Az Economist megmagyarázta: ugyan Kamala Harrist támogatja, a szerkesztőség mégis „független”
Állásfoglalásukban úgy fogalmaztak, hogy ez a kiállás „nem a függetlenséggel való szakítás, hanem annak példája”.
A cél szép, hangzatos, de vannak azért fenntartásaink...
Olvasom, hogy közéleti szereplők és (elsősorban) újságírók, médiaszemélyiségek nyílt állásfoglalást tettek közzé „az emberséges közbeszédért”. Szép kezdeményezés, örvendek neki. Erős a mottó is és ügyes: a Példabeszédek könyvéből hozzák. Ennek is örülök, „állj vele elő akár alkalmas, akár alkalmatlan”.
Az állásfoglalást virtuális kézjegyükkel ellátók leszögezik, nagy értéknek tartják a szólás és a sajtó szabadságát (fellélegzünk; ezek szerint mégis létezik mindkettő!), ám elutasítanak minden olyan megnyilvánulást, amely bármely embertársunkat emberi méltóságában megalázza. Mi pedig mélyen egyetértünk. Ahogy nincs is a szövegnek egyetlen olyan mondata, amellyel normális ember ép lélekkel és elmével ne értene egyet, s ne bólintana rá azonnal, mondván: ezt én is így gondolom.
Keblemre hát, mind!
Nyilvánvalóan csak egyetérteni lehet olyasféle értékekkel, mint az eltérő nézőpontok nyílt megfogalmazásának lehetősége, vagy magával az alapvető céllal, mely szerint emberséges, tisztességes, normális hangon érdemes megvitatnunk egymással nézeteltéréseinket is. Azzal a mély bölcsességet sugárzó megállapítással sem érdemes vitatkozni, miszerint „ahol véget ér az emberség, ott kezdődik az embertelenség” (ez valamiféle erős tételmondat akart lenni, de nem vált az alkotók dicsőségére, ellenben Facebook-sztárok kérik szépen a receptet).
Az aláírók éppen most látták elérkezettnek az időt, hogy emberséges közbeszédért kiáltsanak, mintegy meglátva a mély válság elborzasztó jeleit. Eddig nem volt aggasztó pillanat, amikor felfedezhették volna. Csendben voltak, amikor az ország liberális-baloldali része egy mérsékelten felkészült diáklánynak tapsolt, aki azzal tudott pár percre bekerülni a hírekbe, hogy irodalomnak nevezett válogatott trágárságokat kiabált a színpadon (ezt egyesek nemzeti ünnephez méltónak gondolták), ahogy akkor is, amikor baloldali újságírók, véleményvezérek, teológiából rendre nyilvánosan megbukó teológusok kiabáltak kígyót és békát jobboldali családanyakára és családapákra, közhivatalt viselő emberekre. Vagy úgy általában bárkire és mindenkire.
Nem láttunk nyílt levelet, közös állásfoglalást, nem jelent meg a mély aggodalom egyetlen mozzanata sem akkor, amikor valaki balról vállalhatatlan stílusban kritizálta az egyházakat, a kereszténységet, a konzervatív értékeket valló élet- és értékvédőket, bármi vagy bárki mást.
Akkor sem olvashattuk aggodalommal telt soraikat, amikor egy ember, aki érettnek vélte magát arra, hogy hazánk élére álljon, honfitársai millióit egyszerűen gombának nevezte (sőt, volt köztük, aki alákérdezős PR-interjút készített vele), vagy más, nehezen védhető kijelentéseket tett akár ő maga, akár politikai szövetségesei. Holott beszéltek itt sötétségről, putriról, fogalmatlanságról és ki tudja még miről, válogatott bunkóságok formájában.
Holott elvileg ilyesmivel szemben állítanának szép alternatívát a „píszmékerek”.
Vannak köztük olyanok, akiket személy szerint tisztelek, csak újra és újra okot adnak arra, hogy felmerüljön bennem, talán túlságosan is szeretnék, ha mindenhol szeretnék őket és túlzottan fontosnak tartják, hogy megfeleljenek. Vannak köztük olyanok is, akiknek a békés közbeszédhez csak felületes kapcsolódásuk van és vannak olyanok is, akik vizet prédikálva is boroznak egy jót.
Olyan mikroblog is képviselteti itt magát, amely a párbeszéd és egymás meghallgatása jegyében közösségi oldalán legfeljebb húsz perc alatt kíméletlenül töröl minden, az övével kicsit is ellentétes véleményt. Amely bátran alkalmazza a „propagandista” és a „békepap” címkéket azokra az újságírókra és felszentelt katolikus papokra (ha jól láttam, protestáns lelkészekre is), akik közéleti állásfoglalása nem esik egybe a progresszív szerkesztőségi állásponttal. És amely, miközben rendre kiegyensúlyozott, békés közbeszédért kiált, cikkeiben azért előszeretettel bélyegez bárkit, aki másfajta politikai megoldásokat tart kívánatosnak, vagy aki egyszerűen kitart a Teremtés könyve tanítása mellett és úgy gondolja, a család talán mégiscsak egy nő és egy férfi szövetségére építő házasságon alapul.
Ők megtehetik. Más ne tegye. Pedig jó lenne inkább hitelesnek lenni, sokkal többet használ kis magyar társadalmunknak, mint az aggódó állásfoglalások (értsd: jóemberkedő önreklám).
A kirakat szép, a termék minősége sajnos kérdéses.
Nyitókép: Pixabay