Nem túl idilli Lidli dili

Nagycsaládosként folyamatos céltáblák lettünk a társadalomban. Sokszor nem egyszerű megfelelni ennek a korábban nem látott »tisztségnek«.

A szokásos heti, nagy bevásárlásunkat végeztük. Ám mindenekelőtt helyet kellett vadásznunk az autónk számára a szupermarket zsúfolásig megtelt parkolójában. Azt már nem is reméltük, hogy a családosoknak fenntartott hely szabadon vár majd ránk, és nem egy csinikosztümös hölgy bitorolja azt egy személyben a luxus terepjárójával. Mivel természetesen minden hely foglaltnak bizonyult, a nem már annyira türelmes gyerekeinkkel szintén zsúfolásig „megpakolt” autónkkal addig köröztünk, amíg meg nem leltük a nekünk rendelt helyet. Egyszemélyes autók szintén köröztek és köröztek.

A parkoló egyik távolabbi szegletében azonban egyszer csak felszabadult egy optimális territórium, amelynek elfoglalásáért valóságos küzdelem indult el. Úgy adódott, hogy a célba mi érkeztünk optimálisabb irányból. Tekintve az autónkon belül szintén pezsgésnek indult életet, nem haboztam elsőként behajtani a felszabadult parkolóhelyre – minden udvariasságot és lelkizést mellőzve.

A győzelem mámorától átitatódva ki is pattantam a kormány mögül, és leplezetten diadalittas »vae victis« állapotban körbenéztem. Ám ez a fölényesség nem tarthatott tovább pár pillanatnál, mert a legyőzött ellenfelem szintén kipattant az autójából és kérdőre vont, hogy lehetek ennyire arcátlan, hiszen ő már mióta itt köröz, hogy végre helyet találjon.

Ezen a ponton az őszinteség maradt az egyetlen út számomra. Odamentem a felháborodott »ellenfelemhez«, és azt feleltem neki: »Tudja, alaphelyzetben tökéletesen megértem, hogy kiakadt az udvariatlanságomon. De nézze – és ezen a ponton elkezdtem kiemelni a bevásárlásunkat 'segítő négy kisebb gyermekünket az autóból' – ennyi gyerekkel érkeztem. Én is köröztem már egy ideje, hogy meg tudjak állni, és a családosok parkolója szokás szerint foglalt nem családosok autóival. Ezzel együtt elnézését kérem.« – fejeztem be a védőbeszédemet, mire beszélgetőpartnerem, akit minden bizonnyal már a gyerekeim száma kellően lesokkolt, csak annyit szólt: »Ja, persze. Látom, van mentsége.«”

Kapcsolódó:

Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay