Vannak emberek, ők a zsinegemberek, a mienk ilyen zsinegember

„Valószínűleg minden szakmának vannak nagyjai. Kisebb, nagyobb óriások, zsenik. Többet látnak, értenek, tudnak, mint a legtöbben.  Úgy hisszük – vannak e tárgyban megbízhatónak tűnő kutatások is –, életük más területén sokan fizetnek mindezért. Meghajlott élet, bezáruló félvilág, elveszett barátok, szerelmek. Nem tudom, hogy ez igazságos-e. De azt igen, hogy mindezekkel együtt is felnézünk rájuk, talán irigység is van bennünk.  Mert mennek, utat keresnek, mutatnak. Szabadon mehetsz velük, ha tudsz. Indulnak egy új világ peremvidékére, közepére. Van, aki oda is ér.

Vannak emberek, ők a zsinegemberek. Akik magukhoz kötnek. Ők nem mennek sehova. Azt se engedik, hogy te menj valahova, hogy elhagyd. Nem visznek éppen ezért magukkal, de visszatartanak. Maguknak, önmagukért. Összecsomóznak, gubóznak. Mindent és mindenkit. A mozdulatlan semmibe fagyasztanak. Ettől nagynak, hatalmasnak látszanak. Hirdetik, nélkülük senki sincs, végül valóban: sehol egy hang, sehol egy moccanás. Ők nem zsenik, csak zsinegemberek.

A mienk ilyen zsinegember. Ő növekedett a csomó boglyaiban, magához kötött mindent és leláncolt mindent, végül az országot is. Nem tudom, lehetett volna-e zseni? Egyre kevésbé hiszem. Mi maradt hátra? A zsineget el kell vágni.”

Fotó: Mandiner/Mátrai Dávid