Szabad fordításban ez körülbelül azt jelenti, hogy amíg nem sikerül naggyá lenni, addig érdemes ezt hazudni magadról. A hazai politikában ez láthatóan fordítva működik. A magyar választók nem igazán díjazzák azt, ha valakinek nagyobb a pofája, mint amit a szellemi képességei és tehetsége indokolttá tenne. Az ilyen politikusok látványosan és gyorsan szoktak megbukni, emlékezzünk például FeGyőrre, aki az előválasztási kampányban olyan görcsös kényszerrel hivatkozott magára miniszterelnök-jelöltként (amely még mindig nem volna számottevő teljesítmény, neki pedig még ez sem sikerült), hogy az általa produkált 3,4 százalékos eredmény szinte még nagyvonalú is volt.
(Ellenpéldaként szeretnénk emlékeztetni mindenkit Orbán Viktor minden választási győzelmét követő beszédének kötelező mondatára: Soli Deo gloria, vagyis Istené a dicsőség…)
A rosszul értelmezett politikusi önbizalom iskolapéldája azonban a mára egyszemélyes bohócroadshow-ként üzemelő egykori Jobbik-elnök, Jakab Péter.