Arról, hogy mi a nemzeti

„Hétvégén a kollégáim riadtan kerestek meg, hogy információik szerint készül egy »leleplező« videóriport arról, hogyan biztosítok lehetőségeket a libernyákoknak. Röviden elintézhetném egy vállrándítással, hogy hát ez a dolgom (mármint a lehetőségek biztosítása a teljes kulturális paletta számára), de ha már a vélhetően jobboldali kultúrharcosok ekkora munkát fektetnek egy leleplező anyagba, megérdemelnek egy kissé hosszabb reakciót. Az alábbiakat többször, többféle formában elmondtam, leírtam már, de sebaj, ismételjünk. 

Kezdjük a trivialitásokkal. 

1. A magyar kultúra nemzeti kultúra. Szűk kétszáz éve tanuljuk ezt Petőfiéktől, de még mindig nem érezzük át. Például amikor a kultúra területén is azt mondjuk, hogy »határon túli«, vagy »külhoni«, akkor ez azt mutatja, hogy nem igazán értjük a nemzeti fogalmát – vagy nem merjük érteni. Ugyanis fizikailag csak országhatárok léteznek. Amit ma annak tudunk, az röpke százéves. Száz év alatt odajutottunk, hogy az országhatárok mentális határokká merevültek a nemzeten belül. Ha tehát nemzeti alatt azt érted, hogy Magyarországon létező, létrejövő magyar nyelvű kultúra, akkor nem Szent István magyarjaként, hanem a legvidámabb barakk lakójaként nézel a világra. És viselkedhetsz smasszerként, ettől még barakklakó maradsz. Ez a kommunizmus le nem vedlett öröksége.
2. A kommunista diktatúra gyermekeként védem a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot. És bár józan paraszti ésszel nem tudom elhinni, hogy magyarként és európaiként valaki komolyan gondolja a »cancel culture«-t, a „nyitott társadalmat” vagy a »woke«-ot, ettől még joga van újhülyének (olv. progresszívnak) lenni. 
3. Létezik egy téves nemzetfogalom, melynek értelmében a nemzet: mi igen, ti igen – ők nem. A rámutatás gesztusa ugyanaz, mint amikor az újhülyék (olv. progresszívak) megmondják, hogy ki a jóeNber, ki nem az. Erre szokás azt mondani, hogy kirekesztő. Csakhogy ez a nemzeti horizonton nem kirekesztés, hanem öncsonkítás. Tetszik, nem tetszik, ők is a mieink. Nekem például személy szerint nem tetszik, de jobboldaliként védem a nemzethez tartozás jogát. 
4. Mások közösséget, mi nyelvet kapunk anyánktól. A magyar anyától született magyarnak ki kell mondania: magyar vagyok. És mindig lesz egy másik magyar, aki ezt kétségbe vonja. Ezzel együtt kell élnünk. Számomra viszont az a nemzeti alkotó és előadó, aki a magyar befogadót kultúrahordozónak tekintve azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul nézzünk innen a Kárpát-medencéből a világra.
5. A nemzet az a politikai közösség, amit meg lehet tagadni egyéni döntés alapján, de kollektív döntéssel senkit nem lehet kizárni belőle. Ebben az összefüggésben nem létezik többségi elv. Ez a nemzeti szabadság záloga.

Sok olyan politikai ellenfelem van, akinek a teljesítményét elismerem és tisztelem. És sok olyan elvbarátom, aki legszívesebben a síromon táncolna. De ez mindegy is: a magyar kultúra egészét tekintve a következő száz év időtávján teljesen érdektelen, hogy ki a barát, ki az ellenfél/ellenség, az is, hogy a mai korcsmában ki hogyan szavaz. Az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra. Kultúrszociológiai faktum, hogy a kortárs művészeti alkotások kb. 80 százaléka elenyészik, legtöbb húsz százaléka marad fent. Hogy ki tartozik majd abba a húsz százalékba, azt nem én döntöm el, nem is a szakma, de még csak nem is a kultúrharcosok – hanem az idő. Ezért kell nekünk a száz százaléknak lehetőséget biztosítani. De nem alanyi jogon. Iránytűként – állami intézmény vezetőjeként, közpénzből működő közalapítvány kuratóriumi elnökeként – a döntéseimet, döntéseinket csak és kizárólag az Alaptörvényben rögzített értékkészlet alapozhatja meg. Ami azon kívül esik, arra jogszerűen nem ítélhetünk meg közpénzt – ami azon belül jön létre, az támogatandó.”

Nyitókép: Földházi Árpád