Itt meg kell említenem Hafner Zoltán nevét, mert nélküle el sem jutott volna a kézirat Morcsányihoz, de ez most nem tartozik szorosan ide.)
Már eleve az, ahogy felhívott. A hangja. Ahogy és amit mondott.
Egy pályakezdő, fiatal költőnek az, hogy Morcsányi Géza felhívja, két dolgot jelenthetett.
Vagy azért hívja, mert ki szeretné adni a könyvét; vagy azért, mert nem.
Engem pár évvel korábban már hívott azzal, hogy nem adja ki az akkori kéziratomat; de akkor, 2007 tavaszán azért hívott, hogy elmondja, ezt viszont szeretné kiadni.
Nem nagyon emlékszem már a részletekre, arra viszont igen, ahogy ültem Morcsányi irodájában. Előttem, a legendás, horgolt terítős asztalkán a kiadói szerződés. Egy udvarias, finom ember, aki valódi érdeklődéssel fordult felém. Elég ritka jelenség ez az irodalmi berkekben, azóta még ritkább, ahogy látom. Szinte kiveszett.
Mondanom sem kell, mekkora dolog volt ez akkor és ott a számomra. A Magvető szerzőjének lenni, alig túl a harmincon. Addig igazi könyvkiadóval nem nagyon találkoztam. A korábbi könyveimet nem gondozták agyon, és akkor még diplomatikusan fogalmaztam. Az sem érdekelt különösebben, hogy a könyvet csak a következő évben tervezték megjelentetni, éppen elég volt annak a tudata, hogy meg fog jelenni. Meg is jelent.
Később olykor jött tőle egy-egy email, amelyben megkérdezte, mi van velem. Alakul-e valamilyen kézirat. A gyerekekről érdeklődött. Semmi mesterkéltség nem volt ezekben a levelekben: nem azért írta, mert azt gondolta, hogy egy kiadó vezetőjének kötelessége lenne, hogy néha érdeklődjön szerzői hogyléte felől.
Valóságosan érdeklődött, egyszerűen azért, mert felelősséget érzett a szerzői iránt.
Nem tolakodó, látványos felelősséget, hanem távolit, diszkrétet, de ebben a távoli diszkrécióban állandóság volt. Megtisztelő volt a bizalma, és még inkább megtisztelő volt az, ahogyan a verseimről beszélt.
Mert azért az tudható volt róla, hogy csupán udvariasságból senkinek sem bókolgatott feleslegesen. Gondoljunk bármit is a kortárs magyar irodalom ideológiai, esztétikai törésvonalairól, azt bátran állíthatom, hogy Morcsányi igazgatósága alatt a Magvető meghatározó könyvkiadóvá vált.
Magvetős volt/lett Bodor Ádám ugyanúgy, mint Szőcs Géza, Závada Pál ugyanúgy, mint Fehér Béla. Bizonyos körökben nyilván szitokszóvá vált a Magvető és az „istállójába” tartozó szerzők jó részének neve (ezt volt szerencsém nekem is megtapasztalni olykor); de ennek okai messze túlmutatnak Morcsányi személyén, aki sokkal inkább volt integráló (vagy integrálni vágyó) alakja a magyar könyvkiadásnak, mint megosztó.
Erről persze majd megoszlanak a vélemények, de itt és most csak a saját tapasztalataimról számolhatok be. Szóban vagy írásban többször említette, ha olyan tárcát olvasott tőlem egy nem feltétlenül az ő világnézetét tükröző napilapban, ami tetszett neki. Soha eszébe nem jutott megkérdezni, miért oda írok tárcákat, ahová akkor éppen írtam. Tetszett neki és kész. Nem nagy dolgok ezek, mondhatnánk, ez lenne a természetes, de elnézve és tapasztalva a mai állapotokat, mindez sajnos már egyáltalán nem evidencia.
A vers vagy a próza minősége érdekelte elsősorban és mindenek felett, hogy működik-e a szöveg, nem pedig a körítés, a hablaty.
Leginkább neki köszönhető, hogy magvetős szerzőnek lenni rangot jelentett, még akkor is, ha az ezzel a ranggal kapcsolatos mendemondáknak a fele sem volt igaz. Ezeket jobbára a mifelénk szokásos irigység és rosszindulat számlájára írhatjuk.
Személyesen hívta fel a szerzőit (így engem is), ha a könyvük megérkezett a nyomdából. Az tényleg ünnepi pillanat volt mindig. Kávé, beszélgetés az irodájában, igazi öröm, amit nem tudott és nem is akart elrejteni. Sokat köszönhetek neki, de elsősorban nem az úgynevezett irodalmi pályám szempontjából. A figyelme, a kedvessége, a pontosságra, a minőségre való törekvése és érzékenysége adott maradandót.
Jó néhány éve, amikor a Magvető már a Dankó utcába költözött,
egy őszi estén ott állt a hajléktalanszálló kapujában, ahol akkoriban dolgoztam.
Meglepődtem, amikor megláttam. Mégis mit kereshet itt. Megörült nekem, amikor meglátott, és a maga kissé feszengő módján átadott nekem egy szatyor ruhát azzal, hogy talán még hasznát veheti valaki. Bent, az irodában megnéztem, milyen ruhákat hozott. Volt köztük néhány jó minőségű ing.
Nem álltam túl jól anyagilag, hogy finoman fogalmazzak, azokban az időkben új ruhák vásárlására gondolni sem mertem. Szégyen ide vagy oda, néhány inget kivettem a szatyorból. Pont jók voltak rám. Egy még ma is megvan közülük. Amikor felveszem, mindig eszembe jut Morcsányi Géza. Mától kezdve másképp fog eszembe jutni. És akkor sem fogom kidobni, ha már csak rongynak lenne jó.
Fotó: MTI
