Tombolnak a rendőrcsizmák Brüsszelben

Csuromvizesen, vacogva kuporodunk össze egy épület kapualjában, Nabil és én. A hideg brüsszeli éjszaka és a rendőrök vízágyúi együtt meglehetősen kellemetlenné teszik ennek a fantasztikus, valódi európai városnak a légkörét. Erőszak mindenütt: lángoló elektromos rollerek, barikádok torlaszolják az utcákat, felbolydult tömeg hömpölyög, a rendőrség pedig gumibottal, vízágyúval csap le az emberekre,

Nabil elmosolyodik azon, ahogy mindhiába próbálom kifarcsarni kabátomból a vizet. „Hagyjad csak” – mondja – „úgyis kapsz még”.

Emberek rohannak előttünk, utánuk két rohamrendőr, Nabil kiköp. „Itt nem maradhatunk, gyere!” – karon ragad, és elindulunk Molenbeek egy kis utcája felé. Még kétszer zuhanyozhatunk a rendőrök jóvoltából, amíg célhoz érünk. Nabil egy shisha bár ajtaján kopog, kulccsal nyitják bentről, majd egyből be is zárják utánunk.

Ahogy körülnézek, látom, hozzánk hasonló, utcáról beesett alakok állnak vagy ülnek bent, mint ázott verebek, a néhány vízipipa füstjébe burkolózva. „Nabil, csak hogy itt vagy!” – vállakat lapogatnak, engem kissé gyanakodva méregetnek. Szégyenkezem is eléggé a bőrszínem miatt, és mindazért, ami ezzel jár: a gyarmatosításért, Afrika kifosztásáért, a bennem rejlő inherens rasszizmusért, Adolf Hitlerért és Vlagyimir Putyinért. Tudom, mi a dolgom: féltérdre ereszkedek, és kérdésükre úgy mutatkozom be: Wilhelm Strasse vagyok, a Deutsche Neowelle tudósítója, rendkívül sajnálom, hogy fehérnek születtem, legközelebb nem követem el ezt a hibát, és azért jöttem Brüsszelbe, hogy megcsodáljam azt a kulturális gazdagságot, amit a menekültek hoztak el az öregedő és gusztustalanul fehér Európába; a stáb többi tagja sajnos elszakadt tőlem, de természetesen van köztük egy színes bőrű.

Úgy látszik, elégedettek velem: egyikük, egy rangidős férfi leköp, ez a BLM-rituáléknak megfelelően azt jelenti, hogy megcsókolhatom a cipőjét és akár fel is állhatok utána.

„Ugye te nem fogsz hazugságokat írni, mint a tévé meg a lapok?” – szegezi nekem a kérdést Nabil barátja, Hanan méltatlankodva – „azt állítják, hogy a marokkói válogatott győzelme miatt zavargások törtek ki, pedig tudjuk, hogy a legtöbb bevándorló igen magasan képzett szakember, aki kizárólag az üldöztetés elől menekült egészen Brüsszelig!” – mutat rá a nyilvánvaló igazságra. Alig győzök bólogatni.

„Akkor mi miatt voltatok az utcán?” – teszem fel bátortalanul a kérdést.

„Én? Egy sikeres agyműtétet jöttem ki ünnepelni, ugyanis az országban most tudtunk második alkalommal homloklebeny-transzplantációt végezni” – mondja a legtermészetesebb módon Hanan. Ő 2015-ben érkezett, egyébként a rabaki orvosi egyetemet végezte el tizenhat évesen, alig három hét alatt; ismert és elismert sebészként a világon mindenhol kapkodtak volna érte, ám ő mégis az illegális utat választotta. „Így vállaltam szolidaritást a többi menekülttel” – mutat rá. „Hetekig gyűjtöttem az újságárusoknál a megmaradt lapokat, míg egy papírcsónakot hajtogathattam belőle. Abban menekültünk nyolcan, én, három másik férfi, hat nő és négy gyerek” – emlékszik vissza. A mai napig maga előtt látja a marokkói parti őrséget – akiket a fehérek fizettek le –, ahogy kinevetik, bántalmazzák őket, és kivágják az apróhirdetéseket az újságpapírból. Szerencse, hogy amikor már három méterre voltak a parttól, a SmuggleMug nevű izlandi NGO hajója kimentette őket, és hamis szír papírokkal bejuthattak Európába. Amire nem büszke, de mint mondja, az európaiakkal máshogy nem lehet.

Ahogy beszélgetünk vele és a többiekkel,

Farah például csillagász; a megtermett, kopasz férfi arról mesél, ő ugyan itt született már, de továbbra sem engedik beilleszkedni. „Foci? Azt sem tudom, hogy kell leírni” – nevet őszintén. Faraht a legjobban az bosszantja, hogy fizimiskája miatt az előítéletes fotósok rendre őt teszik címlapra, hogy igazolják a rendőrök rasszista támadásait a békés ünneplőkkel szemben, és mindig kap az ütlegekből is.

„Éppen egy új exobolygót sikerült azonosítanunk a laborban este, már a nevét is kitaláltuk: Dzsihád-2023, ami a békés és barátságos együttélést szimbolizálja majd. Szerintem a helyünkben bárki kiszaladt volna egy kis utcai ünneplésre, nem is értem, hogy moshatták össze holmi futballal az eseményt” – sorolja felháborodva.

Természetesen az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem mindenki ünnepelni sietett az utcára a marokkóiak békés közösségéből sem. Ahmed például most is búskomoran iszogatja teáját a sarokban; hosszas unszolás után ered csak meg a nyelve.

„Hatvan Q1-es folyóiratcikket jegyeztem a saját kezemmel egy év alatt, főként a társadalomtudományok területén, azok minden ágában” – a csalódottságon azért átsüt némi büszkeség – „a Yale rektori felkérést küldött, a Nature folyóirat meg felkért főszerkesztőnek, de visszautasítottam, mert nem szeretem a repülőn felszolgált sós mogyorót” – teszi hozzá Ahmed némi megbánással. „Én csak a Marie Curie- ösztöndíjat akartam megszerezni a posztdoktori kutatásomhoz. Erre látom, hogy megint valami nyomorult fehérek nyerték el!” – arcát tenyerébe temeti, hangtalanul zokog; a többiek vigasztalják, hiszen mindenki tudja, hogy Nobel-díj-várományos, csak hálátlan és rasszista új hazája nem tud mit kezdeni a ténnyel.

„Látod, és akkor te még egy kis víz miatt nyafogtál” – veregeti meg a vállam Nabil. „láttad volna, mi ment itt, amikor – jóval Peter Higgs előtt – Ramil cimborám otthon zuhanyzás közben megtalálta a Higgs-bozont. Tudományos szenzáció, mi csendeskén megörültünk neki, át akartunk menni az éjjelnappaliba egy kis két decis akciós pezsgőért, de jöttek a rendőrök és majdnem kiirtottak minket!”

A többiek csak bólogatnak.

Körbehordozom tekintetem a meggyötört, igaztalanul kirekesztett első- és másodgenerációs bevándorlók során. Ezek az emberek mindenüket feladták azért, hogy önzetlenül gazdagítsák Európát,

Elfog a félelem: ha így bánunk a bevándorlóinkkal, lehet, hogy egyszer csak szedik a sátorfájukat és itt hagynak minket, továbbállnak olyan szabad és boldog országokba, mint Katar vagy Szaúd-Arábia. Európából pedig akkor nem marad más, mint balhézó fehér focihuligánok, bő gatya és fütyülős pálinka.