Bagdy Emőke: A halloween messze áll az európai kultúra keresztény örökségétől
A pszichológusprofesszor kijelentette, „a halloween szimbólumai az eredendő halálfélelem átkeretezésének eszközévé váltak”.
Ez számomra a reformáció. Adta nekem anyanyelvemen a Szentírást és rajta keresztül Isten szó szerint éltető, hűséges társaságát.
Hogyan is oldjam meg ezt az emlékünnepi jegyzetet? Évről évre sokasodó töklámpások keltapogány szörnyvigyoránál tekerjek egyet a verklin, hogy Luther a wittenbergi vártemplom kapujára kiszegezte a kilencvenöt tételét – aztán fogjak kéretlenül a hit általi megigazulás tanába?
Érdekesebb lesz a jegyzet attól, hogy némileg kerek az eltelt időköz, mert 1517 és 2022 között félezer és öt év telt el?
Idézzem-e a félig református, félig katolikus hátterű Illyés Gyulát, aki nemcsak számon kérte – igazságtalanul – a reformátorokon a későbbi vallásháborút, de azt is megkérdezte a reformáció genfi emlékműve előtt: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin?”; majd élete vége felé azt nyilatkozta,
rettenetes, hogy egyszer el kell menni ebből a világból, és nem tudjuk, hova?
Vagy próbáljam inkább elhatárolni a reformációt és a kapitalizmust egymástól, csak mert Max Weber emlékezetesen elővezetett egy szociológiai feltételezést, miszerint a protestáns munkamorál és a puritán takarékosság kezdetben hajtóereje volt a kizsákmányolást legalizáló tőkefelhalmozásnak? Tegyek érvelési kísérletet arról, hogy ennek inkább az örök bírvágyhoz, szerzési ösztönhöz és a hittől eloldódott buzgó vallásossághoz lehetett némi köze egy adott történelmi időszakban?
Legyek olyan szereptévesztésben (kicsi fundi zsurnaliszta), hogy arról prédikáljak, itthon
zsidó-keresztény minimum nélkül nincs és nem lesz nemzeti minimum?
Hirdessem meg, hogy napjainkban új – szüntelen – reformálódás kellene (semper reformare) a nyáldicsire ringatózó hangulatkeresztények és a genderelméletet ünneplő „progresszív keresztények” szorításában, lévén, hogy mindketten „csak” a Bibliát hagyják újra eltemetődni?!
Nem – de hopp, innen már tudom, mit teszek. Egyperces mesét mondok, igazat, egy válságos, kerek hónapig tartó életpillanatomról.
Autóbaleset, ami halálos volna, ha nincs az az életmentő műtét. Fényes délben elsötétül minden, miután kivágnak a vezetőülésből és a kocsi mellett beadják neked a morfiuminjekciót. Sötét a mentőhelikopterre várva a fűben. Sötét utána, egy hónapig az intenzíven, csak másképpen az… Mert nem tudod, meddig kell mászni, mászni fölfele a végtelen mély, szurokszín gödörből.
Gondolkozni nem tudsz, imádkozni sem, pedig hívő vagy, de a baleset előtt két héttel kívülről megtanult
Károli-fordítású zsoltár, egyedül ez előhívható az agyrázkódás sújtotta memóriádból.
„Ha azt mondom, a sötétség bizonyosan elborít engem, és a világosság körülöttem éjszaka lesz, a sötétség sem borít el Előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal, a világosság olyan, mint a sötétség.” (Zsoltár 139:11)
Hogy ez a pár sor mit segített nekem!
Nos, ez számomra a reformáció. Adta anyanyelvemen a Szentírást és rajta keresztül Isten szó szerint éltető, hűséges társaságát.
Kívánom ezt mindenkinek. Háború közelít, nemcsak verbálisan sötétül el a világ, de neked legyen kézügyedben a Szentírás, agyadban – szívedben, lelkedben – a fölfénylő Ige.
Fotó forrása: Wikipedia