A tanártüntetésekről: vajon hány leendő tudóst veszítünk el és miért?

Elöljáróban két ceterum censeo. Egy:

Kettő: addig is és azután is Isten fizessen meg bőségesen minden olyan derék tanárnak, tanítónak és óvónőnek, aki naponta megvívja harcát egy-egy magatartászavaros, készséghiányos és/vagy neveletlen diák integrálásáért, egyes nehezen kezelhető szülők domesztikálásáért, illetve a képernyők villódzásában szocializálódott Z és alfa generációs nebulók figyelmének fenntartásáért.

Ugyanakkor mintha kezdene egy kissé túldimenzionálódni a kérdés: mintha egyfajta messiásként várná a társadalom a tanári fizetések újbóli jelentős emelését, mert attól majd lesz megint több tanár, lesz mindenütt személyre szabott képességfejlesztés és tehetséggondozás, és ezáltal viruló esélyegyenlőség (tudta ön, hogy Németországban és Norvégiában nagyjából ugyanolyan arányú az iskolai lemorzsolódás, mint Magyarországon? tudta ön, hogy Flandriában épp nyugdíjasokkal és mellékállásban bedolgozó óraadókkal próbálják enyhíteni a pedagógushiányt? zárójel bezárva).

„Hány leendő Karikó Katalint veszítünk el azért, mert nem közép- vagy felső osztálybeli, tehetősebb családba születik” – mutat rá egy rangos egyházi iskola tanára is, azt sugallva, hogy a jó oktatás és a sikeres életútra való felkészülés ma elsősorban pénzkérdés.

Nem vitatva, hogy lényegesen magasabb pedagógusbérek esetén talán több iskolába jutna szakmailag kifogástalan nyelv- vagy informatikatanár, és a számos ok közül eggyel kevesebb tartaná vissza a fiatalt a hátrányos helyzetű térségekben való tanítástól,

és mennyi minden múlik valami máson. Egyszobás, folyóvíz nélküli házban laktak négyen, apja hentes volt – ilyen szegény, ámde „keményen dolgozó, kiegyensúlyozott, örömökre fogékony” ép családban szocializálódott, jó sok időt töltve a szabadban és disznóvágásokon, így már hatodikban könnyedén megnyert egy természettudományos vetélkedőt.

Vajon ugyanilyen esélyekkel indul-e ma az a mégoly gazdag pesti csemete, aki esetleg kéthetente hétvégén látja az apját vagy épp egy válóper lelki terhével küszködik; aki a buszon (vagy a kocsiban) fel se néz a mobiljából, hogy rácsodálkozzék a színesedő falevelekre; aki az életkorának megfelelő mennyiségű alvás helyett éjfélig a TikTokon lóg?

hogy a kreativitást és a fantáziát fejlesztő szabad játék és szemlélődés helyett kockuljon egy jót?

És ha már néhány tini egyazon trágár táblával jelent meg a tanártüntetésen és a „szívhangrendelet” elleni megmozduláson (ami egyébként nem annyira őket, a határfeszegetős-polgárpukkasztós életszakaszban lévő kamaszokat minősíti, mint inkább azokat a felnőtteket, akik a jövő kormánybuktató reménységeiként sztárolják a mindenkori Vulgárisan Beszóló Bakfist, lásd egy kormányzati ciklussal ezelőtt Blankát), tehát ha már akadnak bizonyos személyi egyezések az abortusz „jogát” követelők és a jövő tudósainak elkallódásától tartók között, kénytelen az ember felhívni a figyelmet arra: pontosan egy Karikó Katalinnal kevesebb lenne a világon, ha annak idején, az igen zord ötvenes években egy kisújszállási kisgyermekes dolgozó anya a másodikként megfoganó magzatáról tudomást szerezvén azt mondta volna, kizárt, ebbe az egyszobás, komfort nélküli kis házba semmiképp nem fér el még egy gyerek, csak nyomorogna szegény; mindenkinek jobb lesz (pláne ebben a diktatúrában), ha inkább a már meglévő egynek igyekszünk megadni Mindent.

Mindezzel együtt természetesen

de szerencsés volna, ha ez a szolidaritás nem csupán abban nyilvánulna meg, hogy a polgár kiposztol magáról egy fekete ruhás szelfit, kimegy egy jó hangulatú koncertre a Kossuth térre vagy vásárol magának egy noÁr feliratú vászonszatyrot nyolcezerért, sürgetve, hogy az állam teremtse elő a szükséges százmilliárdokat. A szolidaritás eggyel kényelmetlenebb, ámde a tanárok frusztráltságát annál inkább mérséklő formája lehetne például, ha a szülő egyidejűleg nem indoktrinálja otthon a gyereket, hogy a kötelező olvasmány vagy a házi feladat mint olyan a diákkínzás minősített esete, továbbá nem hív rapportra minden tanárt, ha négyest bátorkodott adni a kislányának, aki „emiatt nem lesz kitűnő”.

De szolidaritás az is, ha a tanuló szellemi tevékenységre alkalmas állapotban jelenik meg a tanteremben hétköznap reggel, lehetőleg becsöngetés előtt; ha a szülő türelmesen megtanítja otthon a cipőfűző bekötését vagy legalább veszi a fáradságot egy tépőzáras lábbeli beszerzésére, mielőtt osztálykirándulásra bocsátja lemenőjét,

– s még ezernyi apróság, amely mind-mind könnyítene a lelkiismeretes pedagógusok mindennapjain. És egy fillérbe se kerül.

Hátha akkor, ha a szülők tömegei hasonló gondossággal és példamutatással nevelik gyermekeiket, mint Karikóék, a diákok pedig hasonlóan igyekeznek kamatoztatni tálentumaikat, mint a kis Katalin, akkor mire a bérek rendeződnek, a leendő Öveges Józsefeknek is megjön a kedvük a tanári pályához.

Nyitókép: Kurucz Árpád/AFP